|
Témaindító hozzászólás
|
2018.12.07. 22:45 - |
„ Nincsenek véletlenek. Csupán az általunk szándékosan elkövetett hibát tituáljuk balesetnek, hogy könnyítsünk a lelkiterheken. Legalábbis a sajátunkén. ” |
[31-12] [11-1]
 Vigyorogtam a szavain. - A valóság kiábrándítóbb, normál esetekben nem szeretik, ha a modellekről sok pucér kép megjelen.
- A legtöbben nem is tudják, hogy miről maradnak le, szóval nem fogják annyira bánni. Csak te. - Vigyorogva szívtam be a füstöt, kicsit sietősebbre vettem, tényleg nem volt vesztegetni való időnk, értékes percek vesztek el az ácsorgással. Az utalgatása nem zavart, más helyzetben jobban beleszáltam volna a szájalásba, de akkor nem volt időnk ilyesmire.
Nem sokkal a megerősítés után már a dús bundába szántottak az ujjaim, a mozdulat alapján látszott, hogy nagy valószínűséggel nemleges válasz esetén is ugyanezt tettem volna. Ki tudna ellenállni annak a hatalmas szőrpamacsnak? Nem én, az biztos. - Nincs. Túl sokat utazok, nem tudnék vele foglalkozni, szóval minek? Csak rosszul érezné magát, vagy más nevelné, de akkor meg nem is az enyém lenne. Csak mások kedvenceit szoktam letámadni néha. - Nem sokkal később már vissza is egyenesedtem. A cigit már elszívtam, a csikket elnyomva eldobtam és indulhattunk is kalandozni egyet a tiltott részlegre. - Nem. De ha már itt tartunk, azokban a túl extrás ruhákban sem mindig öröm fel alá mászkálni. De van amit élvezni benne. De erről menet közben is tudunk majd beszélni, nem akarom elszalasztani a VIP túrámat. Indulhatunk? - Én testileg lelkileg készen álltam felfedezni az intézet legsötétebb részeit.
- Van ötleted, hogy találunk majd ott valami extrát? - Fellelkesült cinkostársi vigyorral pillantottam rá, hiszen már mind a ketten benne vagyunk, történjék is akármi. A képzelőerőm ezerrel működött, már minden tiltott eszközt és módszert magam előtt láttam. Lehet, hogy túl sokat beleképzeltem a dologba, de lelkes voltam. Kell legyen ott valami érdekes, ha ő is kíváncsi volt... pedig ha itt dolgozik, akkor biztosan látott már egyet s mást ő maga is... talán majd egyszer ezekről is kifaggatom. Jó lenne kapcsolatban maradni vele miután végeztem itt. Érdekes alaknak tűnik... egy fura barát sosem árthat. |
 Őszintén? Nem tagadom... Kíváncsivá tettél mivel váltál ilyen népszerűvé... - vigyorodtam el, egy percig sem tiltakozva vagy viccelődve, még ha hangsúlyban kissé poénosra is vettem a dolgot. Nyliván ezzel azt sem tagadom, hogy nálam a fiúk sincsenek hátrányba. Sőt, ami azt illeti, igenis előnyt élveznek.
Már a kezdetektől fogva, amint felhoztam neki a témát, láttam, hogy benne bűntársra leltem és bizony megvalósulhat mind ez, már ami a tiltott részlegbe való besurranást illeti.
- Na akkor szívd el az igazi őrültség előtti utolsó szálad, és induljunk, mielőtt keresési expedíciót indítanak utánad, amiért már alig várják, hogy lássák a pucér tested. - vigyorodtam el újfent, noha engem sem zavar egy percig sem a téma. Sőt, amit azt illeti, valahol kicsit sajnálom is, hogy ezzel a kis sunyisággal esélyesen ellövöm az esélyt, hogy pucéran feszítve láthassam.
- Persze... - vontam meg a vállam a simogatásra. Nem aggódtam, hogy bántaná, jelenleg teljes lelkibékében van Romeo, és ha a mai nap hagyta, hogy vagy ezerszer megtépázzát a fülét és pofácskáját, egy kis simi miatt nem fog nyafogni.
- Neked van valami házi kedvenced? Vagy macerás volna még az is? - érdeklődtem, mert feltételezem nem csupán azért kócolja a a nagyra nőtt kölyök homlok szőrét, mert egy farkas, hanem mert talán állatbarát is. Aztán lehet tévedek, na bumm, akkor sincs semmi.
Munkájának árnyoldalát hallgatva rájöttem, hogy egy percig sem kell irigyelni. Talán nagyobb szopás az ő munkája, mint idebent dolgozni az őrültek közt, de biztonságiakkal az oldaladon.
- Hű... szóval nem csupán éjjel-nappali koktélozás és furcsa öltözékekben való föl-alá rohangálás az életed. Ez... elég kiábrándító, ha engem kérdezel... - nevettem el magam kicsit.
- Na de igyekezz, mert a végén lemondhatunk a kalandról. Nekem is vissza kell majd mennem dolgozni, nehogy elkapjanak. - sürgettem kicsit s közben benéztem, van e valaki a folyosókon, aki útunkba lehetne, de egyenlőre csak az ápolók és nővérek sürögtek forogtak. Illetve közben az is eszembe jutott, hogy talán feltűnés mentesebbek lehetnénk, ha Romeot lepasszolnám addigis. A folyosón nem hagynmá magára, mert tudják, hogy ahol ő van, ott én is, és keresnének, vagy a kis bolond, pánikba esne és ránk küldene egy kereső osztagot. Szóval el kell majd zárnom valahova, mielőtt jó tétlélekként elárulna minket. |
A válaszán őszintén nevettem. Nem ismer még eléggé. Ha egy kicsit komolyabban mondta volna, még meg is sértődtem volna. Ennyire beszarinak néz? Megteszem amit meg kell tenni. - Aww, csak azt akarod, hogy ledobjam a ruháimat, mi? - Szélesen vigyorogtam, minden neheztelés nélkül. Ezt már nehezen tudná tagadni... vagyis tudná, de nem hinnék neki.
- Érdekesen hangzik. Meg hátborzongatóan. - Talán normálisabbnak tűntem volna, ha nem vigyorogva mondom. De mit tehetnék? Fiatal vagyok és élvezni akarom, amíg tehetem. Ez pedig azzal jár, hogy hülyeségekre gondolok, hülyeségeket mondok és ráadásul még hülyeségeket is teszek. De úgy tűnik, hogy nem csak én vagyok így ezzel. A kérdésére már igazán felcsillantak a szemeim. - Ez. A legjobb ötlet, amit ma hallottam. Azóta gondolok erre, amióta bejöttem azon a vaskapun. - És mindez a segítségével sokkal könnyebb lenne, mint egyedül besétálni, széles vigyorral, mint egy hülye gyerek. Úgy az első belsős a fülemnél fogva rángatott volna vissza, így... így akár eljuthatunk a harmadikig is. Na jó, ideális esetben egészen a szemétdomb mélyéig ásnánk magunkat, az ápolóbácsi itt előttem pedig jelentősen növeli az esélyeimet. Mi lehet a legrosszabb ami történhet? A fülemnél fogva rángatnak majd ki, és maximum kitiltanak. Ezt túlélem. Igaz, ügyelnem kellene a publikus képemre... de... ez még nem árthat, nem? Minden velem egykorú fiatal ezt tenné, ezt még egészséges kíváncsiságnak nevezik. Ez egy soha vissza nem térő alkalom, ezüsttálcán tálalva.
Az állat bemutatására komolyan biccentettem, miközben még mindig szemezgettem vele. Mármint Romeoval, mert abban a pillanatban sokkal jobban lekötött, mint Rick. Látszólag nagyon mélyen elgondolkodtam, mire váratlanul megszólaltam. - Meg lehet simogatni? - Normál esetben nem kérdeztem volna, de egy kibaszott farkas állt előttem. Még ha szelídített is. A kezeimre még szükségem volt... mondjuk nem tudom, hogy nemleges válasz esetén mit tennék... kockáztatnék vagy behúzott farokkal visszalépnék?
A munka szükségességének említésére váratlanul komoly lettem. Ez nem olyan volt, mint korábban, ez a téma tényleg érzékenyebben érintett. - Ahogy mondtad... mindennek van árnyoldala. Egyes modellek gondolkodás nélkül kinyírnák egymást, hogy feljebb jussanak. Szóval... sok mindent megtennének. Ha ilyen munkád van, akkor abból is élsz, hogy mit gondolnak rólad mások. És ha bemocskolják a neved, akkor senki sem akarja majd, hogy a te arcoddal reklámozzák a termékeidet. Szóval... ja... A menedzserem szerint a jótékonykodás javít a képemen. |
 Bevallom engem is kellemesen ért a kissé csípős fuvallat és a cigaretta. A szünet csak a miénk, s ilyenkor sosem árt kicsit félrevonulni és emlékeztetni magunk kik vagyunk és miért is vagyunk itt. Nem akarok beleőrülni az itt létbe.
- Nos, én nagyon remélem, hogy nem kell csalódnom, de persze ez csak a merészségeden áll. És ki tudja, lehet az utolsó pillanatban vissza hátrálsz. - huzogattam fel kitetovált szemöldökeim utalgatva kicsit, és felpiszkálva őt, hátha ezzel még inkább megerősítem. Néha egészséges módjára is jól esik nézni valakit, ne kelljen kényszerből és olyas valakit, aki, hogy is mondjam... nem arra alkalmas.
- Oh, pedig azt hittem. Nagyobb eséllyel maradhatnál, de így félő, hogy tényleg csupán alkalmiban leszel itt. - biggyesztettem le ajkaim kissé talán túl játszva, de tény, hogy szánom-bánom, hogy többet talán nem láttom.
- Persze, hogy. Gyilkosok és az igazán őrültek, szociopaták és pszichopaták. De be kell valljam, ha bár engem is izgat az a részleg, sose volt alkalmam belopózni, hogy saját szememmel lássam milyen helyen tartják őket. Mert hogy elvileg oda csak az oda besoroltak mehetnek. Saját ápolókat kapnak, nővéreket, és náluk a többi részleggel ellentétben nincs társalgó. Egész életük egy egyszemélyes kis szobácskában töltik, ami valahol sajnálatos, de elvileg mind rászolgált. - vontam vállat, ám hamar őrült ötletem támadt.
- De hé... mit szólnál hozzá, ha besurranánk? Csak néhány percre... Szereznék neked ápolói ruhát, és úgy szerintem téged is beengednek. Igaz, nem veszélytelen, de én max azt mondom eltévedtem, te meg úgy se vagy ide bejelentfe vagy ilyesmi. Kapsz egy ejnyebejnyét, mint látogató és annyi. - szerintem legalábbis, de ugye ez részlet kérdés. Akárhogy is, eme jó ötletet nem hagytam veszni hagyni.
- Ühüm, ő itt Romeo. - mutattam be, lepillantva a mellettünk pihenő társamra, aki nevét hallva felnézett ránk. - valamilyen farkas. De jól kezelhető, mondhatni idomított. Még kölyökként szedtem fel. Noha kutyás terapeuta vagyok, rengeteg kis cimborám van otthon, akiket alkalomadtán behozok az őrültek örömére. - válaszoltam mosolyogva, s közben a cigit is kivégezve, így azt hamar el is nyomva.
- Ezt adom. De tutira fájhat ennek az árny oldala is. Persze minek ne lenne...? - tettem karba kezeim az épület falának dőlve.
- Ugyanakkor, feltételezem, te már a magasabb mérce vagy... akkor viszont sokkal nyomósabb oka van annak, hogy "szükséged volt erre a munkára". - tapogatóztam óvatosan, de nyilván ha nem akar róla beszélni, nem is fog. |
 Egy elégedett sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor vezetni kezdett a cigiző hely irányába. Lassan már bárhol bármire rágyújtottam volna, szóval tényleg megmentett az útmutatásával. Talán majd meghálálom neki, egyszer. Egyelőre nem mondtam ki hangosan, mondjuk láthatta rajtam, amilyen elégedettséggel szívtam be a füstöt... úgy éreztem, hogy újjászületek közben.
A kérdésére nem tudtam nem felnevetni. Volt benne igazság. - Wow, akkor mi lesz a folytatásnál? - Ugye tudja már, hogy mi lesz a második felvonás? Vagy most lövöm le a poént? Talán úgy sem hinné, hogy mindent is ledobnék pár perc múlva. Akárhogyan is, reméltem, hogy nem tudja még. Látni akarom az arcát amikor megtudja. Tetszene neki? Biztosan. Én meg már megszoktam, hogy bámulnak. - Nem tudom, hogy ez nyugtató vagy izgató. Valahol mindkettő. Szóval tényleg vannak itt veszélyesek itt? Csak pletykákat hallottam. Nem a környékről jöttem.
Őrületes... azt valahogy el tudom hinni. A poénra grimaszoltam neki egyet. Azért nem lehet a legjobb szórakozás egész nap itt lenni. Egy ideig még izgalmas, de hosszú távon... hú, azt bírni kell. Még akkor is, ha olyanok, mint a gyerekek. Vagy főleg akkor. A gyerekek fárasztóak és idegesítőek. Főleg idegesítőek.
Az óriás négylábú követett minket végig, nehéz lett volna nem észrevenni, mégis sokig halogattam a témát. - Ez az óriás a tied? - Farkasnak nézett ki, de nem értettem annyira a kutyafélékhez, hogy rögtön rávágjam. Az is lehet, hogy valami kutyafajta, ami nagyon hasonlít a vadon élő társaira... vagy valamilyen keverék. Akármi is, van ízlése a srácnak... elképesztő állat volt, és meglepően nyugodtnak és jól neveltnek tűnt. Ami mondjuk nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem tépne szét ha rossz oldalad mutatod neki... vagy rossz manccsal ébred, vagy egyszerűen csak olyan a kedve. Nem biztos, hogy jó lenne feldühíteni.
- Attól függ, hogy hol vagy. Ha alul, akkor... nagyon kell szeretned a munkád ahhoz, hogy folytasd. Persze, minél keresettebb vagy, annál jobb. - Csak sejtelmesen vigyorogtam rá. Nyilvánvaló, hogy ha többen felismernek... azzal bizony járnak különféle előnyök is. |
Rick Goodman
Különös végre olyas valakivel is beszélgetni, aki nem idevaló, sőt nagyon is más világból jött idegen. Az pedig teljesen másodlagos, hogy jól is néz ki. Jobb híján, úgy is aligha fogok mostanság hozzá hasonlóval találkozni, hát még hogy csupán ideiglenes az itt tartózkodása.
- Erre. - intettem neki egy kis lökettel elrugaszkodva az asztaltól, majd elindultam kifele. Meg sem lepődöm, persze, hogy dohányzik. És szerencsére én is.
- Nem értelek. Hogy érted, hogy milyen? Mármint, hogy... nem e őrülnek-e meg a pucér tested láttán? Hát attól egy épelméjű sem tartózkodik. De nyugi, a legőrültebbeket biztonságosan elzártuk. - vigyorogtam menet közben. Kérdésére pedig vállat vontam
- Mit mondhatnék? Őrületes... Haha, érted... őrületes... Na de komolyra fordítva a szót, olyan, mint egy óvoda. Legalábbis, én ilyennek képzelem el azokat a kis gyerek börtönöket. Éppen csak nem járnak ide családtagok, hogy haza vigyék őket, mert hát.. aki ide bekerül, okkal kerül be. - válaszoltam tényszerűen, nem ijesztésképp. Nem akarta túl messze vinni, még a végén engem hordanának le. És hogy elkerüljük az újbóli ki-be jelentkezést, nem is előlre mentünk, hanem hátra az udvarra. Odamennek a takarítók is, sőt sokan mások is. Kissé ugyan hűvös volt, de az ajtó közelében maradtunk. Még Romeo sem csatangolt el, egyszerűen letette a hátsóját mellénk és nézett ki a fejéből. Én is rágyújtottam, ha már kijöttünk a hidegbe.
- Na és a modell élet? Milyen? Jól lehet vele keresni? És a rajongók? Idegesítőek? - néztem rá azt követően, hogy ellenkező irányba kifújtam a füstöt. |
Kényelembe helyeztem magam, és elgondolkodva bámultam a semmibe, szinte teljesen mozdulatlanná dermedve vártam az első kör végét. A szemkontaktust több okból is kerülni akartam... ki tudja, hogy erre mit gondolnak és mit nem a szemezgetésekről. Az hiányzott a legkevésbé, hogy egy itteni beteggel kerüljek összetűzésbe. Egy verekedés itt, és tényleg túl mélyre süllyedek, ahonnan már nehéz lesz visszamászni. Még mindig vegyes érzelmeim voltak a helyszín és a körülöttem levők miatt... de a legutóbbi botrányom után szükségem volt erre a munkára. Pár óra az egész, ennyit át lehet vészelni.
Amikor lejárt az idő lassan mozdultam meg, kinyújtózva álltam lábra amikor végre újra érezni kezdtem a végtagjaimat. Szinte azonnal a zsebeimet kezdtem kutatni, csak akkor hagytam abba egy pillanatra, amikor valaki hozzám szólt. A tetovált férfi volt az. Egy pillanatra a szemeibe néztem, majd folytattam a mozdulatsort, egyre morcosabban, amíg meg nem tapintottam az ismerős dobozt, akkor lenyugodtam egy kicsit. Ekkor már lassan elvigyorodva köszöntem vissza neki. - Hello. Egyelőre alkalmi... - Mondjuk, ha így folytatódik a szerencsém, és újra rám kennek valami csúnya dolgot, akkor visszatérő is lehetek. - Hol lehet itt cigizni? - Prioritások... de ha ő is dohányzik, akkor megértheti. Közben, hacsak nem hagyott magamra, tovább jártattam a szám neki. Részben valahol örültem, hogy egy itt dolgozó támadott le és nem egy beteg. - Most szükségem volt erre a munkára. De lehet, hogy majd később is eljövök párszor. Még nem tudom. Attól is függ, hogy ez most milyen lesz. És te? Látom itt dolgozol. Milyen? - Filmekből tudok egyet s mást, de a valóságban ez más lehet... hogy jobb vagy rosszabb, az egy újabb rejtély. Meg az is, hogy mennyit és mennyire őszintén mondana el. Igazából az sem zavart volna, ha kitér a válasz alól... nem nagyon terveztem visszatérni... mondjuk a hallgatással felcsigázta volna a kíváncsiságomat, az biztos. |
Rick Goodman
Nem kellett sokat várnunk, a modellünk hamar megtalált minket. Fura mód valahogy másra számítottam. Egy magas, vékony, kölyök képű srác jelent meg az ajtóban. Megjegyzem már félpucéran, ami amúgy nekem egyáltalán nem probléma. Ebben az intézetben mindennap találkozik az ember pucér nőkkel és férfiakkal, és ő... mondhatni üditőleg hat rám, mert mégsem egy elgyötört külsőt mutat felénk. És még tetkója is van pár, ahh, engem egyből megvett. Otthonosan mozgott a betegek közt, tudta hol a helye. Nem akadályoskodott, nem kérdezett feleslegesen, amit meg tudnia kell, azt a terápiás kolléga el is mondta neki. És igen, feltűnt a pár pillanatos szemezése, amit nem fogtam fel semmi üzenetként, lévén, hogy tisztában vagyok idegen kinézetemmel, ami elsőre bárkinek szemet szúr. Majd ha már elcseverésztünk és utána molesztál a tekintetével, akkor lesz min elgondolkodnom, bár én inkább a tettek embere vagyok. Na de visszatérve a jelenre, komoly fejtörést okozott ez a rajzolás. Elsőre csak felskicceltem, ami mondhatni gyerekjáték volt, na de aztán a kidolgozás meg minden. Reméltem, hogy lelkileg lemegyek alfába majd ettől a terápiától, de keményebb volt, mint szóra bírni egy szégyenlős beteget. Néha elpillantottam a többi alkotóra, ki miképp oldja meg a neki szánt feladatot, s szégyen gyalázat, de talpraesettebbnek bizonyultak, mint én. Úgy döntöttem megér egy újbóli neki futást, ám ezuttal kicsit változtattam azon, amit láttam. Könnyebb olyasmit rajzolni, ami saját fantázia szült, semmint, amit lát az ember. Mondhatni már befejeztem, mikor be kellett fejezni és a terápiás felajánlott egy néhány perces szünetet a modellnek, elvégre órákig mozdulatlanul ülni se valami kényelmes. Na meg így más is elmehetett mosdóba, stb. . Leléptem volna én is elszívni egy cigit, de féltem, hogy akkor nem engednek vissza, ha késem, így inkább kihasználtam az alkalmat és ha csak nem óhajtotta folytatni az ülést, odasétáltam hozzá a fehér köpenyembe dugott kezeimmel és persze szorosan mellettem Rommal. Jó néha nem személyiségzavaros idősekkel vagy okos dokikkal a kezelésekről beszélni, ám mivel életem nagy részét itt töltöm, a másikat otthon, nem nagyon van alkalmam kimozdulni.
- Hellóka... - álltam meg előtte az egyik asztalnak döntve hátsó felem.
- Szóóvaal... alkalmi munkás vagy, vagy tovább tervezel nálunk modellkedni? - mosolyodtam el végül karba téve kezeim. |
Mi kell ahhoz, hogy valaki egy elmegyógyintézetben modellkedjen? Az elvárások meglepően alacsonyak, viszont valami gondja biztosan kell legyen, hogy önszántából ilyen helyre merészkedjen, ilyen emberek közé... még akkor is, ha egy önkéntes munkáról van szó, és csak a lightosabb betegekkel zárnak össze. Egy terembe. Ahol majd mindenki bámulni fog, néma csendben. Ez úgy alapvetően nem lett volna rémesen zavaró, hiszen a munkám egy része ebből is áll. Sőt, még csak nem is a meztelen rész piszkálta az oldalam... sokkal inkább az intézet falai, maga a hangulata. De mit vártam volna tőle? Egy elmegyógyintézet, ráadásul lightos betegek ide vagy oda, arról mindenki hallott a környéken, hogy akit ide bezárnak az itt is fog elvándorolni az örök vadászmezőkre. Az pedig már egy külön történet, hogy mindezt hogyan teszi meg... egyesek azt állítják, hogy bizonyos itt dolgozók még mindig előszeretettel élnek a klasszikus módszerekkel... mintha a mostaniak sokkal jobbak lennének erkölcsi szempontból. Mindezek ellenére vegyes érzelmekkel sétáltam be az épület kapuin... a bizarr légkör ellenére, vagy talán pont az okozta, de felébredt bennem a kalandvágy. Elvégre, nem mindennap sétálhatok csak így be egy ilyen helyre. Még ha dolgozni is jöttem, nem jelenti azt, hogy nem nézhetek szét egy kicsit... még ha látszólag ilyen szigorúan kísérgetni akarnak akkor is. Gyorsan leráztam a rám tapadt ápolót, meggyőzve, hogy egyedül is megtalálom a termet ahová mennem kell. Már eleve lenge öltözetben indultam útnak, azzal a gondolattal, hogy amúgy is vetkőznöm kell majd, nem is vettem felsőt, egyedül egy fekete bőrkabát volt rajtam, amit már a folyosón haladva szétcipzároltam, hogy kibújhassak belőle. Az egyik vállam fölött átvetve, félmeztelenül nyitottam be egy ajtón, és a látványból ítélve nem tévedtem el, hacsak nem tartanak több művészetes foglalkozást is egyszerre. Teljes természetességgel sétáltam be, ez is csak egy munka, mint a többi... még akkor is, ha egy ilyen különös helyszínen van. Azt mondták, hogy az önkénteskefés segít abban, hogy jobb színben tűnjek fel, meg jól néz ki a tapasztalataim közt satöbbi... hát akkor legyen. Konkrétan így vállaltam el ezt a munkát. Gyorsan feltaláltam magam, hiszen egyértelműen a középső hely volt nekem szánva. Azt mondta a nővérke, hogy lesz majd valaki a betegekkel, hogy vigyázzon rájuk. Meg rám. Voltak egy páran a szobában, de az egyikőjük nagyon is kitűnt a társai közül, egy alaposan kitetovált férfi. Ha nem itt lógna, komolyan elgondolkodhatna a modellkedésen. Otthonosan mozogva, a rám tapadó tekintetekre szinte oda sem figyelve foglaltam el a helyem. Azt mondták, hogy két részből fog állni a foglalkozás, az egyikhez így fogok pózolni, a másik meg... ehhez hasonló lesz, csak valamivel kevesebb textillel. |
Rick Goodman
Ritka eseménynek lehetünk ma tanúi az intézet kissé hangos falai között. Olyasminek, mi ez idáig még elő sem fordult, noha értelemszerűen akár korábban is bevezethették volna bizonyos szabályozási rendszer mellett. Ma ugyanis lesz egy vendégünk, de nem akármilyen, egy hús-vér modell. Látogatók persze mindig jönnek, ahogy újabb betegek, érdeklődő rokonok vagy új munkatársak, de mostanáig még egyszer sem fordult elő, hogy valós modellt alkalmazzunk a betegeink terápiáin. Különös, mégis remek ötlet a vén igazgatótól, mégha jómagam nem is fog részt venni a művészeti órán. Igazából nekem sem kellene ott lennem, lévén, hogy ezeket a művészeti foglalkoztatásokat más tartja, de mindenképp kiakartam próbálni, s ez szerencsére egy alkalmazottnak sem tilos. Én is terápiákat tartok, csak épp állatokkal. S úgy gondolom építőleg is hathat rám ez a kis kitérő. Nem csupán állok majd ott, lelkesen részt is veszek majd a betegek közt, mégha nem is tartom magam nagy művésznek.
No persze mind ezt a művészeti terápiát komoly szabályok keretezik és a modellünknek sem kell tartania a betegeinktől, ugynis csak olyanok lesznek jelen, akik szinte épelméjüek, csupán hibájuk végett a társadalom inkább kirekeszti őket. Lesznek például epilepsziások, autisták, borderline-osok és ezekhez hasonló éppenséggel nem veszélyes betegek, akik számára a művészet fomtos alkotó eleme a kezelésüknek. Én amúgyis jobban preferálom az efajta módszereket, semmint a sokk-terápiát vagy a túlzott gyógyszerezést. A páciensek ilyenkor könnyebben megnyílnak, érzelmeiket vászonra vethetik gondolataikkal kiegészíthetik. Ez ugyanígy van, ha közéjük engedek egy blökit vagy macskát. 5 perc se kell, és oda-vissza kölcsönössé válik a bizalom. Na de visszatérve eme különös eseményre, ügyelve, hogy ne késlekedjek, még időben bementem az erre kijelölt kis terembe. Ugyan keltettem némi feltűnést a könnyen felizgatható betegek által, mikor belépve hoztam magammal jelenlegi munkatársam Romeot, az én saját idomított, fekete, Alexander-szigeti farkasom, aki szorosan mögöttem ballagott be, majd kíváncsian hegyezve füleit nézett körül. Kaptam is egy rosszalló pillantást a terápia vezetőtől, de sikerült mindenkit lenyugtatni még a vendégünk érkezte előtt, jómagam pedig Romeoval kicsit a háttérben megbújva találtunk egy remek kis asztalkát, sőt mi több, már ki volt készítve néhány papír lap, ceruzák és radír. Persze nem csak rajzosok voltak, volt aki festővászon előtt ült, s olyan, aki majd agyagból próbálkozik alkotni. Romeo csendben szépen helyet foglalt a fal mentén az ablak alatt mellettem, és elfekve addig is pihengetett. Kíváncsi voltam a jövevényre. Ki volt olyan merész, ki bolondok közé lép, remélhetőleg pucéran. Ha tippelnem kéne vagy egy kíváncsi kislány, vagy egy önmagát macsónak hitt csávó. Aztán ki tudja... |
„ Nincsenek véletlenek. Csupán az általunk szándékosan elkövetett hibát tituáljuk balesetnek, hogy könnyítsünk a lelkiterheken. Legalábbis a sajátunkén. ” |
[31-12] [11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Őszintén? Nem tagadom... Kíváncsivá tettél mivel váltál ilyen népszerűvé... - vigyorodtam el, egy percig sem tiltakozva vagy viccelődve, még ha hangsúlyban kissé poénosra is vettem a dolgot. Nyliván ezzel azt sem tagadom, hogy nálam a fiúk sincsenek hátrányba. Sőt, ami azt illeti, igenis előnyt élveznek.
Bevallom engem is kellemesen ért a kissé csípős fuvallat és a cigaretta. A szünet csak a miénk, s ilyenkor sosem árt kicsit félrevonulni és emlékeztetni magunk kik vagyunk és miért is vagyunk itt. Nem akarok beleőrülni az itt létbe.