|
Témaindító hozzászólás
|
2018.07.26. 13:03 - |
Philip Norton & Alex Lloyd |
[19-1]
Akaratlan is odapillantottam, mikor a fejéhez nyúlt, s bár még mindig nem mondtam le róla, hogy megtudjam mi a helyzet vele, próbáltam ismét nem kegyetlenül faggatózni. Láthatóan amúgyis megviselte, hiába teltek el már évek óta. Ugyanakkor az is meg lehet, ő sem tudna többet mondani, mint amennyit eddig elmondott. Valahogy mégis azt érzem, hogy vannak még titkolni valói, amiket egyenlőre megtart magának. Se baj, türelmes ember vagyok, mégha akadnak is kivételes pillanatok. Mindenesetre nem akartam teljesen figyelmenkívül hagyni.
- Sajnálom, de nem kaphat több fájdalomcsillapítót. Az oldalára kapott, ígyis elég erős, mégha lassan múlik is a hatása. Bár a kávénak felkellene erősítenie a hatását kicsit. - biccentettem a keze felé, mellyel éppen a tincsei közt matatott. Akár hogy is sikerült témát váltanunk és kíváncsian hallgattam, miképp vélekedeik a munkájáról. Végül ennél jóval értékesebb választ kaptam. El kell ismernem, kitartóan és jól leplezi, hogy vannak érzései a dühön és az undoron kívül.
- Részvétem a szülei és a barátnője miatt is... Viszont jó hallani, hogy van még olyan ember, aki odafigyel mások életére, mégha mindnek nem is tud segíteni. - mondtam hol előre, hol rá pillantva, attól függően épp ki beszélt.
- Maga igazán optimista, Mr. Norton. - mosolyodtam el halványan.
- De örülök, hogy így látja. Bizonyára sokan hálásan lesznek magának az iskolából kikerülvén. - tettem hozzá, mielőtt félreértené vagy támadásnak venné, mert nem annak szántam. Jómagam is hiszek benne, hogy sokakra hatással lehet egy ilyen ember, de tisztában vagyok vele, hogy egyes tragédiákat így sem törölhetünk el. Van akin egyszerűen sehogy sem lehet segíteni. Mondjuk általában azokról meg is bizonyosodik, hogy mentális zavarokkal küzd. Ugyanakkor ez épp olyan, mint egy maradandó kár, egy heg, ha megszerzi, kicsi rá az esély, hogy képes legyen eldobni.
- Ugyan már... ugye nem hiszi, hogy visszaélek ezekkel az információkkal...? - pislogtam rá értetlenkedve, miért is tagadja az őszinteséget. S ha már ilyen őszinte volt, én is igyekszem hasonlóképp válaszolni. A munkám amúgy sem az a része az életemnek, melyben bármit titkolnom kéne.
- Még csak néhány hónapja dolgozom itt, korábban egy másik kórházban voltam. De igen, bizony vannak nehéz esetek. Ugyanakkor... igyekszem szemelőtt tartani, hogy lehetségesen önhibájukon kívül viselkednek így, pánik, halálfélelem vagy épp való ténylegesen haldoklik. Ilyenkor fontos a türelem és bizony a megértés is, ahogy maga mondta. Ha azonban csak egy szimpla münchausen szindrómással hoz össze a sors, nos... a kórházban van neki szánt hely. De ez mindg apróság, ha azt nézzük, szeretem a munkám, szeretek itt lenni. - válaszoltam, azt hiszem helyénvalóan. Végtére is minden úgy van, ahogy mondtam.
- Talán légből kapott példa rá Dr.Thomas Bolte és az általa megihletett Dr.House, de úgy érzem az emberek, inkább egy ilyen emberre hajaznak. Lehet, hogy egy pillanatra sem néz rájuk, vagy tesz együttérző megjegyzéseket, de a tudása az, amivel gyógyít. Nem tudom, ha én lennék beteg... Talán a kedveskedő orvost is kételkedve fogadnám, hiszen az ilyen orvosok, hajlamosak... képtelen reményeket ébreszteni a haldoklókban, ami talán nagyobb csalódás a számára és a hozzátartozóinak. - elmélkedtem, persze saját vélemény, saját tapasztalat, de úgy vélem ez így van túlnyomó részt. Én is bizakodó voltam, mert ezt erősítette meg bennem az orvos, mikor kiderült, hogy az anyánk rákos. Ő persze tudta, hogy képtelenség megmenteni, de még meghosszabbítani sem lehet az életét, mégis szép reményekkel etetett. Igazságtalannak tartom, hogy nem adott rá esélyt, hogy fokozatosan szokjukn hozzá, hogy lassan elfogadjuk, amit senki fia nem változtathat meg. Talán ha őszintén a képünkbe vágta volna az igazságot. Engem is megrázott, de Dommiel konkrétan élő példa rá, hogy ez az orvos hibája volt. Nem hiszem, hogy az elhivatottság és az együttérzés képes kéz a kézben járni, ha az egészségügyről van szó. De talán a rendvédelmiseknél is hasonló lehet a helyzet. |
Phil Norton
Most ha geci lennék felemlegetném neki, hogy ne ássa bele magát olyan témába, amiben ő sem szívesen van otthon, vagy legalább is nem szívesen beszél róla. Elvégre megállapodtunk a kölcsönösségről. És tény, hogy az egyik legérzékenyebb téma számomra is a család, már elég arra a búcsúlevélre gondolnom és a gyomrom olyan görcsbe rándul, hogy legszívesebben egész nap begubózva feküdnék a sarokban. Szánalmas vagyok, elismerem. A velős, elfojtott válasza arra engedett következtetni, nála sem éppen szívet melengető fogalomként szerepel a család fogalma. Máskor szerintem fejben válaszoljon a saját kérdéseire, s csak aztán szegezze nekem, habár olykor nem árt szembenéznünk a fájdalommal, hogy érezzük, ez a valóság. De legalább abban egyetértünk, hogy ezt nem kell kiveséznünk, mégha kíváncsiak is vagyunk a részletekre. Ő talán egy hangyányival jobban, ezt tükrözte arca, ahogy rögvest elmélázott a hallottakon. Elismerem egy réges régen eltűnt barátnő családtagként való emlegetése valóban különös. Még nekem is. Egyszerűen csak ösztönösen küldte a parancsot a szívem. Sohasem fogok tudni rajta túllépni, talán nem is akarok. Talán mert tudom, hogy nélkülem még mindig élhetne. Ha nem is más miatt, de a bűntudat miatt örökre magam előtt fogom látni az arcát.
Elmélyedtem a kávémban, a gondolataim folyamatosan azon éjszaka utolsó pillanatait tekerték és játszották vissza. El sem tudom mondani mennyiszer töltöttem ezzel órákat, olykor napokat is. De sosem jutottam annál előrébb, mint amit már régóta tudok. Aztán már csak sötétség van és a villanásszerű képek. Az elmém nem engedi, hogy áttörjem azt a falat, s nem is biztos sok minden maradna belőlem, ha megtenném. Mellesleg, nem valószínű, hogy egyedül képes lennék rá. Úgy fest ennyi is elégnek bizonyult ahhoz, hogy a régi seb a fejemen hasogatni kezdjen. Faszom, úgy érzem magamat, mint Harry Potter, amikor Voldemort az agyát hágja. Akaratlanul is a régi heghez vezettem ujjaimat a szőke tincsek között.
- Hát tudja doki, ha akkoriban jött volna ezzel a kérdéssel, amikor belevágtam, azt mondtam volna, hogy gyűlölöm. Bár akkoriban mindent gyűlöltem. De az az igazság, hogy ugyan sokszor vallottam kudarcot az életemben, mindig segíteni akartam az embereknek. Így vagy úgy, nyomozóként vagy tanárként...a sors fintora lehet, hogy csak azokon nem tudunk segíteni, akik igazán fontosak. - a válaszom végét már csak inkább magamnak mondtam, míg hátradöntöttem a fejemet a falnak és tekintetem ismét találkozott a jó öreg plafonnal. Komolyan az hiányzott, hogy előlépjen a szentimentális énem és belevágjak ezzel a fickóval a lelkizésbe. Nem mondom, hogy évek óta először nem esne jól kiadnom magamból mindent, de nem lenne jó ötlet kieresztenem mindent és egyetlen valaki nyakába zúdítani. Főleg egy ismeretlen orvoséba, aki majd mindezek hallatán kikiált őrültnek és kényszerzubbonyra ítél. azt hiszem ahhoz még nagyon mélyre kellene ásnunk, de két nap hosszú idő tud lenni, főleg ha így csoszog előre a kórházi mamuszában, s foghíjasan vigyorog rám.
A kis hozzátoldása talán nem hiányzott és már ezért kapott az imént egy érdekes pillantást tőlem, amilyen szemöldök felvonós, értetlenkedős félét. Mégha egy bunkó matektanár lennék öregem. Persze szegény doktoromnak halvány gőze sincs arról mit tanítok, s ha úgy vesszük jogos a kérdés mennyi kollégámat látom imádkozni a szünetekben, mielőtt órára mennek.
- Meglepő lehet magának az előbbiek fényében, de alapvetően nagyon jól elbánok azokkal a diákjaimmal is, akikre most burkoltan gondolt a kérdése alatt. Ami azt illeti csak a megfelelő hozzáállás kell és a kitartás. Rengeteg olyan gyerek van, aki nem magától jut el odáig, ahol van. És azt hiszem nem bánják, ha legalább az iskolában van valaki, aki nem a rosszat látja bennük, hanem megpróbálja megmutatni nekik, hogy másképp is láthatják a világot. A megértés és a támogatás sokszor csodákra képes. - esküszöm nem akartam ennyire beleélni magamat, de nem nem bírtam fékezni a nyelvemet. Az évek során volt szerencsém kitapasztalni a különféle problémás egyedeket, akik legtöbbjénél sikerült is elérnem valamit, ha nem is én leszek a szentek egyike a templomok falán. Nem is akarok.
- Tudja mit? Felejtse el, utálom az életemet. - legyintettem lazán, de aztán felötlött bennem a visszafordítás lehetősége. Ha már annál tartunk, hogy ki-ki hoz ki kicsodát a sodrából, egy orvosnak sem fenékig tejfel az élete.
- Na, és maga? Magának naponta kell nyűgös, kiálhatatlan betegekkel foglalkoznia. Nem hozzák ki csak egy kicsit a sodrából? Nem érzi úgy a nap végére, hogy elege van? - habár még abban a szakaszban lehet, amikor mindent elnyel és elfojt magában a karrier érdekében. Mostanáig sem sok érzelmet fedeztem fel rajta, ami volt, az is inkább amolyan rejtőző dolog, s csak a nyomozói tapasztalatomnak hála sikerült felfedeznem. Van egyfajta hatodik érzék az emberben, ami az ilyen munka során kialakul benne és ennek hála sikerül az emberekben való olvasás.
- Egyébként nem kötözködésből, de amit mondott, hogy az orvosoknak nem dolguk a jópofizás, azért nem teljesen igaz. A beteg is szívesebben megbízik egy olyan dokiban, akiben az embert látja és nem csak egy robotoló idegent. Sokszor magukra bízzuk az életünket és ne mondja, hogy nem bízná szívesebben olyanra, aki ugyan elhivatott, de képes az együttérzésre is, ha kell. - nem úgy, mint azok régen. Egy cseppnyi együttérzést sem voltak hajlandóak kipréselni magukból pedig akkor még csak egy riadt kölyök voltam. Fogalmam sem volt hol vagyok, hogy mi történt, hogy mi lesz. A kómából való ébredésem után, az agyam egyszerűen nem akart engedelmeskedni, össze voltam zavarodva és hiába próbáltam bármit is megtudni, szartak rám, mert csak egy hülye kölyök voltam. Csak az apám pénze miatt voltam hajlandóak egyáltalán rám nézni. |
Még visszaérkezésem előtt szólt a nővér a kis incidensről, s hogy milyen remekül kezelte a dolgot, aminek örülök, egyrészről. Ennek ellenére sem gondoltam meg magam, ugyanúgy bevittem neki a kávét, meg azt a kütyüt.
- Tudom, magam is túlzásnak véltem. Az orvosoknak nem dolguk a jó pofizás. - sóhajtottam, ezt követően nem is sok időt ki hagyva a kérdésemet illetően. Az már mellékes, hogy a gyerekeknél bevált módszert próbáltam ezúttal alkalmazni. A hisztis kisgyerekek többsége hajlamos az azonnali szófogadásra, ha nyalókát kapnak. Gondoltam egy próbát megér. És hát... tény, hogy némileg sikerült meglepnie. Ahogy a válasza is. Okot adott az újabb adag kíváncsiságra, bár mind ez magyarázat lenne, miért tart most itt. Vajon miképp tűntek el a szülei? És a barátnője? Az külön érdekes, hogy őt is a családtagjaként emlegeti. Több lehetett mint barátnő... talán már jóval tovább gondolhatták, mikor bekövetkezett ez a tragédia. Nehéz megállni ilyenkor, hogy ne kérdezzek rá, de ő segített benne, hogy kicsit terelje a gondolataim. Fura volt hallani a szájából a teljes nevem, emiatt is pillantottam el felé egyik szemöldököm felvonva. Talán mégsem ezzel a kérdéssel kellett volna kezdenem, noha a válaszát cseppet sem bánom.
- Egy öcsém... - és a család fogalma ennyiben ki is merült, ahogy mint kiderült, nála is. Gusztustalan tudom, de szándékosan döntöttem úgy, hogy inkább bent maradok míg lehet, csak hogy ne kelljen szembenéznem az otthoni tényekkel. Azonban most számba kellett venne, hogyha nem akarok kellemetlen helyzetbe esni, jobb ha meggondolom miket kérdezek, megkockáztatva, hogy ha ne tán visszakérdezne, se érjen meglepetésként.
- Szereti a mostani munkáját? - éles kanyar a témában, de szeretném, ha ezen az úton haladnánk inkább tovább.
- Nem szokták kihozni a sodrából a gyerekek? - tettem hozzá a kérdést, mielőtt válaszolhatott volna, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy ha tőlem így kiborult - mégha okot is adtam rá - akkor ott helyén tudja kezelni a sok piás, eszetlen kölyköt, akik a tisztelet legkisebb jelét sem mutatják. |
Phil Norton
Elértem, hogy feladja és szavak nélkül távozzon, ha nem is hitte, hogy komolyan aludni akarok, tudta, hogy nálam nem megy sokra a bevett taktikájával. Legalább is, ha tényleg annyira okos, akkor meg kellett, hogy világosodjon és nem csak sírni vonult el, mert megélte élete első kudarcát. Hát igen dokikám, az orvosi szakma nem egyszerű és tele van kudarcokkal a sok suska mellett, amit zsebre vághatsz. Nem fogom megkönnyíteni a dolgát, mint újabb kísérleti patkány, aki után nyelheti a bevételt, miután faszán ellátott semmit nem érő tanácsokkal, kifaggatott életem minden percéről és felállított egy hamis diagnózist az elmeállapotomról. Igazán élveztem, hogy az üres lelkébe taposhatok, ha kell, akár csontig alázom, ugyanakkor magam sem tudom mikor váltam ekkora seggfejjé, minek utána egész eddigi életemben így vagy úgy, de az embereknek segítettem. De nem ma fogok önelemzést végezni és lelkiismeret órákat venni a jobbik felemtől, amikor végre csend van és senki nem liheg a nyakamban, hogy daráljam le neki az önéletrajzomat.
Nagyot nyújtóztam az ágyon, jobb kezemmel kitapintottam az új szerzeményemet, a frissen esett vágást és az azt védő kötést. Ujjaimmal végigzongoráztam rajta, egyre erőteljesebben nyomást helyezve rá, hogy érezzem a fájdalom ingereit, amint végigszánt a testemen. Mindezt azért, mert nem akartam elaludni. A szemeim lehunyva tartottam ugyan, ha a doktor rajtakapásszerűen bedugná a hülye fejét, valójában azonban mindent megtettem az éberségemért. Az altató ugyan segített, hogy olyan mély álomba merüljek, ahol már nem találnak rám a félelmeim, az elmúlt idők rémei, de most semmi sem volt, ami megvédene.
A falon függő óra mutatói lassan vánszorogtak, mintha az idő is megvénülne ebben a siralomházban. Nem csodálom, hogy sokan, akik bekerülnek ide hosszabb kezelésre, azok legtöbbje elveszti kitartását és életkedvét a további küzdelemre. Nem igaz, hogy ide még csak egy rohadt tv-t sem tudtak felszerelni, fogadok a kedves doktor bácsi direkt dugott egy ilyen lyukba, hogyha még nem is vagyok golyós, a végére már az leszek. Végül feladva minden eshetőséget pattantam fel az ágyból. Első lépteim az ablakhoz vezettek. Hát hogyne! Kedves doktor bácsi direkt egy, a kórház legfelső emeletén található lyukba paszírozott. Halálos ugrás level 1. Kösz nem. Az öngyilkosság gondolata még nem csirázott ki bennem eléggé ahhoz, hogy ilyen szánalmas módon kövessem el.
- Segíthetek valamiben Mr. Norton? - bevallom férfiasan, hogy kissé megijedtem a hirtelen megszólítástól és riadtan ugrottam egyet. Bizonyára ő lesz az, akit rám állított a doki, amíg ő összeszedi magát a következő menetre, a velem vívott csatában. A nő nem volt rossz bőr. Hát még ebben a nagyon jól kitalált nővérke ruhában, amiben kecsesen illegette magát.
- Ha már így kérdezi... - láttam volna neki ellátni a kívánságlistámmal, amikor is lepisszegett. Engem. De akkor mi a fasznak kérdezi, ha nem válaszolhatok? Rosszallóan ráncoltam homlokomat, de úgy döntöttem csak azért is meggyőzöm, ha nem is, hogy engedjen el, de hozzon legalább valami kaját vagy italt. Nagyon meggyőző tudok lenni, főleg az ilyen szépen ívelt ajkú hölgyeményekkel. Bevetettem a sármos mosolyomat és az egészen elképesztően manipulatív kék szemeimet.
- Feküdjön vissza, mert felszakad a varrat és Dr.Lloyd nem fog örülni. De segíthetek, hogy alduni tudjon, megkaptam az engedélyt, hogyha túlságosan hevesen viseltetik bármelyikünk iránt, ezt itt a hátsójába szúrhatom és leszíjazhatom. - közölte kedvesen fenyegetéseit, amit már hallhattam a csúnya rossz farkastól is. Hihetetlen, hogy még felállni sem állhatok fel, mert rögtön leszedálnak, mint valami elszabadult állatot. Kezét a szája elé téve kuncogott fel, látva a kelletlen képemet, amivel visszatértem fekvőhelyemhez. Ennyit erről. Ma valahogy senkin sem akar működni a bájom. Szar ügy.
Elterültem, résnyire nyílt ajkaim közül egy keserű sóhajt tört elő. Azt hiszem itt az ideje megbarátkoznom a plafonnal, mert egy ideig ő lesz a legjobb társasága a szemeimnek. Hófehér arca csupa derű és repedés. A látvány azonban nem sokáig kényeztethette fantáziámat, lépteket hallottam a folyosóról, s megérzésem nem is csalt. Most vagy a szadomazo nővér az, vagy maga a fő szadista, aki újfent jött vallatni, s talán megtalálta a korbácsot is, amivel majd minden rossz szóért rám vág egyet. Micsoda perverz képzelgések ezek, még magamnak is tudok meglepetést okozni. Fél szemem mertem csak kinyitni először, úgy fordítottam a fejemet óvatosan oldalra. Dokikám egy Poe könyvet bújt, nem mondom, az ízlése nem rossz. Tovább haladtam és ekkor találtam rá a kávéra, meg az életem megmentőjére, némi szórakozási lehetőségre. Aww, most igazán meghatott a gondoskodásával, talán még egy csókot is leosztok neki. Azt hiszem tényleg kezdek becsavarodni, avagy csak túlságosan beleéltem magamat a szadista szexjáték gondolatába a nővérkével és így vezetem le a feszültséget.
Felkönyököltem, rögtön ezután már érkezett is a kérdés a szájából. Áhh, minő meglepő, hogy megint előállt egy személyes témával. Már hiányoltam a kérdéseit, anélkül olyan szürke volt minden, de komolyan.
- Hát mégis csak meghívott egy kávéra. - emeltem magamhoz az említett italt és míg belekortyoltam, átgondoltam mennyire is részletesen adjak választ. Végül arra jutottam, hogy most visszább fogom seggfej énemet cserébe, mert hozott nekem dolgokat, pontosabban két dolgot. Ha így folytatja, még lehetünk egész jóban is és nem talán nem találom kinyírni két napi ittlét után.
- Egy öcsém van. A szüleim eltűntek. A barátnőm szintén. Röviden ennyi a család. Na, és magának Dr. Alexander Lloyd? - érdeklődtem fél szemöldököm felvonva a kávém mögül, de a végére már megenyhült az arckifejezésem látván, hogy az övé, most, hogy jobban megnéztem elég gondterhelt. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki megnehezíti a dolgát, s nem is hiába hozakodott elő pont ezzel a kérdéssel. De persze tudhatnám, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek gondjai lehetnek, ezáltal pedig nem kellene elzárkóznom csak azért, mert ezt képzelvén különlegesnek tartom magamat, egy meg nem értettnek, egy meg nem érthető valakinek.
|
A próbálkozásom újfent kudarcba fulladt. Ennek lehet oka az is, hogy már a kezdetektől sem voltunk egymásnak szimpatikusak. Jómagam pedig kezdek belefáradni ebbe a szarságba. Nem is értem mire fel voltam annyira rá izgulva a múltján. Rengeteg oka lehetett, s abban lehet igazság, hogy a túl mély gödörből, minek sáros a fala, már nem lehet kihúzni. Így már nem. Beletörödve, hogy ezt most annyiban kell hagynom, sóhajtva vettem tudomásul, hogy akkor most tényleg jobb, ha pihen vagy max úgy tesz. Nem akartam zavarni, a biztonságiak meg tudják, hogy nem engedhetik ki, bár ha arcról nem is, a csinos kis ruházatáról biztosan felismerik majd. Néhány perc múlva el is hagytam a szobát, de szóltam egy nővérnek, hogy lessen néha be. Nem akartam sokáig távol maradni, így hogy a kezelőorvosa lehetek, amúgyis kevesebb beteget osztanak hozzám, pont miatta. De akkor már elmentem le tudni néhányat, felhívtam Dommielt, aki szokás szerint nem vette fel, ezért a szomszédom zaklattam, hogy nézzen be az ablakon minden rendben e, aztán szereztem még be ezt azt, nem mellékesen kávét, mert hosszú még a nap, s ezekkel mentem vissza nagy reményeket fűzve hozzá, hogy még ott van. Ha így volt jutalmul kapott egy pressot, és egy olyan kis játék konzol izét, amivel manapság imádnak játszani a kölykök meg úgy azok, akik nagyon unják az életüket. Ha aludt, nem ébresztettem fel, csak a kis éjjelire tettem neki a kávé mellé, én pedig leültem és addigis Edgar A. Poe egyik kötetét olvasni. Az újságok valahogy mindig is távol álltak tőlem. Maximum a hírek végett veszem kezembe, de most nem volt rá szükség. Közben azon gondolkodtam, mennyire néznének hibbantnak, ha bébiszitter hívnék az öcsémhez. Nem szívesen hagyom otthon egyedül, de tartok tőle, hogy kelletlen lenne egy vele egykorú kislányt fizetni azért, hogy néha nézzen behozzá, él e még.
Közben meghozták a vérvizsgálat eredményeit is, amik szerencsére rendben voltak. Nem tudom hányadszorra mondom, de tényleg mázlista, hogy él még. Láttam rajta a hegeket, bár bővebb információt nem kaptam róluk, de épp elég a helyükre nézni. A könyvet is félretettem egy idő után, és inkább magam elé néztem töprengve az előzőeken.
Ha felébredt vagy már ébren volt sem szóltam hozzá azonnal. Tartok tőle, hogy ezzel újfent csak rontanék a helyzeten. Fogalmam sincs hogy közeledhetnék hozzá, mikor mindenféle módszerem elutasítja.
- Van családja, Mr.Norton? - pillantottam rá. |
Phil Norton
Most kezdjem el ecsetelni neki, hogy az oldalamat ért vágásnál volt már durvább sérülésem, amivel napokig akár kezelés nélkül is kikellett húznom? Csak mert így lekezelve, ezt a fájdalmat már aligha érzem meg, s ha fel is szakad a varrás, itt van ő, mint ragyogó orvos, majd ellát. Mint pozitívum, addig sem a baromi unalmas elemezgetéseivel és kérdéseivel vánszorog az idő.
- Ha maga mondja... - ásítottam, ráhagyva az igazság bogozgatását, nem felelve a hosszú monológjába rejtett kérdésekre. Tény, hogy olyasmiben úgysem tudnék a támasztéka lenni, amire nem emlékszem, felesleges lenne tovább csavarnom azt, amiről már meg van az elképzelése. Alkoholista vagyok, akinek jobb híján egy kocsmai verekedés jut és még abban is vesztesként szerepel. Most mit szépítsek rajta? Nincs kedvem hozzá, főleg nem vele, akivel még a tréfa sem tréfa. Ennél még egy kőszoborral is változatosabb és életteltelibb csevejt bírnék folytatni. Bár ha tényleg két napot kell vele töltenem, ha kurvára nincs is hozzá kedvem, talán sikerül elérnem, hogy kikészüljön vagy legalább ne úgy beszéljen, mint egy mesterséges intelligencia, akiből hiányzik az amúgy magas szintű gondolkodás, s csak nevében az, ami, valójában pedig egy okoskodó gép.
- Dokikám, előbb osztané meg egy pszichológussal a múltamat, ha már muszáj, de maga csak egy általános orvos. Még csak nem is ez a szakterülete, hogy lelki porblémákkal foglalkozzon. Egy szóval az, hogy magára bíztak felelőtlenség és egyben teljesen felesleges. - nem is értem, ha már pszichés problémák miatt tartanak bent, miért nem szakértőt sóznak a nyakamba ehelyett a Paprika Jancsi helyett. Ennyi erővel én is kirúghatnám a gyereket az órámról csak mert nem tetszik a képe, mégsem tehetem meg, mert az nem az én dolgom és hatásköröm.
- Mint mondtam dumálhatunk, de ne akarjon olyat elérni, amit úgysem tud. Tehát maradjunk annyiban, hogy lehetünk két napig két ember, akik ismerkednek olyan normális, általános módon, aztán soha többé nem találkoznak, mert nem láttak egymásban semmi érdekeset, amiért érdemes lenne folytatni. - adtam elő elképzelésemet, mint egyetlen elfogadható tervet, majd a hátamra fordultam, immáron a plafonra fókuszálva. Nagyon tudok szenvedni, amikor nincs mi hosszabban lekösse a figyelmemet. Istenem, itt fogok elrohadni.
- Jaj, ne nyavajogjon már, magának jobban fáj a sebem, mint nekem, doki. - mormogtam az orrom alá, lehunyva a szemeimet. Ha elalszok, vagy legalább is, ha úgy teszek, akkor biztosan felszívódik.
- Én egész végig őszinte voltam. Viszont ha lehet, kezdjük azzal a "terápiánkat", hogy most békén hagy és kihúzza a csíkot a kórtermemből vagy mi a franc ez. Most nincs kedvem jópofizni. - őszintén megmondtam, amit megmondtam, ahogyan most is. Bár volt némi füllentés a sebemet illetően, de hát legalább volt min csámcsognia. |
Nyilvánvalóan, de milyen okból fajulhatott egy átlagos iszogatás verekedésig? Az ember - már ha nem alkoholista - okkal menekül italba, s jut el odáig, hogy egy szép kis lyukkal a hasán a kórházban feküdjön. Arra biztosan emlékszik, milyen okból lépett a kocsmába. A rég nem látott ismerősöket kétlem, hiszen csak látta mindenki, hogy leszúrják, s már vagy 3 órája bent van, de még senki nem lépett be Önt keresve. De már az is rettentő, hogy ki tudja hány szemtanúja volt ennek, és még csak a mentőke sem hívták. Nagy szerencséje volt, hogy nem érte egyetlen egy létfontosságú szervét sem a szúrás. - magyarázta, csak félig feléfordulva, keresztbe font lábakkal, térdeimen pihentetve kezeimet.
- Mondanám, hogy a munka végett, de nyár van. S ha csak nem vállalt el valami jött ment alkalmi munkát nyárra, kétlem hogy e okból kifolyólag történtek ezek az események. Köze lehet annak, amit a múltjában rejteget előlem? - érdeklődtem tovább, kevésbé finoman, mert úgy vettem ki szavaiból, hogy kissé komolytalan és így nehezebb lenne elérni azt a választ, amit várok tőle. De hogy ne érezze magát egy kihalgató szobában, én is válaszoltam, bár valójában egyenlőre én sem tudom miképp fog eltelni ez a két nap, ha nem több.
- Hát elsősorban örülnék, ha nem ficánkolna annyit a sérülése végett, Mr.Norton. Mert így nem a pszichés problémái miatt fogják bent tartani, hanem mert kishíján elvérzik. - sóhajtottam elnézve a sérülése felé, csodálom, hogy eddig mégnem vérzett át a kötés. Tényleg nagyon szerencsés egy fickó.
Tudtam én, hogy nem hagyja annyiban, bár nem készültem rá, hogy valóban kölcsönössé váljon a beszélgetés. Engem valóban érdekel a sorsa és a múltja, és nem gúnyűzésből szándékozom megismerni, ellenben vele. Jó, talán kissé előítéletes vagyok vele, de őszintén szólva kinézem belőle, hogy így manipulálja az embereket. A rosszabbak én is így tenném. Laposakat pislogtam mikor a homlokomhoz ért.
- Rendben. - sóhajtottam beadva a derekam.
- De akkor elvárom, hogy Ön is őszintén feleljen. Nem olyan nagy kérés, és ha már a kölcsönösségről beszélünk, jár az igazság. - néztem rá, egyenlőre nem osztva a tréfán, így a mosolygást sem erőltetve. |
Phil Norton
Kedvem ugyan egy csepp sem volt ahhoz, hogy előadjam a jó fiút neki, de más választás nem lévén, úgy fest kénytelen leszek, ha azt akarom, hogy két nap után leakaszkodjon rólam Dr. Tenyérbemászó képű. Az agresszív taktika semmit sem ér az ilyen befásult agyúaknál, látva, hogy mennyire nem vette a lapot, amin az állt, kapd be, rühellem a képed, gyűlölöm a kórházat és minél előbb szabadulni akarok, már nem is érdemes tovább feszíteni ezt a szálat. Hagyom, hogy rendet tegyen a tombolásom - tegyük hozzá, a nagyon is jogos tombolásom - után, míg én követem minden mozdulatát, leginkább azért, mert nem szeretnék hirtelen injekciós tűt érezni a nyakamban. Sosem lehet tudni, hogy tényleg elfogadta-e az ajánlatomat, vagy csak így próbál a bizalmamba lopózni és elkerülni az alapos verést. Azt a verést, amiről még mindig nem mondtam le csak mert beállt közöttünk a fegyver szünet látszólagos békessége. Ha azt hiszi, hogy behódoltam neki, mert annyira ijesztően adja elő az érzéketlen faszt, akarom mondani a rideg, távolságtartó orvost, nos, nagyot fog csattanni, mert nem akarom kevésbé holtan látni, mint eddig.
Ismét mellém fészkelődött és máris bedobott egy balfasz kérdést, amit azért is illetek eme jelzővel, mert baromira nem emlékszem magam sem, hogyan került rám a seb. Nyilván eldurvult a buli, megesik. Voltam már rosszabb állapotban is, amikor másnaposan ébredtem, de túléltem. Roger pedig mindig helyrepofozott anélkül, hogy sunyi módon elaltatott volna és arra kényszerített volna, hogy kényszerpihenőzzek miközben előáll az unalmas elméleteivel, miért is vagyok ott, ahol és miért iszok annyit amennyit és még sorolhatnám álló napig, de azt hiszem elég lesz átélnem, avagy túlélnem. Tehát itt az ideje hazudni valamit, ami koránt sem biztos, hogy tényleg csak kitaláció.
- Verekedésbe keveredtem egy állattal, aki látva, hogy veszít, piszkos módszert alkalmazott, hogy felülkerekedjen. - ásítottam el magamat a végére. Ez így jó unalmas két nap lesz és még csak nem is egy jó nő faggatt, hogy legalább a látványban élvezetemet leljem. Végig ennek a bambának kell majd lesnem a képét és megpróbálni nem felhúzni magamat, hogy mennyire tolakodó lesz. Mert egészen biztos vagyok benne, hogy az lesz. Tudni akarja a múltamat majd, hogy felállítson valami szar diagnózist és elmondhassa magáról mekkora ész, mert megmentette a lelkemet a gyehenna tüzétől. Közben pedig csak teletöm majd gyógyszerrel, mert azért tesztelni is kell valakin az új bogyókat, nem-e okoznak maradandó károsodást, esetleg halált.
- Na, és mi lesz a két napi programunk doki? - gurultam át a hasamra, majd felkönyökölve, államat megtámasztottam összekulcsolt kezeimen, úgy pislogtam rá. Sejtem én, hogy leginkább faggatni akar majd, de meglehet én is akarom majd őt faggatni. Csak, hogy fair legyen a dolog. Meg mert szívesebben dumál az ember olyannal, akiről azért tud is valamit.
- Ha már így összefogunk melegedni, ne csak én meséljek majd hányattatott sorsomról, mert az kissé lehangoló lesz egy áradatban. Legyen ez amolyan kölcsönös megismerés, talán még én is tudok segíteni magán. Mert ne higgye, hogy nincs gondja...itt... - mutatóujjammal a homlokára böktem, míg arcom megjátszott keserűséget árasztott, mintha annyira sajnálnám, végül persze felnevettem. Tanárként nem gyereknek adtam már tanácsot, más kérdés, hogy meddig fogadták meg és miként.
|
Hasonló reakcióra számítottam, így nem is lepett meg, hogy csak jobban felhúztam, de gondoltam jobb előbb tisztázni. Saját felelősségére haza mehetne, ám ha mentális problémákat tapasztalunk, jogunk van benntartani, ezt pedig ha lehet kihasználnám. Mégha csak pillanatnyi probléma is merült fel. Attól mondjuk kicsit tartottam, hogy agressziója és a nyomozói évei alatt szerzett tapasztalatának keverékével tényleg helyben hagy, de úgy látom, azért még a józanság határán belül vagyunk. Én sem szándékozom megmérgezni, csak lenyugtatni.
- Nos ez jogos... Nem ismer, és egyenlőre én sem magát. De épp olyan előítéletes velem, mint ahogy én magával. - pillantottam rá egész nyugodtan a helyzetet tekintve. A kölcsönös agresszió sosem vezet megoldáshoz, a hirtelen harag pedig rossz tanácsadó, igyekszem ezt mind szemelőtt tartani.
Szemet hunyok a gyerekes viselkedésére, nem tudom, hogy ezzel most valóban tetézni akarja a dolgokat, vagy csupán fizikailag is ismét meg akarta jeleníteni, mit is érez belül, mégha mindez talán hamis. Tudom, hogy most szívből gyűlöl, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem én vagyok a főbb célpont immáron, hanem az, amiket átélt, s fél, hogy ismét át kell élnie.
- Oké, rendben. Elnézését kérem, amiért az engedélye nélkül altattam el. De a szavaiból úgy vettem ki, hogy nem hagyta volna, hogy a szúrás végett elvégezhessünk egy teljes körü vizsgálatot. - kértem elnézést, mégha teljesen felesleges is lehet.
Ám némi habozást követően aztán meglepő dolgokat hallok tőle. Fel is vonom szemöldökeim és úgy hallgatom. Mire fel ez a hirtelen megadás. Érthető, hogy bizalmatlan vagyok e téren most. De az esélyt, azért megadom, nem vagyok én szörnyeteg.
- Ez azért mégis csak jobban hangzik. S természetesen hajlandó vagyok eképp együttműködni. - válaszoltam letéve az asztalra a nyugtatót tartalmazó tűt illetve üvegcsét, hogy visszaállítva a széket és rendben az asztalra téve az aktáját, visszaüljek az ágya mellé és megigazítva a köpenyem, ránézhessek.
- Szóval... ki és miért szúrta meg? - kezdtem bele egy kis szünetet hagyva. Nyilván a múltja érdekel leginkább, de innen is lassan rávezethető, nem akarom egyből a mélyvízbe dobni, ha már megadta az esélyt. |
Phil Norton
Meghökkenve hallgattam a szavait és minél több információ áramlott el az agyamig, annál inkább gyűlöltem ezt a helyet ezzel a rohadékkal együtt. Kurvára nincs joguk ahhoz, hogy az akaratomon kívül tartsanak itt és holmi kísérleti patkányként odavessenek ennek az érzéketlen fasznak. És bármennyire szabadulni akartam, annál inkább éreztem, hogy magával ragad egy rég elfeledett emlék. A szíjak, amik a csuklómra feszültek és véresre dörzsölték a bőrömet. Az injekciós tűk, amik műanyag fogaikkal a húsomba martak és a vérembe jutattak olyan anyagokat, amiktől nem voltam önmagam. Egyre inkább elveszítettem önmagamat. Olyan dolgokat tettem, tehettem, amiket jobb nem feleleveníteni. Az elmém falat húzott azon emlékek közé és a tudatom közé, hogy megóvjon a teljes összeomlástól, nem fogom hagyni, hogy mindezt lerombolják, mert épp nincs jobb ember, akit basztathatnak. Talán, ha figyelmeztetni tudnám az FBI-t. Ők eléggé rettegnek attól, hogy minden terítékre kerüljön és véget vetnek ennek a cirkusznak.
- Fogalma sincs min mentem keresztül. De még ha tudná is, akkor sem tudna segíteni. És nem csak azért, mert az előítéleteivel élne, vagy mert rohadtul nem én érdekelném, hanem mert maga lenne az utolsó akitől valaha is elfogadnék bármit. - fúrtam fagyossá váló tekintetem az övébe, ellentmondást nem tűrő hangot megütve. Engem nem fog egykönnyen levenni a lábamról a mézes mázas dumájával, van elég tapasztalatom abban, hogy az ehhez hasonló "kezelések" sosem sülnek el pozitívan, főleg nem a beteg számára.
- Szóval tudja mit dokikám? - szép lassan emeltem a magasba a középső ujjamat, hogy még az ő nagy okos buksija is befogadhassa a látottakat. Az üzenet, miszerint kapd be, te seggfej, csak a kezdet volt és nem állt szándékomban engedelmes pincsiként fülemet farkamat behúzva azt tenni, amit mond. Még az álmaiban sem. Eddig talán meg volt az esélye, hogy kicsalja belőlem a jófej énemet, de marhára nem tűröm, ha valaki fenyegetni kezd és még csak nem is igazán nyíltan, vagy legalább jogosan teszi azt. Senkire sem vagyok veszélyes csak az arra érdemesekre maximum, nem hiába tanítok egy iskolában több éve probléma és panasz nélkül.
- Minden idegszálammal ellenkezni fogok és ha csak hozzám mer érni egyetlen ujjal is, vagy bármelyik kedves kollegája, amíg távozom ebből a fertőből, nem leszek olyan finom, mint amilyen az előbb voltam. - egye fene a ruhámat, az lesz a legkevesebb gondom, az értékeim listája meg a karórámmal és néhány pénz érmével kezdődik és végződik is, szóval legyenek vele boldogak, teszek rá.
Közben ez az állat már megint a fecskendőjével kezdett babrálni, de azt remélem tudja, ha túl sokszor és túl nagy adaggal fog kiütni, akkor végleg kiüt az életből is. Bár elnézve a képét ez eddig legfeljebb békát kezelt, mint élőnek mondható lényt. A valóságról fogalma sincs. Arról az életről, ami kint van és amiben élő és lélegző emberek ezrei küzdenek napi szinten komoly problémákkal, talán még komolyabbakkal is, mint én. Hány alkoholista fetreng a saját hányásában az utcán? Velük vajon miért nem akar ennyire törődni? Vagy olyanokkal, akiknek állása sincs, mert olyan súlyos depresszióban szenvednek? Ja, persze mert én akadtam a horgára és most azt hiszi jó orvoshoz híven majd csodát tesz velem, de halvány fingja sincs a lélek igazi mélységeiről. Fel sem fogja, hogy az erőszakosságával inkább csak árthat, mint sem támogat.
- Inkább magának vannak mentális problémái, ha abban a hitben ringatja magát, hogy helyes, amit tesz, vagy tenni készül. Úgyhogy előbb inkább a saját agyát vizsgálja át, mert szerintem sok lesz ott a probléma. Szociális szinten mindenképp. - szúrtam oda fél szemöldököm felvonva, bár úgy sejtem sem ez, sem semmilyen korábbi megjegyzésem nem fog kikötni nála. Mintha a falnak beszélnék, hogy baszódna ketté.
De persze minél tovább ülök az ágyon, ebben a nyamvadt szellős pizsamában, annál inkább elér a józan ész hatalma, ami azt súgja, minden ellenkezésem hiábavaló lesz. Az ügynökök ilyenkor szoktak rátérni a kompromisszumra, mint legideálisabb megoldásra. Mély levegőt vettem, megforgattam szemeimet, úgy kezdtem bele.
- Na, jó figyeljen doki. Bár véleményem szerint baromira feleslegesen töri magát, de az már egyszer biztos, hogy nálam nem fog semmit sem elérni a tűivel és a leszíjazással. Itt maradok két napot megfigyelésre, ahogy mondta, közben ha ennyire ragaszkodik hozzám, dumálhatunk is és nem fogok magának esni. Persze még mindig az FBI védelme alatt állok szóval, ha túl mélyre ássa magát, nem garantálom, hogy ép bőrrel megússza. - helyezkedtem el kényelmes az ágyon, hátamat a támlának vetettem, persze miután visszaszereztem a pofájához vágott párnámat.
|
Már majdnem megsajnáltam, még ha ismeretlen is előttem a múltja sötét része, mikor eltalált egy párna. Összehúztam magam a meglepettségtől, és a székről is ledőltem a váratlan ütés végett. Én naív, gondoltam, hogy szükség lesz a szíjakra.
- Mi ez a hirtelen felindulás? Elláttam, nem? Csak épp jobbnak láttam, ha nem fészkelődik és beszél hülyeségeket. - jegyeztem meg, miközben felkeltem. Már nyúltam volna utána, hogy leálljon az infúzió kihúzásával, de több erő volt benne, mint hogy ezt megakadályozzam. Próbáltam hadakozni, de ő exnyomozó, én meg egy új doki a kórházban, néhány év tapasztalattal, szóval újfent a padlón kötöttem ki, ám ezúttal kissé vészesebb helyzetben. Feleslegesnek találtam rúgkapálni, noha elég fojtó helyzetbe hozott. Szerencsére még mindig ő a beteg, s az altató utóhatása is az én pártomon volt jelenleg. Mikor leszállt, nem keltem fel azonnal, de néhány szusszanás után azért összekapartam magam.
- Magának igen komoly mentális problémája van. - jeleztem felé, bár nem biztos, hogy neki ebből leesett mire akarok utalni.
- Nem csodálom, hogy elfogadták a 2 napos megfigyelési javaslatát. Hát még ha közlöm, hogy nekem támadt. Reméljük azért a sérülése nem súlyosbodott... - sóhajtottam, s bár magamhoz vettem volna az eldobott aktát, jelenleg egy veszett medve állt köztünk.
- A ruhái? Szerintem egy zsákban a szemetesben... Az értékei pedig a nővér pultnál kérhetőek el, de csak két nap múlva. - húztam elő egy üres fecskendőt és egy félig teli nyugtatót tartalmazó üvegcsét, hogy abból egy neki való mennyiséget felszívhassak a tűbe, mert úgy érzem szükség lesz rá.
- Na most több kevésbé agresszív lehetőség is van a maga lenyugtatására. Egy: Hogy szépen az ágyon marad és hagyja, hogy a majd besétáló ápolók vagy nővérek leszíjazzák. Kettő: A maga lefogását is rájuk bízom... és három: Kap egy szurit, és én magam bilincselem az ágyhoz. A lekötözése mindenki érdeke. Így nem tud senkit se megtámadni, s kevés rá az esély, hogy tovább tartsák bent. Apropó, milyen gyakran vannak ilyen kirohanásai? Nem háborúzni akarok, hanem segíteni. Tudom, hogy nehéz időszakban van, de ha hajlandó együttműködni, talán könnyebben szabadul a tehertől. - próbáltam észérvekkel dobálózni, de ha valóban vannak antiszockális személyiség zavarai, nem kizárt, hogy képtelen belátni problémáját. Ez ugyanígy van, ha alkoholista. |
Phil Norton
Faszán célba vettem a párnával Doktor Köcsög pofáját, hogy a lendülettől még padlót is fogjon, amíg elmélyedve tanulmányozta az aktámat. Sajnálom, ébredéskor még morcosabb vagyok, mint másnaposan, most a kettő még együtt uralkodott el rajtam. Halálos páros. Még, hogy ki juttatott el idáig. Mégis meddig, te girnyó? Addig, hogy egy iskolában tanítsak irodalmat? Nem tudtam, hogy az már süllyesztő legalja, bár nyilván csak a tipikus orvosi elitség homályosította el az elméjét. Kissé allergiás vagyok az ilyen sebtében ítélkező alakokra, így aztán megeshet, hogy megtalálom fojtani a saját nyakkendőjével.
- Dögöljön meg! - kirántottam magamból az infúziót, és amilyen felindulásból jött minden tettem, úgy startoltam rá a dokira, hogy komolyra fordítsam a fenyegetésem. Valóban a nyakkendőjénél ragadtam meg, kihasználva a maradék erőmet vittem magammal a padlóra. Az FBI kötelékében gyakran alkalmazott lefogási technikám semmit sem kopott az üres járatú évek alatt. Kár, hogy fegyverem nincs. Ekkor már tudatosult bennem, hogy még a ruhámat is lehámozta rólam valaki és rámrakták a kórházi kényszerzubbonyt, ami a maga módján elég szellős. Bal kezemmel rögtön kitapintottam a sebemet, úgy fest legalább amellett, hogy az engedélyem nélkül nyomott belém altatót - ami ugyebár tiltott, ha csak nem vagyok elmebeteg, aki nem uralja a cselekedeteit -, a sebet legalább ellátta. Csak tudnám mit képzel magáról ez a seggfej. Még egy orvos sem teheti azt, amit gondol, kihasználva abbéli hatalmát, hogy rendelkezhet a beteg felett. Hát felettem nem fog.
Az altató utóhatása még bennem volt, halkan zihálva tornyosultam a szemétláda fölé, a szorításom pedig idővel gyengült, de nem is állt szándékomban sokáig ennek a pozíciónak a tartása.
- Rossz emberrel kezdett ki dokikám. - nyaltam végig ismét kiszáradt ajkaimon, amik önkéntelenül húzódtak gonosz mosolyra. Egészen elöntött a büszkeség, hogy még mindig ilyen kiválóak a reflexeim, Oliver - a volt társam - ezért biztosan elismerően füttyentene...ha látna.
A földön még mindig ott hevert az aktám, s ahogy lemásztam róla, úgy kaptam a kezeim közé. Nem mondom, szart sem tudnak rólam. Néhány félig megevett információ, a legtöbbjét persze az FBI is hűen őrzi, amiért most hálás vagyok. Még csak az kellene, hogy az ehhez hasonló összes nyomoronc az életemben vájkáljon. Vissza felültem az ágyra, az aktát meg oda vágtam, ahova való. A sarokba.
- Jobb, ha megelégszik ennyivel, mert ennél többet nem fog rólam megtudni, ha megerőszakol, akkor sem. - fújtam ki magamat - persze a kis erőszakos részt a beteg tréfáim közé kell sorolni, ennyi -, míg a kis magánakciómban előrehulló, kósza tincseimet hátrafésültem az ujjaimmal. Szemeim szinte ragyogtak a fél homályban, ahogy fehér köpenyest méregettem, mint valami darab húst a fenevad, ami legszívesebben széttépné. Szándékomban állt, hogy rövid időn belül lelépjek, de úgy gondoltam ezt a fránya esőt tényleg ki kellene várni, bár megjegyzem, ha egy órán belül nem lesz változás, teszek rá és húzok.
- Hol vannak a ruháim? - azért mégse majdnem egy szál pöcsben flangáljak már az utcákon.
|
Miss Lewitt ma nincs bent, de ha gondolja, szívesen behívom Miss Dothot, azt a kissé molett, de a magához hasonló palikkal mindig nagyon kedves nővérkét, hogy végezzen el egy prosztata vizsgálatot. Nekem nem gond. És szerintem várnia sem kellene sokat... - mosolyodtam el, ha nem is gúnyosan, de remélem veszi a lapot. Kettőnk közül itt nekem vagy nagyobb hatalmam, még ha mi orvosok a betegekért is vagyunk.
- Ha helytelenül végzem, és netán belül is marad valami elvarratlan... akkor kampó. - pillantok fel rá, de értem én. Nem bír magával. Bizonyára hiányzik neki a ki tudja hány száz üveg ital. Talán jobb is, ha kicsit kitisztul. Szóval az altató mellett döntöttem. Neki is jobb lesz, nekem meg még jobb. Nem is szóltam többet, csak még inkább felidegesíteném magam. Azért persze nekilátam a sérülésének lekezelésében, s mikor láttam, hogy kezd elálmosodni, segítettem, hogy ne a földön kössön ki, hanem a vizsgálóágyon szundikálhasson. Aztán kilépte és szóltam két nővérnek, velük együtt kezeltem le a sérülést, vettünk le vért s küldtük el vizsgálatokra, sőt, mikor már átvitték a szobájába, átöltöztetve, én kötöttem be az infúziót. Amíg pedig aludt, én ott ültem mellette, az ágy mellett és az addigra beszerzett aktáját olvasgattam, hogyha már kezelő orvosaként szereplek, legalább az alapokat tudjam róla. Nyomozóból tanár... az igen... Általában a nyomorult múlttal rendelkezők változtatnak ekkorát életükben. Gyakori látogatója a kórháznak, noha ezt már a beszélgetésekből is leszűrtem.
- Vajon... ki miatt jutott el idáig...? - sóhajtottam halkan, mert sajna a rendőrségi ügyeket nem tűntetik fel az ilyen orvosi aktákban. |
 - Csak kérdezze Miss Lewittet, szerintem ő egészen más véleményen lesz rólam, miután mélyreható vizsgálatban részesítettem a múltkor. - húzódott farkas vigyor a képemre. Édes, ahogy próbált az én terepemre behatolni és ott visszavágni nekem, de nem sajnos igen csak kezdő a barátunk. Minő meglepő, elég végignézni rajta és a legnagyobb ribanc is önként apácának áll. Biztos életében nem szívott egyetlen füves cigit sem, de még csak egy sört sem szagolt távolról, nem hogy egy káromkodás elhagyja a ledoktorizott ajkait, a nőket már említeni sem merem. Fogadok, hogy minden szava szalajtott enciklopédia magasiskolája, milyen lehet így valakit felcsípni? Ó, de most igazán hölgyem, magába döfhetem az injekciós tűmet? Tele van olyan szerelle, aminek hatására kómába esik az élvezettől, ahh. Jesszus. Borzalom. De persze elnézem neki, hogy ennyire fatökű csak szedje már rendbe a sebeimet, hogy dobbanthassak.
- Mi van? Megkattant dokikám? A fenébe is vérzem, szóval kicsit kapja össze magát! - biztos én vagyok itt akit vizsgálni kell? Egyáltalán tudja, hogy mit kell csinálni a szúrt sebbel? Persze, hisz megint elsütött egy rossz orvosos viccet, amit most porolt le. Nem is értem miért dőlök be ennek, de betudom a másnaposságnak, ami majd szét robbantja a fejemet. Merem állítani, hogy Dr. Kinyalt Köcsög csak azért is az idő húzásra állt rá, hogy szivasson, amiért nem kussban ülöm végig, hogy belém nyomjon egy nyamvadt tűt.
- Az érzéstelenítő jól hangzik. - az is olyan, mint amikor beállsz, de most már tényleg a fő hatása miatt szeretném magamban érezni, hogy elmúljon a fájdalom és csillámpónikat lesve hátradőlhessek ezen a kurva ágyon, amíg ő befoltoz. Amíg hajlandó lesz befoltozni és nem csak megtapizni az amúgy szemmel láthatóan és konkrétan egyre inkább súlyosnak mondható sebet. Ugye minél tovább halogatja, annál szarabb nekem, de lefogadom az orvosok mind ebben lelik élvezetüket. Egy igazi szenvedés kéjenc. Arra izgul, ha valakit kínlódni lát.
Mély levegőt vettem, majd lassan kifújtam, közben a kinti világ sem szolgált túl sok izgalommal. Odakint eleredt az eső és egyre hevesebben verték a cseppek az üveget. Remek. Talán mégis jobb lesz kivárni, amíg elvonul a vihar és csak utána hazavánszorogni, hogy az otthonom hajlékán összeszedjem magamat. És lenyugtassam magamat.
- Au! Hé, lehetne, hogy legközelebb szól? Bassza meg! - kaptam a vállamhoz és a méregtől felfúvódott arccal, mint holmi hörcsög figyeltem, ahogy tovább ténykedik, mintha mi sem történt volna. Mi van ez a fickó titokban gombázik? Gondoltam valami oltás, vagy a már emlegetett és várt érzéstelenítő lesz, de a kívánt hatás helyett egyre inkább rám tört az álmosság. Most vagy a reggel fogyasztott energiaital volt ennyire pocsék, hogy az ellenkezőjét okozza vagy...vagy a fasz tudja.
- Az jó, ha kezdek kettőt látni magából? - kétlem. Persze ilyen szinten már naivnak vagyok mondható. Hagytam ennek a...ennek a...hogy azt tegyen velem, amit akar. Az FBI-os korszakomból adódóan pedig lehettem volna óvatosabb is. Lehet, hogy szerv kereskedő.
A szemeim lassan leragadtak és bármennyire is akartam volna küzdeni végül beadtam a derekamat és eldőltem az ágyon. |
Dr. Alexander Lloyd
Sajnos a nővérek valamilyen oknál fogva előbb fizettek volna nekem, mint sem, hogy magát lekezeljék,Mr.Norton. - közöltem a tényeket, még ha valójában fogalmam sincs, miért nem küldtek nővért, mire kellek én ide. De bizonyára rátapintottam az igazságra. Vicceskedünk, vicceskedünk, aztán ha jön a szuri kitör a pánik a nagyfiúból is. Se baj, szúrkálódjon még és meglátjuk ki nevet a végén.
Mikor levette az ingjét, ami szerintem mehetne rögtön a kukába, megvizsgáltam a foltot is és a vágást is. Nem nyúltam hozzá olyan mértékben, hogy azt ne bírná ki, de lássuk be, ezek a sérülések nem jó játék.
- Arra nem, de gyomormosás akár... - egyenesedtem ki, hogy a kikészített holmik közt kutathassak a megfelelő eszközökért. Természetesen első körben injekciós tűre volt szükség. Majdnem az érzéstelenítő felé nyúltam, de aztán arra gondoltam, talán eddig senkinek nem volt eszében megleckéztetni. Nem tűnik túl együttműködőnek, és ami azt illeti szerintem a kórház 90%-a már csak heccből is egyetértene velem, hogy az instabil viselkedése végett tartsuk bent néhány napra. Lehet megfogom bánni, de külön ügyelni fogok rá, hogy mindig le legyen szíjjazva, így legalább elősegíthetem a gyógyulását. Szóval végül altatót szívtam fel az injekcióval, majd a kellő fertőtlenítés után, s kapóra, hogy nem is figyel, kapott egy kis szúrást a vállába. Nyomtam volna fájdalmasabb helyre is, de azért bennem van a félsz, hogy milyen indokból kerülik ennyire. Lehet így is fájni fog a bosszú, de nm akarnám tetézni.
- Megelőzzük a fertőzéseket is, és kap érzéstelenítőt is. - magyaráztam valójában az időt húzva, miközben persze azért nekiálltam egy újabb tűvel felszívni az érzéstelenítő kellő mennyiségét is. Amíg alszik, úgyis könnyebben látom el a sérülését és vizsgálhatom meg, nincs e más, akár belső sérülése. Vért is nyugodtan vehetek tőle, és ha mind ezzel kész leszek, átadom egy csapatnyi nővérnek azzal a parancsal, hogy szerezzenek neki egy szobát, és ne felejtsék leszíjazni, mert tuti én lennék az első, akinek nyakát törné. Mire pedig felébred, én mint rá ügyelő orvos, ott leszek az ágya mellett, talán addigra már a főbb adatait összegyűjtve.
|
Az ajtó kinyílt és nem mondom, hogy a vállam fölött át nézve, megpillantva a belépő alakot, nem fogott el csalódás. Hát ez tutira nem egy tüzes szexi nővérke, vagy én legyek kutya. Szemöldököm felvonva, némi fintorral követtem mozgását, egészen addig, amíg elém nem ért és bele nem fogott a bemutatkozásba. Remek, Dr. Kinyalt Köcsög rendel ma. A nyakkendőjénél fogva lógatnám fel.
- Phil Norton és a világért sem tartanám fel doki. Küldjön egy nővérkét, aki összevar és ad egy kis fájdalomcsillapót, aztán itt sem vagyok. - daráltam el a kívánságomat, mielőtt nekiállt volna diagnosztizálni és a látottak alapján elítélni, hogy mekkora részeges fasz lehetek. Késő bánat. Amint gondoltam rá, máris teljesült, ez lerítt abból, ahogy a két szép szemével lenézett rám. Szó szerint lenézett, hogy kapná be. Megnézném, ő mi tenne, ha rutinszerűen törnének fel belőle a hallucinációk, este pedig a rémálmoktól egyetlen percre se tudna elaludni. Biztos az anyja szoknyája alatt bőgne.
A kérésére elhúztam a számat, de mivel nem mutatott hajlandóságot arra, hogy jobb társaságot küld maga helyett, be kellett érnem vele. Az vigasztaljon, hogy most zúztam le magamat olyan brutálisan, így nincs szükség arra sem, hogy bent tartsanak. Halkan felszisszenve a fájdalomtól hámoztam le magamról az ingemet, had legyen boldog, hogy egyszer ilyen látványban is lehet része. Csak aztán ne élvezzem túlságosan a helyzetet, mert olykor szeretem nagyon szivatni a népet és hajlamos vagyok a túlzásokra. A gumikesztyű csattanására kissé összerezzentem, így van ez, ilyenkor minden kicseszett zaj a hatszorosára erősödik. Szóval finomabban, ha lehet nyápicka.
- Miért meghívna egy kávéra? Elfogadom. - somolyogtam fel rá szórakozottan, mintha nem tudnám, hogy ez érdekelte, hogy szét ittam-e a fejemet korán reggel. De ebben most csalódást kell okozzak megint. Ha csak az energiaital nem számít már piának, nos, kétlem.
- A késre biztos allergiás vagyok, de maga a fej doki. Mondja meg maga. - jegyeztem meg a kelleténél gúnyosabban, értve ezt a sebre, amit bizonyosan valamilyen vágóeszköz okozott. Öregem, durva buli lehetett tegnap. Mit tehetek, ha egyszer másnaposan vagy szentimentális vagyok, vagy egy bunkó alak, ez a fickó meg nem akar segíteni azzal, hogy egyszerűen befogja és teszi a dolgát. Pedig a végére már bedobtam a sármos mosolyomat, hogy ugyan álljon már neki, mert amúgy gecire fáj a vágás és azt sem szeretném, ha elfertőződne. Meglehet vérvizsgálat is kellene, de magamtól biztos nem említem meg neki, mert tovább itt tartana ezen a lepratelepen. Már csak a fehér falaktól elfog a hányinger. Enyhén megdőlve próbáltam kilesni milyen eszközökkel készül megkínozni és a maga érdekében remélem, hogy nincs azon a tálcán injekciós tű vagy az fog a seggében landolni. Végignyaltam kiszáradt ajkaimon és unottan elpillogva az ablak felé vártam a sorsomat.
|
Dr. Alexander Lloyd
Igazítottam egy utolsót a nyakkendőmön a tükör előtt, majd felvéve aktatáskám elindultam kifele, hogy munkába mehessek. Még előtte azért megálltam Dom szobájának ajtaja előtt, s bekopogtam.
- Jó idő van odakint. Kimehetnél kicsit levegőzni. Legalább a hátsó kertbe. - szóltam be, de a szokásos mód nem jött válasz. Nem is igazán vártam.
- Na jó, elmentem dolgozni, este jövök, de ne egyél annyi édességet. Kaja a hűtőben. - kiáltottam még be, de semmi. Oké, azt hiszem minden fontosabb dologot megosztottam vele, szóval tovább indulva, a lesiettem a földszintre, onnan pedig ki a kocsihoz.
Még be se léptem már integetett is a recepciós nővér valaki ismeretlen aktájával, reméltem izgalmas esett, mert mostanság elég egyhangú munkát végeztem. Mikor odasietve nyúltam az aktáért, ő elhúzta, én meg kérdőn néztem rá.
- Ó, nem, ez nem a magáé, csak ide akartam csalni, mert más nem vállalná el az esetet a 4-es vizsgálóban. - mosolygott kedvesen, mintha nem az előbb sózott volna a nyakamba egy vélhetőleg utálatos alakot. Nem örülök, de mivel mondhatni új vagyok, nincs ellenemre igazán. Vagyis van, csak épp nem tehetek semmit se ellene. Nyilván egy ismerős, gyakran látott páciensről van szó, s ez egy remek alkalom, hogy én is megismerhessem személyesen, még ha nincs is ínyemre. Az ajtóhoz lépve veszek még egy mély levegőt, bárki is várjon odabent, igyekszem jól hozzáállni. Aztán beléptem, előtte kiszedve az ajtón lévő akta tartóból a beteg kórlapját, ami persze üres volt. Aham, igen, itt bizony lesznek bajok. Se név, se semmi.
- Üdv! Dr. Alexander Lloyd vagyok. Én helyettesítem... akárkinek is kellett volna lennie... - sóhajtottam közelebb lépve, az üres s így teljesen fölös kórlapot letéve a pultra. A szag mely körbe lengi, arra utal, hogy másnapos vagy még mindig piás. Talán alkoholista. A foltos felsőjéből ítélve megsérült. Kocsmai verekedés? Vagy egy autó elé vetődött részegségében? Francba már... Nem azt mondom, hogy olyan eseteket akarok megoldani, mint a Doktor House sorozatában, de örülnék valami olyasminek, aminek a diagnosztizálása eredménye nem az hogy igyon kevesebbet, vagy megfázott.
- Kérem vegye le a felsőjét. - szóltam hozzá kissé csalódottan a mai nap kezdetében, miközben előhalásztam egy pár gumikesztyűt és felhúztam.
- Ivott ma valamit, mr.? Vagy van allergiája valamire? - érdeklődtem meg, mert azért nem lenne jó, ha olyasmit kapna, ami nem fér bele. Míg leszenvedte magáról a felsőt egy kis tálcán előkészítettem a szükséges holmikat. |
 A fejem majd meghasadt és fogalmam sem volt hol vagyok. Hatalmas macska nyújtózással köszöntöttem a napot, aminek sugarai az ablakon át a képembe sütöttek, kiolvasztva a még tegnapi vad látványba fulladt szemeimet. Hunyorogva pillantottam körbe, míg lassú, lajhár módra feltápászkodtam addigi fekvőhelyemül szolgáló padlóról. Az oldalam mocskosul fájt, ez már a ködös elmémnek is tiszta volt, amint végigrohant az idegeimen egy nagyobb hullám. Kisebb fajta csoda volt, ahogy eltámolyogtam a fürdőig, ahol a hideg víz permete felfrissített.
- Franc... - mormogtam megtámaszkodva a csap szélében, szembenézve nyúzott képmásommal, ami a tükörben gúnyolódott velem. Fejemet enyhén megdöntve mosolyodtam el, bár a leghalványabb fogalmam sem volt, mégis miért görbültek ajkaim felfelé. A fájdalom újabb és újabb hulláma inalt végig minden porcikámon, hátam begörnyedt, fogaim összecsikordultak. Túl messzire mentem tegnap, de kit érdekel? A bőrömön egy nem megvetendő méretű vágás mellett, egy hatalmas színes folt terjengett, ha jól sejtem ez lehetett okozója mindennek. Ha nem is mindennek, mert a tegnapi nap egy üres járat volt jelenleg, amit sehogy sem bírtam felidézni.
A nappaliba érve felmarkoltam egy még félig teli dobozt, amiben az erőteljesen terjengő illat alapján, energiaital lötyögött. A kanapén döglödő, mára ismeretlenné vált nő teste alól kihalásztam az ingemet, amit magamra húztam, napszemüvegemet felültettem az orromra és benyakaltam az első kortyot, ami máris felpezsdítette az ereimben száguldó vért. Megteszi, hogy egy kicsit felrázzam magamat és legalább a kórházig eljussak. Ami azt illeti sokkal könnyebb volt, mint azt gondoltam volna. Kilépni az ajtón, majd az utcára és úgy járni, hogy ne tűnjön úgy, mintha minden percben elakarnál zúgni. Van haszna a múltnak, hogy valaha sokkal veszélyesebb sérülésekkel is üldözőbe kellett venni a rohadékokat. Az sem megvetendő előny, hogy a kórházban sok ismerőst és barátot szereztem és remélhetőleg a régi idők emlékére hajlandóak lesznek gyorsan lekezelni. Hogy miért? Mert gyűlölöm a kórházakat. A bennük eltöltött idő mindig felidézi bennem a megtalálásom utáni időszakot. Leginkább azt, hogy a szomszédos kórteremben Susynak is ott kellene lennie, nem csak nekem. Vagy csak neki és nekem nem. Faszom, hogy másnaposan előjön a szentimentális énem.
Órákkal később már ott ültem a kivizsgáló szobában, várva Dr.Lambert érkezését, hogy rendbe szedjen és visszadobjon a halak közé. Tudvalevő, ha szarban vagyok mindig Roger az, aki gatyába ráz egy-egy bulis éjszaka után. Nem csoda, ha tele van velem a töke és azon sem csodálkoznék, ha egyik nap más küldene be hozzám maga helyett. Mondjuk egy csinos, tüzes nővérkének örülnék, ha már összekötjük a kellemest a hasznossal.
|
Philip Norton & Alex Lloyd |
[19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
