|
Témaindító hozzászólás
|
2018.08.27. 21:08 - |
Lance Sweets & Dorian |
[7-1]
 Kérdése még mindig nem kelt bennem különösebb meglepetést. Kérdez, mert kérdeznie kell. A válaszai tömörek, mert ezt várják tőle. Szörnyeteg egy munka lehet. Szabad kezet mondanak neki, mégis ott állnak mögötte és megszabják mit tehet. Valahol talán kölcsönösen át is érezhetjük egymás kellemetlenségeit az életbeli dolgokkal kapcsolatosan, mely a vállunkon telepszik.
- Az emlékeim. - vágtam rá, ha nem is egyből, azért várva a mondatai közt ügyelve rá, hogy ha utólag, de legyen lehetősége befejezni magát, s ne harapja el a szót az udvariatlanságom végett.
- Valóban? Pedig nem bonyolult, sőt, ami azt illeti, még annál is egyszerűbb, éppen csak sokan azt hiszik túlságosan mélyen van, pedig nem. Épp olyanok, mint egy érzés, mikor szerelmesek leszünk vagy épp mind ettől szakít el valami. - magyaráztam átláthatóbban, mert a sok okos félreérti a művészetet.
- Szívesen megmutatnám, csakhát... - emeltem meg kicsit kezeim, hogy megzörgethessem a láncokat. De ez nem csak az itt létre vonatkozik. Ahogy, hogy mind ez megvalósulhasson, szükség van eszközökre, amivel dolgozunk, amivel a világ elé is tárhatja, amit magában rejt.
- Ha van érdeklődése iránta, miért nem...? - kérdeztem még az előző mondatát boncolgatva. Talán ez a szakma jobban vonzotta, mégis úgy érzem más állhat a háttérben. Ha egyszer valaki megérti, kipróbálja, csak nehezen tud hátat fordítani neki, hiszen éppen olyan fontos részévé válik az életünknek, mint az alvás.
Nem volt nehéz észrevenni, hogy bizony el-el kalandozik a témától, ha tagadná is. Érdekelt a miértje, s én az a fajta vagyok, aki mindig eleget tesz az efajta kíváncsiságának.
- A gondterheltség és szorongás egyik apróbb, kellemetlen tünete a kényszercselekvés. Ezt persze nehéz kiszúrni egy olyanon, akinél nincs semmi, amivel megtehetné. De ha már az ellentetjéről van szó, nem lehet nem észrevenni, hát még ha hosszas csendek is állnak be. Vagy tán untatom? - pillantok rá, ha bár mindidáig is csak az ő tekintetén pihentettem enyéim.
- Tudom, nem vagyok orvos, még csak nem is ez irányú az érdeklődésem, mégis kíváncsivá tett, hogy mit rejt a magánéletében, amely folyton a tudatában fészkel. - utalgattam, s válasszal vagy a nélkül, de lassan tovább gördültek az események, hisz a dolog csak úgy működik, ha egyszer én dobom a labdát, egyszer ő nekem. Szánalmasnak tűnhet, ám jó ideje vágyok már más gondjaira, hogy ne a sajátjaimmal legyek elfoglalva, amit lehetetlennek érzek megoldani. Másokén sokáig csámcsoghatok, megoldási lehetőségeket felsorakoztatva, elképzelve aztán a végkimenetelt.
Megjegyzései nyomán apró, huncut mosoly jelenik meg arcomon, miszerint rátapintottam miben is játszik.
- Ártani? Nézem rám. Ennél mélyebbre nem is süllyedhetnénk... Hogy fájjon e vagy sem, az sajnos sosem az orvoson múlik. - vettem halkabbra magam a végén, mert tudatni akartam velem akkor ott, de menten meg is bántam, hogy eljárt a szám. Azt, hogy ne fájjon nem én döntöm el, de az, hogy milyen fokig váljon írtózatosság, már bőven az én érdemem. Nyilván magától is tudja, hogy a rosszaknak - s azoknak, kiket azoknak hisznek - nem bánnak kedvesen. Annyira frusztrálttá válok ettől az elszólásomtól, hogy menekülésemben ostobaságokkal takargatom az előzőt, hogy elterelhessem a figyelmét.
- A héten Nicola Samori kiállítást rendeznek egy kis teremben. Felháborító, hogy ennyi figyelmet kap csak... felháborító. 3 évvel ezelőtt hallottam róla, úgy elakartam volna menni... - biggyesztettem le ajkam a mondat végére, érezvén a mellkasomban lévő szorító érzést, mely fájdalommá vált sajnálat.
El akarok indulni azon az úton, érezni akarom, hogy irányíthatom az életem, de minden próbálkozásom mind idáig kudarcra lett ítélve. Pedig nem akarnék sokat, csupán azt, mint ami másnak annyira természetes. A szerelem pedig nem is tartozhat ezek közé, hisz az már luxusnak számítana.
A szimatom azonban nem csalt, s ez számomra is jó figyelem elterelés. Jó érzés, ha az embert olyasmiért ismerik el, amiben valóban jó. Vagy túlzásnak érzem, csupán helyeselte? Nem számít. Szeretném ezt hinni. Ami a cukrot illeti, idegenektől nem kellene elfogadnom semmit, pláne nem orvosoktól, akik tudják, hogy etessék meg velem azt, amit nem akarok - noha ez részben az én hibám is. Tehát tilos volna, nem csak az én szabályaim szerint, de ez konkrétan olaj a tűzre.
- Nem szabadna... - csóváltam meg a fejem, ha tudtam volna el is húzódtam volna, ám az utolsó pillanatban nem tudtam nem engedni a kísértésnek, mégha ez a cukor nem is az a fajta cukor. Szóval ha csak nem volt már olyan messze a dobozka vagy csomag, hogy már ne érhessem el a bilincsek korlátozása miatt, akkor elvettem egyet és mint valami utolsó vacsora, illetve mint egy mókus, az asztalhoz szegezett kezeim végett bekaptam és most az egyszer nem rontom el azzal az egészet, hogy elharapom, hogy megtudjam milyen a közepe. |
 A külvilág felé mutatott töretlen, bizalmat nyújtó figyelmem elkalandozni látszik valahányszor csend ülepedik a helységre. Makacsságom mégsem akar arra a következtetésre jutni, hogy korai volt terápiát tartanom a betegeimmel. A pillantásokból, mozdulatokból nyert információk mind ott lebegnek előttem, de minduntalan kicsúszni látszanak az ujjaim közül, ha nem szorítom elég erősen őket. Márpedig nincs rosszabb annál, ha a pszichológus erőlteti a segítségnek szánt gyógyírt, a szavait. Végül a nyelvem automatikusan oldja fel a kétségeket, ahogy az agyam közvetíti, mit is kell elméletből gyakorlattá szőnie.
A kritikák tehát inkább sértések, mint sem tanácsok. Ennek ellenére mégis úgy érezheti van bennük igazság és ezért képtelen az alkotásra figyelni avagy azon személyek véleménye, akikkel osztoznia kell már túlságosan sokat számít. Persze a folyton kísérő hangok kizárása akkor is nehéz, ha már a hosszú idő alatt hozzászokhattunk volna.
- Na, és milyen az ideálja? Úgy értem mit szeret megörökíteni? A valóság, vagy inkább a fantázia világa hívja-e. Egy-egy felsejlő érzés vagy komoly mondanivaló által akar megnyilvánulni. Mindig érdekelt a művészet, a művészek gondolkodása mégha én magam nem sokáig kóstolhattam bele. Talán pont ezért is. – a művészek csapongása egészen olyan tud lenni, mint egy több személyiséggel élő egyén. Az érzelmek vezérelte kéz csodákra képes, hát mégha képes belelátni különböző élethelyzetekbe. Néhányuknak megadatik, hogy életük sokrétűségét, akkor is, ha rengeteg borzalommal és fájdalommal körített, képesek szenvedéllyel vászonra vinni. A toll a kezemben olykor megpördült, hegye néha az alatta fekvő papíron ejtett foltot. Szokásom levezetni a koncentrációmat ilyesfajta szükségcselekedetekben és most csak jobban kellett, hogy elűzzem a tegnap délutáni temetés képeit, hangjait. Tudom, hogy mindez súlyos teherként nehezedik rám, mégsem hiszem, hogy gátat vetne a munkámban, ami mindig is a menedék volt.
Halovány mosollyal nyugtáztam a kérdéseit, mintha ez volna az első, hogy valaki kétségbe von. Bár ő legalább nem a korom által jutott el idáig, hanem a szokatlan bevezetés miatt, miszerint nem próbálom meg a hagyományos módon megközelíteni, feltépni a rétegeit, hogy erőszakkal jussak el hozzá. Szeretem felépíteni a kapcsolatot, aminek alapja a bizalom.
- Nos, igen, ravasz vagyok, a legravaszabb fajta. De nem áll szándékomban olyat tenni, amivel magának árthatok. Én vagyok az, akihez beszélhet, akinek elmondhat bármit, nem kell ebbe többet látni, mint amit valójában takar. Meghallgatom és azt hiszem sokaknak csak erre van szüksége, hogy elindulhasson egy új úton. – nem ilyen egyszerű az egész, de ilyen egyszerűen indul. Az már kevésbé, ahogy szép lassan kiszagolja a kávés cukromat, amiből néhány szem a zsebemben lapul még, de mindezt félresöpörve még a samponom is?
- Talált süllyedt. – feleltem – nem kellene, hogy így legyen, de – némileg zavartan, megpiszkálva egy tincsemet. Felesleges, mert az én orrom hozzászokott az illathoz.
- Lebuktam, van nálam kávés cukor. – a másik megjegyzését nem kommentáltam, nem az én személyes tisztálkodási szokásaimat fogjuk tárgyalni. Ami meg a kis édességet illeti, bár a szabályzat tiltja az efféle érintkezést, még nem dől össze a világ, ha megkínálom, így aztán meg is tettem. Nyilván eszembe kellett volna jutnia, hogy ő a legtöbb betegemmel ellentétben akikkel a saját irodámban találkozom, le van bilincselve. |
Barry
Sweets. Vezetékneve akaratlan is az édességet jutatta eszembe. Jómagam is édesszájúnak tartom, noha akad köztünk cukorbeteg, de ugye nem is vagyunk egyek, ezért is lehetséges mind ez. A cukor azonban csak látszat barát. Mosolyt csal az arcunkra, örömöt okoz, ám mértéktelensége súlyos következményekkel jár, méreg a testnek.
Csak egy leheletnyit mozdult a fejem visszafele, de nem is tudtam volna magam mögé jézni az ápolókra, akik elhagyták a kis helyiséget. Nem mintha szándékomban állna bántani, sőt még a szavakkal való bántalmazás sem az én stílusom, ahogy sok negatív cselekedet sem, de ugye nem is miattam vagyunk most itt.
A síri csendet sem tudtam mivel megtörni, félő volt, hogy csak magam alatt vágnám a fát. Volt, hogy depressziöba birkolóztam, hogy kifakadtam vagy épp panaszkodtam a pocsék kávéra, de a végén mindig ugyanazt kaptam. Mindig. Fejmosást, fizikai bántalmazások sorát, fájdalmat és szenvedést. Patricia szerint nem ők a hibásak, én vagyok képtelen tanulni a dolgokból. És lehet, hogy igaza van, mert nem találom a kiutat, ami változást hozhat a számomra, a számunkra.
Barátságos felhívása a beszélgetésre és biztosítása afelől, hogy nem hátsó szándékkal teszi mind ezt, egyfajta doktori burok veszi körül. A hangszíne, a pillantása - amit csak lopva kapok el az első szavak nyomán -, a magázódása. Miért magáz? Kölyök vagyok. Ebben megbizonyosodva elpillantottam a tükrös üveg felé, ahonnan nem egy érett felnőtt nézett vissza, hanem egy kissé borzos, szőke, túlzottan is kölyökképű éppen csak 19. Nem akartam bunkó lenni, és őszintén szólva beszélgetni is van kedvem, főleg, mert úgy érzem ez valós próbálkozás, nem csupán az automatikus válasza, miket már bőven volt ideje betanulnia.
- Nem is tudom... Semmi érdemleges nem történt a mai napon. Hasznosan akartam tölteni az időm, alkotni valami figyelemre méltót, de képtelenség, ha nem hagyják nyugton az embert. Egy vonalat nem tudok úgy meghúzni, hogy ne hallgassam a kemény kritikákat a hátam mögött. Ha még építő kritika volna... - panaszoltam a végére talán bele is jöttem, de azért bőven visszább fogtam magam.
- Arra gondolok, vajon miért kérdez tőlem ilyeneket? Miért taktikázik, mert tudom, hogy az orvosok ravaszak. És persze, hogy vajon mi lehet ez a különös illat egyveleg? Az egyik talán a kávé. Nem is talán, biztos. De ez a másik alig-alig érezhető, de jól ismert illat. Tudom, hogy ismerem, itt is a nyelvem hegyén, csak ahj... nem jut az eszembe. Ez aa... medvecukor? - kérdeztem bizonytalanul, bár kimondva egyre inkább biztosabb vagyok benne, de a megerősítést mégis tőle várom. |
- Lance Sweets. - mutatkoztam be az asztal túlsó felén helyet foglaló férfinak egy halovány mosolyt megengedve magamnak, majd elpillantva az ajtó felé biccentettem az ápolóknak, akik kővé vált arccal távoztak. Jobban szerettem a kötetlen beszélgetéseket, de nem hagytak sok szabadságot. A beteg az beteg, s az igazgató nem volt rest abban a néhány percben, amit eltöltöttünk együtt érkezésem után hősi eposzba költeni, hogy mit kell nap mint nap kiállnia. Ahogy azt sem volt félő rám olvasni, hogy vigyázzak mit engedek meg magamnak. Ahol az elme az úr, a határok egyszerre távolodnak el a messzeségbe és egyszerre zárnak minket négy fal közé. Azt hiszem Dr. Filmore tagadásban él, ha azt hiszi nem a téveszméi üldözik őt.
Az óra a falon elütötte a négy után felet. Az ujjaim a vaskos akták tetején pihentek. A tartalmaik két kézzel nyúltak utánam, hogy a szakkifejezések által nyerjenek önigazolást a szerzőik általam is.
A cukor utolsó darabja is szétolvadt a nyelvemen, édes bizsergést hagyva maga után. 'A világ jobb hely, mint amilyennek gondoljuk.' - pörgött le bennem újra és újra az emlék, ahogy Mr. Reed lesüti a szemét. Tekintete a kezemen pihen, az alatta lapuló fekete-fehér, egysíkú világon, a papírokon. Mondhatnám neki, hogy ugyan szavak vannak rajta, de a regények is szavakból állnak. A képzeletünkben is szavakkal alkotunk világot, ha menekülni akarunk. Ettől az még nem lesz a valóság. Az akták sem mindenki igazsága. Bár tény, hogy nehéz vitába szállni bizonyítással alátámasztott diagnózisnak és nem is biztos, hogy akarnék.
- Nem kell tőlem tartania Barry. Csak beszélgetni fogunk. Maga meg én. - dőltem hátra kényelmesen a székben, tekintetemmel végig követve arcának vonásait, rezdüléseit, apró gödröcskéit. - Mesélhet nekem bármit. Elmondhatja milyen napja volt, mit csinált, mire gondol éppen. - vetettem fel, mintha nem is egy elmegyógyintézet kihallgatószobájában ülnénk. Ha valamiben jó voltam, az az elvonatkoztatás, nekünk pedig mostantól rengeteg eltöltött időnk lesz.
|
 Dorian Ernest Reed
Ha az ember nincs egyedül magará hagyva, hanem sok ismeretlen veszi körül egy kis helyiségben frusztrálttá válik, ideges lesz, de... az idő gyógyító ereje mindezt egy megszokott érzéssé teszi. Nem tudtuk megértetni magunk a világgal, képtelenek voltak belelátni milyen is ez. Mi nem akartunk címlapra kerülni vagy híresek lenni, egyszerűen csak élni próbáltunk. De mindig akadt valaki, aki ellenségessé tette köztünk a légkört, később pedig már az erőszakosabbak kerültek a fénybe inkább s minket senki sem hallott már. Az ágy alatt megbúvó, naptól rettegő mumusokká váltunk. Sok embert vált áldozatunkká, sokunk kezéhez tapadt vér akarva vagy akaratlan, de nem értették meg, hogy nem egyek vagyunk, mi mind másképp létezünk.
Vivaldi Négyévszaka zengte be a kis fehér szobácskát, minek éppen csak egyik oldalán volt egy kis rácsos ablakos ajtó, amin belátni. A szoba egyik sarkában, a fal mentén egy fehér ágy, mely nem csupán fekvőhelyként szolgált, de ülőalkalmatosságnak is megfelelt. Noha napon nagy részét nem is kellene idebent töltenem, hiába az egy hónapnyi jómagaviselet, múltam és a többiek kezéhet tapadt töménytelen áldozat vére, tiltó listára iratott, misszerint életem hátralevő részét egy kis kalitkában kell eltöltenem. Az ágyon ülve, lábaim felhúzva, hátam falnak döntve alkottam. Tábla híján egy üres orvosi tábla maradt, de papírt - igaz nyomtatóhoz valót - és ceruzát, na meg radírt azért szolgáltattak. Nehéz volt az árnyékokra törekedni, mikor megállás nélkül a létemre utal, s más keze is belenyúl a saját művembe.
- Ne maszatolj, az tönkreteszi. Finoman nyomd rá a papírra, megmarad a nyoma. - oktattam ki nem magam, hanem őt. De nem engedelmeskedett, oly annyira nem, hogy egy rántással tönkre vágta a munkám félkész gyümölcsét. Ráadásul a ceruza hegyének is búcsút inthettem. Érzékeny lelkem könnybe lábadt szemekkel válaszolt, hiába dühöngtem magamban.
- K-kevin, ez volt az utolsó ceruza... - dadogtam, próbálva elnyelni a könnyeket, melyek gyászolták a temetni való rajzot. Hiába a sivá fény sugár a számomra, ha más is előttem áll. Hívhatják ezt akárhogy skizofréniának, személyiség bomlásnak vagy épp disszociatív identitászavarnak, akkor is mi vagyunk, nem csak én. Ha őket bántják, nekem is fájdalmat okoznak. Kezeimbe temettem arcom, hogy visszavonulót fújhassak a valóság elől, ám ebben élesen megzavart az ajtón túli kopogás, majd annak nyitódása. Megszokásból 3 ápoló lépett be, egytől egyig gorilla kinéztű fiatal férfiak. Legutóbb Dennis kinyomta egy ápoló szemét, azóta óvatosak, de óvatosságukkal nekem is fájdalmat okoznak. Erősen markoltak felkaromba, hiába nem akartam menni a ki tudja hová. Általában rossz helyekre visznek, vagy kellemetlen dolgot tesznek, így a kalitka nem is olyan nagy undor. Most azonban végig vittek a folyosón és ezúttal nem vittek be egyik belülről már jól ismer kínzóterembe se. A kihallgatóba vittek, ahová csak nagyon ritkán visznek. Mindhárman jöttek utánam, bizonytalan léptekkel tartottam a tempót. Belépve pedig feltűnt, hogy nem egyedül kell lennem, ugyanis többnyire azt várják, hogy egymással beszélgessünk. Most azonban volt valaki. Egy egészen fiatal férfi. Az ápolók leültettek és a kezemre bilincset tettek, melyet az asztalon lévő kis kampóval odarögzítettek, biztosítva, hogy ne tudjak felkelni. Megszeppenve pislogtam fel rájuk, majd el is mentek hátra hagyva engem és a bizonytalanságom. Óvatosan elsandítottam a gyanús falmenti tükör felé, majd az ismeretlen felé. Összeszedtem magam, hogy magamat adhassam, s ne mást, nehogy kelletlen képet fessek magamról.
- Barry vagyok. - mutatkoztam be röviden. Kissé olyan volt az egész, mintha egy gyors randin volnék. Elmesélhetném neki, hogy szeretem a művészetet, az irodalmat és a klasszikust, hogy 19 vagyok, de már tudom, hogy grafikus akarok lenni és hogy szőke hajam, kék szemem van, de ezt ő úgyse értené. Ha én tükörbe nézek magam látom, ha ő rám néz egy őrültet lát. Ezen gondolatom nyomán kissé el is szomorodom, tekintetem róla, mint egy feladva a lelkesedésem a jobb ítéleteket nézve, lesüllyesztem az asztalra, az aktákra. Abban csupa olyasmi lapul, amit nem én követtem el, de én ugyanúgy szenvedek a bűnösökkel. |
Sóhatjva döntöttem hátamat az ajtónak, kifújva a mellkasomat feszítő levegőt. Órák óta kínzott a visszafojtott érzelmi hullám, ami időről időre végigsöpört minden porcikámon, ám kitörni nem engedtem. A látszat, miszerint rendben tartom az életemet, így jogom van másokét is darabjaiból összeszedni, nem hullhat a mélybe tehetlenül. Csak mert Ők már nincsenek többé. A lakás minden emlékével fájdalmasan hasított a szívembe. A képek a falon. A fel-felvillanó emlékek a ház minden szegletében, de még az illatok is. Legördült az első könnycsepp, s mint az elsőt és legbátrabbat, úgy követték hűségesen a többiek. Lassan araszoltam a bejárat érdes felületének mentén a padló felé, erőtlenül rogytam a hátsómra és a szemközti fal minden apró repedését kezdtem az elmémbe vésni. 'A világ jobb hely, mint amilyennek gondoljuk.' - ismétlem magamban a temetésen elhangzott beszédem utolsó szavait, de tudom, látom arcokból, hogy nem sokan hisznek nekem. Az én hitem is megrendült aznap, amikor megtudtam, a nevelőszüleimet alig néhány dollárért ölték meg. Én sem hinnék magamnak.
Homlokráncolva merültem el az aktában fellelt anyagok között. Az FBI kirendelt az elmegyógyintézetbe néhány elítélthez információt remélve tőlem és a terápiámtól, amit meglepő módon csodafegyverként kezelnek. Nem csoda az, ha valaki képes arra, amire én. Az emberi lélek feltárása nem útvesztő, ha tudjuk, merre haladjunk. Persze néhány, nos, mondhatni minden kollégám kétségek közepette fogatta felvételem a szervezethez. Ki akarna tanácsot elfogadni egy kölyöktől ugyebár? Egy hónap se kellett, hogy a kevésbé tagadásban élők elfogadják a szakértelmem a többiek leginkább nem létező büszkeségből fintorognak.
- Talán valami probléma van Dr. Sweets? - nyomta le tollával az arcom teljes szélességében és hosszában takaró aktát Gallagher ügynök, hogy megbizonyosodjon még itt vagyok. Szerettem volna rögtön rávágni, hogy igen, de ehelyett vállat vontam és összecsaptam a papírokat.
- Persze. - mormoltam el végül a választ, ami egy szakavatott fülnek, mint az enyém, elég tréül hangzott. - Remélem nem felejtette el, hogy mit tanácsoltam. - váltottam témát, rábökve az asztalán heverő fényképre. Gyors és jó terelés, főként mert Gallagher elméjét leginkább az otthoni problémák kusza szálai töltik ki, így, ha fel is tűnt neki a pocsék felelet, pillanatok alatt túltette magát rajta.
- Nem, nem. De nehéz Kiarával szót érteni, vagy egyáltalán beszélgetést kezdeményezni. - fújtatott dühös bika módjára tehetetlenségében, fáradtan hátravetve magát a székében. A levegőben erőteljesen terjengett az ánizs szaga, ami egy füstölőből áradt szét. A nyugtató hatás kedvéért kellhet, de látszólag nem sokat tett a férfi idegeiért.
Berregve nyílt ki a rácsos ajtó, s a folyosón előre haladva egyre hűvösebb lett. Az őr begörnyedt háttal masírozott előttem, olykor hátra pillantva, hogy követem-e még. Előírt protokoll volt a kíséret, bár a hosszú évek után már úgy ismertem a helyet, mint a tenyeremet. Jobban, mint sok itt dolgozó, akik a munkaidő lejártával hevesebben menekülnek kifelé, mint a kiszabott büntetését letöltő rabok. Megérthetném őket, de nem teszem.
A megszokott szobába kísérnek, a megszokott légkör vár, fehérre meszelt falak és a levegőben a gyógyszerek szúrós szaga ülepedett meg. Elfoglalom a helyemet és amíg az őr kilép, hogy bekísérje az első pácienst, titokban - a kamerék kereszttüzében - bekapok egy kávés cukrot koffein hiányra hivatkozva.
|
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
