|
Témaindító hozzászólás
|
2018.12.10. 23:17 - |
„Senki se annyira őrült, hogy ne találna egy még őrültebbet, aki megérti őt.” |
[15-1]
 Visszakérdezésén meglepődtem, de végtére is jogos.
- H-hát mert nem tudom... Én így érzem jól magam. Ez vagyok én... - magyaráztam bizonytalanul, mert tényleg nem tudom. Elhatároztam, kitűztem egy célt, egy vágyat és elértem, sikerült. Nem bántam meg, sosem fordult meg a fejemben, mint hiba. Akkor sem ha emiatt sokan elítélnek, megbélyegeznek. Ez vagyok én. Az emberek amúgy is kényszeresen ítélkeznek. Ha nem a tetoválás miatt, akkor majd a zöld szemeim lennének a bűnösök vagy a mosolyom, Romeo vagy akármi. Mert mindig találnak valamit. És akkor is búslakodhatnék tök feleslegesen, mert tenni ellene nem tudnék, s nem is akarnék. Igen, talán ezért.
- Szóval sokat utaztál? - kérdeztem, mert valahogy nem néztem volna ki belőle. Mármint most még is itt van. Állandó munkahely. Gondolom ő is így tervezte. - De akkor... miért hagytál fel vele? - mert hogy múlt időben beszélt róla. De nem csak ez a téma érdekelt, a mondata másik fele is kérdéseket hagyott maga után.
- Mire? - csodálkoztam, mert ezen a ponton azt hiszem sikerült kicsit összezavarnia. Különös egy fickó, ez már akkor is látszott rajta. De érdekelnek a rejtélyek körülötte, a titkai, amitől olyan, amilyen.Érdekesen hangzott, bár nem tudom pontosan kivel jár egy ilyen engedély, mik a követelményei, de ha ő mondja, elhiszem, hogy kemény. - És azért tetszik itt? Mármint, gondolom hosszútávra tervezel. - kérdeztem, mialatt el is értük a kihaltabb folyosókat. Ha most nem épp egy gyilkos keresnénk, szívesen leülnék vele egy kávéra, teára vagy egy sörre. Már csak abból kiindulva, hogy nem idevalósi, tuti eszméletlen dolgokat mesélhetne a múltjáról, szülőhazájáról, kalandjairól, mik utazásai során érhették. Én még nem voltam olyan merész, hogy másik országba repüljek vagy hajózzak, bár érdekelne ez is az is.
- És mióta van kutyád? - érdeklődtem meg, mert az sem utolsó, hogy ilyen állatbarát. Az ilyen kaliberű embereket valahogy egyből keblemre venném, mert aki az állatokat szereti, rossz ember nem lehet. Beszélgetéseink alatt azért be-benézegettünk szertárakba, szobákba és irodákba is. Akadtak mik könnyen nyíltak, akad mi nyitva is volt, de voltak zárt ajtók is. Az egyik ilyen irodánál meg is álltam, mert bár elcsevegtünk és a sziréna is majd megőrjített, mintha hallottam volna odabent valami mocorgást, piszmogást. Amikor pedig megpróbáltam benyitni, zárva volt és a piszmogás is alább hagyott. Nos, ha van is bent valaki, akárki, ezúttal kissé elbátorodottan néztem el Amun felé, nem feltétlen azért, mert azt vártam, hogy ő rúgja be az ajtót, mint inkább tanácsért, hogy mi legyen. A gyilkos nyilván egy könyvvel is kinyírja minket, ráadásul velünk vannak a bundások, akik minden bizonnyal gazdit védve ugranának elénk, hogy nekiessenek a másiknak.
- F-figyelj, én tapasztalatból tudom, hogyha egy ember támad meg egy kutyát, max kap egy ejnye bejnyét, esetleg pénz bírságot, de ha az én Romeom vagy a te collied ugrik neki, minden további nélkül elaltatják őket. Nem véthetünk hibát. Nekünk kell lépnünk, csak... nem tudom, hogy... - beszéltem hozzá, egészen közel állva, hogy ő biztosan hallhassa, de a bentiek nem. Már ha többen vannak, de egy gyilkos is jóval több a kelleténél.
| Rick Genest | 34 | terapeuta | öltözet | credit: Venus |
|
 A szavai megmosolyogtattak, hasonlókat reméltem, pontosabban tudtam én, hiszen ha a sors nem tett volna róla, akkor majd én megoldottam volna, hogy ütközzenek az útjaink. Vannak olyan helyzetek amikor nem éri meg a szerencsére várni. Egy rejtett mosoly bujkált az ajkaim szélén, miközben az arcának apró rándulásait figyeltem. Már előre éreztem a ki nem mondott kérdéseket, hiszen nem először találkoztam volna velük. Nem volt meglepő, viszont abban reménykedtem, hogy talán ő valamivel jobban megérti majd, mint mások. Ha valaki, akkor legalább ő részben értheti. Amikor elkezdte a kérdést, már szinte vele együtt mozdultak az ajkaim - miért? Miért, miért, miért...? Röviden felnevettem. - Te miért tetted? - Talán így a legegyszerűbb felelni. - ... egy minőségi tetoválás drága és időigényes. Túl sokszor kellett utaznom, túl bonyolult lett volna megoldani. Az arcomról van szó, szóval nem bíztam volna akárkire. De ha össze is jönne, túl gyakran van szükségem az arcomra... Az emberek sok mindenre nem állnak még készen. - Ő megértheti az előítéleteket, amiket egy tetovált arcú ember kap. A fájdalom részbe pedig inkább nem mentem bele. De az arcom rejti az erőm nagy részét, egy arc, ami könnyedén meggyőzi az embereket... nem veszthetem el. Ugyanakkor ez is én vagyok, erről sem akartam lemondani... kimondatlan szavak voltak ezek, de a pillanatnyi csendben, amíg végiggondoltam őket, talán leolvashatta az arcomról, ha nem zavarta túlzottan a szirénák éles csengése. Én már hozzászoktam.
Ismét elmosolyodtam. - Nem... - Kikerültem pár szembejövő embert, mielőtt folytattam volna. - Sokat költöztem, bár az utóbbi éveimet Amerikában töltöttem. Ha már megszenvedtem a bejutást... - A gondolaton ismét felnevettem, tényleg nem volt egyszerű meggyőzni őket, hogy ártó szándék nélkül maradnék huzamosabb ideig... főleg hamis papírokkal, kitalált előélettel... de nem jöttek rá. Nem ez volt az első ország, ahová bejutottam így. Valahol nem meglepő, hogy nem jött rá, hogy külföldi vagyok, hiszen az angolom már hibátlan, sőt, a bujkálások során a különféle akcentusokat is jól megtanultam. A smink pedig elrejti az arcom jellegzetes vonásainak jelentős részét, amik láttán egy pillanatra talán még Amerikában is megfordul az emberek fejében, hogy külföldi vagyok. |
Furcsaságai ellenére szimpatikus srácnak tűnt. Nem csupán az elképesztő hasonlóságok véget, de egyébként is. Nehéz manapság jó kapcsolatokat teremteni, hát még egy ilyen helyen, ahol minden alkalmazottnak meg van a maga helye. Mintha ciki volna egy orvosnak az ápolókkal cigizni. Vagy a konyhás nénit már nem is lehetne ember számba venni. Aztán csodálkozunk, ha gyanús köpet van a kávénkban. Komoly esélyt láttam rá, hogy ő legyen az itteniek közt a legjobb cimbib a különbségeink ellenére is. Válaszára azonban egy világdőlt össze bennem. Nem számítottam rá. S bár lelkiekben már kiugrottam az ablakon, nem mutattam, hisz végtére is ez sem jelent semmint.
- Wow, pedig nagyon élethű! De mind ezek ellenére, azért örülök, hogy összefutottunk. Nem hiszek a sorsban, de van egy olyan érzésem, hogy nem először és utoljára találkoztunk. - magyaráztam, s valóban így is látom, ami azt illeti. Különös dolgok történnek ebben az intézetben, szóval akár megszokottnak is mondhatnám mind ezt, ám ez valahogy még is teljesen más. Meglepett a válaszával, nem is nagyon tudtam hirtelen hová tenni. Mármint... érhető, ha Halloween napján, előtte és utána is néhány napig jelmezben flangál az ember, de ha csak festék, akkor miért csinálja ezt néha napján munkába jövet? Vannak furcsa fétisek, de gyanítom ennek köze sincs ahhoz. Az is megfogant a fejemben, hogy ezek szerint talán már el mentünk egymás mellett, ha nem is olyan rég, de itt dolgozik.
- De... akkor miért? - néztem rá kissé értetlenkedve, bevallom ilyesmivel még nem találkoztam. Én tökre örültem, hogy találtam egy ilyen faja kis munkát, annak ellenére, hogy kissé túl tetovált vagyok, de amúgy meg elég nehézkes dolog. Persze mondhatom, hogy az én hibám, de én így jól érzem magam, és sajnálom, hogy a világ erre nem túl nyitott.
Mindenesetre beszélgetés közben, annak ellenére, hogy egyébként éppen egy gyilkost keresünk, egészen megnuygtatott a vele való csevely. És ami azt illeti, Romeo sem tűnt feszültnek, pedig úgy tűnt a kislány egyelőre nem kért belőle, ám azért ő sem adta fel ilyen könnyen. A nagy pánikolás mellett pedig eszembe sem jutott, hogy egymás nevét sem tudjuk, csak mikor ezt ő felhozta. Elég gáz, hogy ennyire figyelmetlen vagyok mások irányába. A kölyök nevét sem tudom, és ami azt illeti, a gyilkos hajszínén kívül sem tudnék mit mondani róla. Pedig érdekelnek mások, és szeretek megutndi dolgokat róluk, csak nem tudom... valahogy mindig elterelődik másfelé a beszélgetés, és észbe sem kapok, de ha a nevét nem is tudom, már úgy érzem, hogy évek óta ismerjük egymást.
- Ó, nagyon örvendek! Én Rick vagyok. Különleges neved van. Nem amerikai vagy? - kérdeztem, mert ez eddig fel sem tűnt. De tény, hogy valahogy passzolós neve van a kinézetéhez. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de illik hozzá.
| Rick Genest | 34 | terapeuta | öltözet | credit: Venus |
|
Csak részben figyeltem a szavaira, nem azért, mert nem érdekelt mit mondana, vagy mert nem éreztem őt elég fontosnak hozzá - hiszen kíváncsi voltam rá - csak egyszerűen nem ő volt a prioritási listám elején, bár így is előkelő helyet kapott magának már igen gyorsan, a külsejéért plusz pont járt, de ez még nem jelenti azt, hogy megfelelő. Még sok mindent kell bizonyítania előtte... de ígéretes jelöltnek tűnik. - Nem tetoválás. - Nem tetoválnám össze a bőröm. Biztosan jól állna, nem ez a gond, de túl gyakran kell bujkálnom, egy tetoválás meg elárulna, így maradnak az alternatív módszerek. Különben is, arcon nagyon fájna, csodálom is a férfit, amiért ő bevállalta. - De nem túl meglepő, belegondolva, hogy csak most kezdtem itt dolgozni. Sokan talán még fel sem fogták a jelenlétem. És... nem minden nap így jöttem be dolgozni. - Apró vigyorral kacsintottam rá, a helyzet ellenére egy pillanatra feldobott a gondolat, hogy a legjobb napot választottam ehhez a megjelenéshez. Ő még alig tudja, hogy mit rejtegetek a smink alatt, csak egy kis ízelítőt kapott az arcról, amiről a nővérek már egy ideje összesúgnak... így viszont még el is kerülnek, sőt, meg merem kockáztatni a feltételezést, hogy a többségük még rá sem jött, hogy ugyanarról a személyről van szó. Bár a vonásaim így is felismerhetőek, az idegeneknek egy pillantásnyinál több idő kell hozzá, s ők így alig méltattak figyelemre, mintha féltek volna megbámulni. Érdekes teremtmények az emberek...
Jessel eggyesülve már volt időm a férfire is, bár úgy tűnt ő mást tervez... de ha ez az ára, hát legyen, de tartozni fog eggyel. Igaz, azt feltételeztem, talán nem is tévesen, hogy neki sem lenne ellenére egy újabb találkozás, kissé nyugodtabb körülmények közt. Ráadásul a mai napon még Jess is új barátra tett szert. Először egy gyanakvó pillantást vetettem a farkasra, majd a férfire... ha a kedvence egy manccsal is bántja Jesset, mindent veszíteni fog. Talán egy pillanatra meg is villant a tekintetemben a rejtett fenyegetés, de gyorsa elillant, ahogyan beszélni kezdtem hozzá. Jess nem érzett veszélyt, bár nem is bízott a hímben, szorosan mellettem indult velünk, nem véve le a tekintetét a termetes bundásról. Már kevésbé agresszívan, de néha még mindig megmutatta neki a szép fehér fogait. Csendben, morgás nélkül, mintegy emlékeztetőnek, hogy ott vannak még azok, ha szükség lesz rájuk, mind meg vannak, és használatra készek. Vészhelyzetben az ösztöneibe volt nevelve, hogy én legyek a prioritása, ezért a farkas ennél több figyelmet nehezen csalhatott ki belőle, amíg a szirénák ilyen fülsüketítően sírtak körülöttünk.
A férfi válasza meglehetősen fura volt, talán több van közöttük? A féltékenység ismeretlen helyekről jött, hiszen okom sem lenne rá, de amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan múlt is el... egyelőre. De elfelejteni nem fogom. Többet kell megtudnom róla... minden részlet fontos lehet.
Gyorsan sikerült megegyezni, hogy hogyan tovább, bár a feladat így sem volt teljesen egyszerű, hiszen rengeteg csukott ajtó mellett jöttünk el, és csak ketten vagyunk... plusz ott vannak a zárt ajtók is, amik mögött ki tudja mi rejtőzik... az orvosoknak is vannak belépőik, mint nekünk, sőt, ha valamelyik rangosabb dokitól szedte, talán több részhez van engedélye, mint amihez az én belépőmmel hozzáférnénk... bár én nem aggódtam sokat, a keresett alak sorsa nem igazán érdekelt, nekem inkább az volt fontos, hogy a tetovált férfi mellett legyek, hogy elnyerhessem a bizalmát. És még a nevét is meg kell tudnom... - Mellesleg, szólíts Amunnak. - Nem a legjobb alkalom a bemutatkozásra, de a nevek megkönnyítik a keresést. Legalább hatékonynak akarok tűnni, ha nem is feltétlenül leszek az. Talán a srác megérdemli, hogy ne találjunk rá... |
Még most sem voltam biztos benne, hogy megfogjuk-e állni helyünk ketten, ha harcra kerül a sor, mert míg én vallom, gyáva vagyok, ő kissé lököttnek tűnik. De remélhetőleg ennek ellenére jó csapatot alkotunk majd, anélkül, hogy belehalnánk. Mindenesetre lelkem mélyén azért szurkoltam, hogyha van rá mód, ne fussunk bele ebbe a gyilkosba. Inkább ő fusson bele más őrőkbe, esetleg egy medvecsapdába.
- Tudod, a helyzettől függetlenül is, azért... elképesztő, hogy még sosem találkoztunk... Mármint, nem vagyok itt olyan rég, de senki nem is mondta, hogy van itt más valaki is, aki nem csupán agyon tetovált, de konkrétan ugyanúgy néz ki, mint én. Vagy én, mint ő. Azzal a különbséggel,hogy neked hajad is van. - jegyeztem meg menet közben, mialatt elértünk az utolsü folyosóra, ami az előcsarnokba vezet, s ahonnan már hallani lehetett a pánikot, tehát sokan vannak ott, ami jelentheti azt is, hogy ott leszünk a legnagyobb biztonságban. De tényleg különösnek találtam, hogy a tükörképembe futottam. Tudom, nem külső alapján kéne ítélkeznem meg minden, de már is úgy érzem, hogy mi akár még jóban is lehetnénk.
Akárhogy is, amint kiértünk a csarnokba néhány perccel később szét is váltunk, ki-ki maga útjára sietve. Aggódtam Romeo miatt, mert tudtam, hiába egy lépett ki a Piroska és farkasból, simán hátára vágná magát a gyilkos előtt. A pánikom, hogy más sem látta hamar a tető fokára ért, ám akkor hirtelen előbukkant, és még ő volt felháborodva, hogy magára hagytam. Végtére is jogos, de mentségemre szolgáljon, ki tudja miként reagált volna az odalenti körülményekre.
Miután őt már magam mellett tudhattam, szóltak, hogy a félpucér kölyök nem került elő. Újabb pánik roham jött rám, mert a halála az én hibámból történe, szóval nem húztam az időt, s hamar felkutattam a tömegben az újonnan szerzett cimborám, és mint később kiderült, a kutyáját is. Öcsém, ha most kiderül, hogy ő is szétszedi az Oreot és előbb a krémet eszi kibelőle, esküszöm elrabolom.
S nem csak nekem vált szimpatikussá a két jó madár, de Romeo is egyből bele kezdett az ismerkedésbe, hát még, hogy érezte, kislányról van szó és nagyon úgy tűnik, hogy szingli. Nem véletlen kapta a Romeo nevet. A lány figyelmeztetésére, ugyan egy pillanatra megtántorodott, majd szép fokozatosan, oda-oda hajolva dugta oda képét a collieéhoz, hogy végig szagolgathassa. Biztos úgy gondolta, pont kapóra jön ez a hatalmas pánik, és majd ő megmutatja mekkora legény és egyben sármőr, majd ő megvédi a kis bundást. Ügyet sem vetve ránk próbált ismerkedni a másik négylábúval. Aranyosak voltak, de így hirtelenjében én sem tudtam sok figyelmet szentelni nekik. Annak viszont örültem, hogy nem kell egyedül mennem, mert őszintén szólva, nem nagyon tudom miként próbáltam volna meg a kölyök védelmére sietni.
- Őőő izé.. ő nem a... őő semmi... - indultam el vele, mert gőzöm sincs miképp hívhatnám a kölyköt, még a nevét sem tudom, és hát oké, akár még barát is - kivéve, ha tényleg ő zárt be, mert akkor megkapja a magáét - de annyira nem ismerem. Viszont nem éreztem idejét, hogy ilyesmikről magyarázkodjak. Még a végén burkolt célzásnak venni, hogy ráakarok mozdulni. És ha ez így is van, nem ilyen körülmények közt tenném, mert rontana az esélyeimen. Na jó, elég...
- Oké, ez hangzik a legkézenfekvőbbnek. - állapítottam meg, elvégre csak jöttünk, de úgy igazán nem néztünk be sehova sem a wc-n kívül, ahol egyébként is találtunk egy holtestet, némi nyommal. Szóval elindultunk. S bár nem szívesen engedtem, hogy Romeo jöjjön, de ha csak a kislány nem maradt le, úgy ő is jött utánunk. Helyes farkas ő, szófogadó, de még is csak férfiből van, és ha csinos lányokat lát, bizony hajlamos a kukacával gondolkodni.
| Rick Genest | 34 | terapeuta | öltözet | credit: Venus |
|
A magyarázatára sóhajtva csóváltam a fejem. – Nem… nem meghatározást kértem. Mindegy! – Felejtsük el, talán jobb így, úgysem értené, még biztosan nem. Még nem áll készen az igazságra. Talán egy nap, egyszer majd igen… de még biztosan nem jött el az ideje, hogy megtudja. Szerencsére a körülmények is olyanok, hogy talán nincs is kedve tovább firtatni a dolgot. Ha készen lesz rá, biztosan tudni fogja… hiszen olyan kevesen állnak készen az igazságra, és még annál is kevesebben tudják elfogadni azt. Évek óta keresem a megfelelő személyt, valakit, akire rábízhatom a titkomat… de nem, az emberek erre nem állnak készen. De talán ő… hiszen hasonlít rám. Talán ő… de most nincs idő talánokra!
Az információi nem sokat segítettek, inkább csak kedvcsinálónak voltak ideálisak, mintsem valós adatoknak… de bólintva léptem tovább, elgondolkodva a hallottakon, mintha valami hasznosabbat is össze tudnák rakni belőle, bár nem sok sikerrel, részben talán azért is, mivel más, fontosabb dolog is lefoglalta a gondolataimat. Bárhogy is legyen, talán az egyik legjobb döntésem volt erre a helyre jönni, az eddigiek alapján igenis ígéretesnek tűnik…
Nem csoda, hogy a hogy a pániktól remegő tömegben egyszer elvesztettük egymást, bár arról fogalmam sincs, hogy mikor érkezett el ez a pillanat, sőt, a bekövetkeztét is csak azután vettem észre, miután Jess már biztonságban volt a karjaim közt. Én megtaláltam amit akartam, most már koncentrálhatok a kevésbé fontos dolgokra is… merre is van a tetovált férfi? A külseje remekül elütött a legtöbb emberétől, ezért nem volt lehetetlen feladat előkeríteni, ahogyan előkerült, az viszont meglepő volt – a mellette levő farkasszerű lény látványa váratlanul ért, bár félelmet nem keltett bennem. Ellenben Jess annál inkább gyanakodva állt a másik négylábúhoz, előbb mögém bújt, majd már szinte védekezve mászott elém, szinte remegve kicsit, de bátran kihúzva magát… ellenben így is szinte eltörpült a termetes lény előtt, border collieként termetben elmaradt mellette, hiszen még fajtársai közt sem volt egy óriás, bár törpe sem. Nem szimatolt veszélyt, de mellettem biztosra akart menni, ezért bizalmatlan fogmutogatással fogadta a hím közeledtét. Viszont nem sok figyelmem jutott a jelentre, hiszen a férfi közben beszélt hozzám, egészen váratlan dolgokat, és elsőre nem tudtam, mivel válaszolhatnék… de ha meg akarom ismerni közelebbről, akkor nem hagyhatom cserben most… talán pont jókor jön a helyzet. Lassan elmosolyodtam. – Rendben, keressük meg a barátodat. – És mentsük meg, ha muszáj. Ennyit talán megér a dolog. Nem tudom feltűnt-e neki a helyzet hevében, de szándékosan használtam a barátod szót, hiszen nem határozta meg, hogy milyen kapcsolatban állnak egymással… bár a szavai alapján nem tűnt túl közelinek… valahol talán mégis tudni akartam. Féltékenység lenne? Talán egy egészen kicsit, de nem hinném, hiszen még nem vagyok meggyőződve arról, hogy valóban szükségem van rá, hogy valóban ő az akit kerestem, s még mindig keresek. – Menjünk vissza és nézzük át a szobákat? – Hiszen már lejöttünk pár szintet, itt elég sokan vannak a folyosókon… itt valószínűleg biztonságosabb. Ha veszélyben van, akkor egy a zárt osztályhoz közelebbi részen kell lennie, különben már biztonságban lehet. |
Kicsit meglepődtem, hogy ez még neki új dolog, de úgy vélem, mint az épségünkre vigyázó, járhatna nekik valami, amivel meg is tudnak védeni, mert eme falak közt a szép szó sajna nem működik. Nem azt mondom, hogy shotgun-nal járják a folyosókat, de lévén, hogy pont ezen a részen empátia hiányban szenvedők élnek, akik mosolyogva szúrják ki a másik szemét akár egy tollal is, igen, valami elkábításukra való puska lehetne az ápolóknál. De úgy érzem súlyosan mellé fogtam.
- Igen, fegyver. Tudod, amivel biztonságos távolságból is letudhatod, amit kell, hogy ne te legyél a következő, akit lemészárolnak. Nah jó, na jó... nyugodjunk meg. Inkább veled megyek. - sóhajtottam, mert ilyen helyzetbe még nem kerültem s reméltem is, hogy nem fogok. Ám most, hogy benne vagyok, fogalmam sincs mi lenne célszerűbb, hogy viselkedjek vagy egyáltalán, hogy higgadjak el, a tudattal, hogy egy gyilkossal vagyunk összezárva. Kicsit sem megnyugtató.
A közben megtalált hullák sem javítottak a helyzeten. Erre nem kaptam kiképzést, fogalmam sincs mi tévő legyek. Csak annyit tudtam összekaparni magamból, hogy felismerjem, a gyilkosunk orvosi egyenruhában próbálhat elvegyülni, s talán meg is szökni. Tartok tőle, ez még sikerülhet is, mivel, hogy csak páran ismerik az idelenti járást, hogy kik a rabok, míg a fentiek talán életükben nem látták. Nyugalom, mégis mennyi esély van rá, hogy kiszökjön? Ez a hely elvileg szökés-biztos, nem? A srác kérdésére rápillantottam erősen törve fejem, ki lehetett az illető, de az-az igazság, hogy ha rá is néztem a cellájának ajtaján lévő fotóra és adataira, azt is csak futólag s így felidézni sem egyszerű.
- H-hát az biztos, hogy gyilkos. Ha eddig nem volt az, mostmár több ember megölése is a lelkén szárad, ami minden bizonnyal ugye nincs neki. Hm, lássuk csak... fenébe, a leírtakból egy szóra sem emlékszem, de azt hiszem a képen sötét haja volt. 30 körülinek tűnt... hát... ennyi. Nem tudom, sajnálom, de ide le én sem járok és a hullát látván egyből nyúlcipőt húztam. - vallottam be kelletlenül, mert én is tudom, hogy ez fontos lett volna, de ilyen stressz heoyzetben nem tudtam ésszerűen gondolkodni, s szerintem más sem tudott volna. - Romeo! Gyere ide! - kiáltottam a nagy zűrzavarba, amint kiértem. Nem lenne meglepő, ha közben le is váltunk volna egymásról, hisz ő is keresett valakit. Egy-két ott dolgozóhoz odamentem, ám legtöbbjük figyelni sem tudott rám, mások a fejüket rázták. Kezdtem nagyon-nagyon kétségbeesni, mikor az egyik pult mögüli nővér lépett elő az én teljesen összezavarodott farkas komámmal. Szegény szinte kitépte magát a nő kezéből, aki eddig nyakörvénél tartotta vissza. Amint rám vetettem magát hanyat is estem a súlyától, de alaposan megsimogattam, míg ő panaszos nyüszögés közben hozzám dörgölte magát.
- Tudom, tudom, ne haragudj. De megszökött valaki, és megijedtem. Mostmár nem szakadunk szét, velem maradsz, mert itt sehol sem lehetünk biztonságban. - magyaráztam, mintha volna rá esély, hogy mind ezt megértse. Aztán ki tudja. Mindenesetre résen kellett lennünk. Éppen ezért körbe is néztem, hátha meglátva az orvosnak álcázott fickót, felismerem. De nem, úgy tűnt nem volt köztünk. Már meg is szökött volna? Közben az egyik orvos odajött kérdezgetni, hogy a művészetis terápiára hívott fiút nem-e láttam, mert hogy velem volt utoljára, s azóta sincs sehol. Döbbenten kaptam észbe, belegondolva, hogy talán nem is ő zárt be, hanem elkapta a gyilkos és... nem, nem. Ne legyünk pesszimisták. Biztos megszökhetett tőle, csak elbújt. Idegesen kaptam fejemhez kezemmel, hogy mi tévő legyek. Nem mondhatom el az ittenieknek, hogy leszöktünk a tiltott zónába és az én hibám talán, hogy elkalta a gyilkos. Mit talán, biztos! Istenem, mit tettem?! Szemeimmel a bolondos hasonmásom kerestem, mert úgy éreztem jelen helyzetben csak benne bízhatok most. S mikor kiszúrtam - igaz nagy meglepetésemre egy kutyával - odarohantam.
- Hé, figyelj, segítened kellene. Meg kell keresnünk a srácot, aki velem volt. Ő biztos belefutott a fickóba, mert rám zárták az ajtót, de... szóval nem láttam sehol, úúgy, tehát lehet még él. Meg kell mentenünk. - hebegtem kissé bizonytalanul, mert én sem tudom pontosan mit akarok kezdni ezzel a helyzettel, hisz se fegyverem se semmim, de a srác az én hibámból volt ott lent. Mialatt én igyekeztem rábeszélni a srácot, Romeo jó szokásához híven, egyből ismerkedni kezdett a srác kutyájával, s miután meggyőzödött róla, hogy szuka, közelebb is merészkedett.
| Rick Genest | 34 | terapeuta | öltözet | credit: Venus |
|
Teljesen elment az eszem? A kérdés jogos, de nevetésre tör, bár megbújt mögötte a feszültség is, inkább kínomban nevettem, mintsem örömömben… bár a helyzetnek meglett volna a maga varázsa, ha Jess mellettem lett volna, vagy még jobb, itt sem lett volna… velem ellentétben ő nagyon is sérthető, törékeny teremtés. – Fegyver? – Talán furcsának tűnik, hogy pont ennél a szónál lepődök meg. Minek az? Olyan… barbár, gyáva eszköznek tűnik, nem? Vannak elegánsabb megoldások is ilyen célra. És nem ez a pillanat? Ugyan mikor máskor születhetnének a hősök, mint az ilyen pillanatokban. – A hősködés eszembe sem jutott. – Tényleg nem. Ez nem hősködés, nem fogok minden egyes útonállót megmenteni, egy fő célom van csak, a többi legfeljebb a látszatért kell. Az emberek még nem állnak készen rám, rég megtanultam. Azzal viszont őszintén meglepett, hogy végül velem tartott… de belegondolva, nincs ebben semmi különös. Talán ráérzett a titkomra. Bárhogy is legyen, nem küldtem el, végső esetben pajzsnak még hasznos lehet, ha valaki szerzett egy – itt majdnem kirázott a hideg – pisztolyt magának. Rémesek tudnak lenni az emberek. Elgondolkozva hümmentettem a megjegyzésére. Érdekes. A kiszökött beteg elég tisztán gondolkodik. Lehet, hogy ez a hely kevésbé kegyetlen? Ugyan, az ilyen helyek… mind egyformák. Fintorra rándul az arcom, azt hihette a férfi, hogy a hulla látványa, vagy a körülmények hatása… de nem, ez teljesen más miatt volt. Kifele tart. Szinte már szurkoltam neki, legyen szabad, ha kijut, megérdemli. Egy teljesen őrölt ember nem képes erre. Egy teljesen őrült ember nem játssza ki egy épületnyi magát normálisnak nevező társát. – Tudsz valamit a kiszökött betegről? – Felkeltette az érdeklődésem. A további szavait szinte már nem is hallom, nélküle is mennék tovább, de jön velem. Pompás. Nem szükségszerű, de hasznos lehet. Már abban is reménykedtem, hogy Jess után vele is összefutunk. De csak Jess után. Kilépve mély levegőt vettem. Káosz. Igazi, tiszta, zabolázatlan káosz. Egyszerűen gyönyörű… de nem sok időm volt kiélvezni. Úgy tűnt, hogy a férfi is hasonló szenvedéllyel keresett valakit, bár ő sokkal kiborultabb volt kívülről. De csak kívülről. A pánik nem segít. Ezen a betegségen túltettem magam. Dehogy tettem. De nem vagyok egyedül. Ők követtek. Ha ők itt vannak velem, akkor én is nyugodtabb vagyok. És láttam őket végig kúszni a folyosón, át az embereken… senki sem látja őket, csak én. Csodálatos teremtmények. Csak akkor futott át ismét a félelem a tekintetemen, amikor hátrálni kezdtek. Nem mehetnek el, még szükségem van rájuk! Hacsak… Van egy valaki, akitől félnek. Hallottam a tappancsok ütemes dübörgését, kétségbeesett vakkantások, és vinnyogás. Valaki rálépett? Valaki rálépett?! Ingerülten löktem félre pár embert, akik amúgy is csak útban voltak, azt sem tudták mit tegyenek… ostoba emberek. Pedig szóról szóra elmondják nekik a teendőket, mégis csak láb alatt vannak…! Csak akkor álltam meg, amikor az ismerős szőrcsomó már előttem állt, mi több, felugrott rám, figyelmet követelően csaholt, közelebb akart kerülni, rám mászni, pedig nem is olyan kicsi már… csak akkor csendesedett el egy kicsit, amikor lehajoltam hozzá, hogy halkan sutyorogva megsimogassam az okos kis fejét. Keresett engem. Aggódott értem. Nem érdekeltek már a szirénák, nem érdekeltek a rohangáló emberek. Én megtaláltam amit kerestem. – Ügyes kislány, Jess. – Büszkén mosolyogtam rá. Tudtam, hogy megérti. Láttam, hogy érti. Mindig érti, hogy mi történik. Csodálatos lény. |
Kezdett átbilleni a pánikolás rám, s ő vált lassan nyugodtabbá. Én sem értem eme logikát, de ha pánikolok, ha nem, nem engedhetem, hogy ő is úgy végezze, mint az a fószer a zárkában.
- Neked teljesen elment az eszed? Fegyver sincs nálad! Neki meg ki tudja milye van. Ne légy bolond, aki hősködni akar, ez nem az a pillanat. - győzködtem tovább, bár bevallom, elég hajthatatlannak tűnt, ami még nekem is furcsa volt. Mintha nem érdekelné az élete. Az egy dolog, hogy megesik, hogy valaki megunja az életét, miután huzamosabb ideig itt dolgozik, de ő még fiatal, jól néz ki, és remek lehetőségei lehetnének az életben.
Mind azon által azzal is tisztában voltam, hogy míg itt dumálunk és győzködjük a másikat, emberek halhatnak meg. Elmosolyodott, én pedig ezen a ponton adtam fel. Talán fekete öves, ezért a magabiztosság, ami különös módon a semmiből jött neki. Még én is elhatároztam, hogy ha valóban érti a dolgát, megérheti segíteni neki, bár a lelkességem ez ügyben a béka segge alatt volt nagyjából. Elsősorban a mosdóba mentünk, hisz az is lehet ugyanúgy egy bűntény helyszíne, illetve jó búvóhely. Belépve azonban hamar rájöttem, hogy nem az utóbbiról van szó. A hulla láttán a kopasz kobakomhoz kaptam. Egy újabb halott. Istenem, hány áldozatot szedhet még? Ezeknek az embereknek családjuk lehetett. Sosem fogom megérteni mi vesz rá valakit, hogy kioltsa más életét. Egy életet... megfizethetetlen dolog. Ahogy az élettelen férfi testét néztem, eszembe jutott a hozzám legközelebb állóak élete, ami számomra érthető módon az enyémnél is fontosabb. Jaj ne, Romeo! Csak hozzá ne érjen!
Ezen tűnödve aztán újabb dolog tűnt fel, melyet hasznosnak találtam megosztani újonnan ismert nyomozó társammal.
- Hé, ez a fickó... ez a fickó, asszem orvos. Mintha reggel fehér köpenyben láttam volna járkálni. De... de most nincs rajta... Uram isten... - pillantottam a srácra - Ennél jobban el sem vegyülhetne. Szabadon járhat föl-alá, míg valamelyik doki fel nem ismeri. Az is lehet, hogy kifelé tart! - döbbentem le, bár ezutóbbi a mi részünkről talán nem olyan nagy baj. Csak ne álljanak az útjába és további áldozatok nélkül megússzuk. Odakint meg majd remélhetőleg egy rendőr kíméletesen...khm... kivégzik. Oké tudom, hogy az előbb papoltam róla, hogy az élet szent, s ígyis van, deee vannak szörnyeteg emberek, akiknek jobb holtan.
- Várj, várj! Megyek veled! Egy részről, mert ketten talán többre megyünk, ha összefutnánk vele és mert az irodák felé én is elhagytam valakit. - magyaráztam kissé rémülten. Romeo alapjába véve sem egy gyilkológép, bárki, aki rámosolyog, egyből megszereti és hátára vágva magát várja a has simogatást. A srác is határozottnak tűnt és ezúttal nem félt ténylegesen neki indulni. A női mosdónál még óvatosak voltunk, de aztán mindketten rohantunk kifele. Fogalmam sincs kit kereshetett, s más helyzetben biztos szöget ütne a fejemben, vajon kire gondol, de per pill olyan stresszben voltam én is, hogy még a levegőt is össze-vissza vettem futás közben. Ahogy kiértünk a gyilkosok folyosójáról hallani lehetett a pánikot az épület többi szárnyában. A folyosókon visszhangzott a sikolyok és kiáltások kavalkádja. A pánikoló betegeket az ideges ápolók, erőszakosabban próbálták a szobájukba tuszkolni. Az orvosok a többi ápolóval és néhány gumibotot szorongató őrrel rohantak föl-alá, hogy mielőbb elkapják a szökevényt. A látogatók nagy része vagy a látogatottak szobájában húzta meg magát, vagy elmenekült. Hallottam, hogy az össze gyűlt kutató csoportokban egymást kérdezetik, de senki sem tudott semmit, csak azt, hogy a veszélyesek veszélyesebbikjei közül van valaki szabadon. A halottakról sem tudhattak, de én sem láttam értelmét szólni, hiszen rajtuk már nem segíthetünk. Viszont nem szalasztottam el elkapni egy ismerős pszichológust, hogy én is érdeklődhessek, míg a jelenlegi partneremmel keressük az ő és az én társam is.
- Haver, könyörgöm mond, hogy láttad Romeot. Nem hagyhatom, hogy elkapja az az őrült! - rázogattam, de a dili doki sem tudott mit mondani rá. Idegesen néztem körbe, de mentem a tetovált fickó után. Sehol sem hallottam a hangját vagy ő magát.
| Rick Genest | 34 | terapeuta | öltözet | credit: Venus |
|
 A felszólalására meglepetten pislogtam rá. - Nem megöletni akarom magam. - De aranyos, hogy látszólag ennyire aggódik. Viszont nem tudja, hogy engem nem lehet csak úgy megölni, nekem nincs félnivalóm a haláltól... azonban még nem jött el az ideje, hogy leleplezzem magam. - Csak óvatosan körbenéznék, abból még nem lehet gond. - A hangsúly az óvatosságon volt, így próbáltam megnyugtatni, hogy gyorsabban az utamra engedhessen, hiszen amíg beszéltünk igencsak értékes percek vesztek kárba... de egy alkalmasabb időpontban örömmel beszélnék vele, mondjuk egy valamivel vidámabb témáról, valamivel nyugodtabb körülmények közt. Hogy meggyőzőbbé tegyem a szavaim, lassan rámosolygok. Már tényleg majdnem úgy nézek ki, mint aki a helyzet magaslatán áll, a szívverésem és légzésem majdnem visszaállt a normális ütemére, bár a remegésem még nem tűnt el teljesen, de már alig feltűnő. Csak a meglepettség okozta... túlnőttem már a félelmeimet. De ez nem jelenti azt, hogy Jessre ne lenne még szükségem. Ó, Jess... remélem nem fog bajod esni! A túl barátságos eb könnyen célponttá válhat... mindenek előtt meg kell keresnem a hercegnőm.
Ó, az az őr... és Jess...? Gyorsan! A türelmetlenségem lassan duzzadt tovább, a férfi számára látszólag indokolatlanul lettem újra izgatott. - Nézzük meg gyorsan. - Mármint a mosdót, hiszen miközben a hűséges ebem megmentésén tűnődtem, ő tovább beszélt hozzám. Nem kaptam el az egész mondatot, de a tekintetéből rájöttem, hogy merre kellene menni. Siettem, nem is kicsit, nem akartam sok időt pazarolni a halandókra, amíg nem tudom, hogy Jess biztonságban van, az emberek ráérnek utána, hiszen ő minden embernél fontosabb nekem. Ha bántani merészelné...!
A bőröm alatt viszketett a feszültség, de igyekeztem halkan benyitni a helységbe és nesztelenül körbenézni. Elsőre úgy tűnt, minden rendben, de ez csak látszat volt. A hulla látványa nem rázott meg, nem először álltam szemben a halállal, közelről ismertem már, és nem ez volt a leg brutálisabb kivégzés aminek a nyomait élőben szemlélhettem. Ösztönösen néztem végig a testét, de úgy tűnt, hogy már mindegy neki, ezen itt nem lehet segíteni. Szóval tényleg egy gyilkos szabadult ki... Összevont szemöldökkel néztem az üres tekintetbe, mintha tőle várnám a válaszokat, de hiába... és a kis kedvenceim is hallgatnak. Néha szeretik ezt tenni velem... kétségek közt hagyni. Sóhajtva álltam fel, eddig figyelmen kívül hagyva a társaságomat. Vajon őt még megrázza a halál? Ha nem egy ilyen épület falain belül lenne, talán engem is megviselne... de láttam már rosszabbat. - Itt már semmit sem tehetünk. De meg kell keresnem valakit... - A találkozásunk óta most néztem először igazán elszántan a szemébe. Már nem érdekeltek az emberek, ez már nem játék. Igaz, remélhetőleg a gyilkos nem bántana állatokat... de ez naiv ábránd. Addig nem vagyok nyugodt, amíg nem hallom Jess csaholását magam mellett. Nem érdekelnek az emberi áldozatok, csak őt nem bántsák...!
A szeretteinkért gyakran tennénk őrültséget is... nekem csak ő van, ő az egyetlen, aki mindig mellettem volt, ő a családom, az egyetlen, akiben megbízhatok, akinek elmondhatom a titkaimat, aki nem gyűlölne azért, aki vagyok... tudnom kell, hogy jól van, szükségem van rá...! Ugyanazzal a határozott tekintettel kerültem ki a tetovált férfit. A biztonság kedvéért belestem a női mosdóba is, csak, hogy ne hátulról lepjenek meg amíg távozunk... de a menekült ott sem bujkált. Elment. Egy lépéssel közelebb került hozzá! A riasztók már egy ideje élesen sikítanak... eddig biztosan halálra aggódja magát! Az ösztöneibe az van nevelve, hogy vészhelyzet esetén azonnal hozzám rohanjon... nem zártam rá az ajtót, okos kutya, eddigre biztosan kiszabadult... és engem keres! Az illatom elég friss ahhoz, hogy követhessen... de ha erre tart, akkor egyenesen a beteggel szembe szalad! A felismerés pánikszerűen hasított belém, nagyobb bajban lehet, mint gondoltam! Szinte meg is feledkeztem, hogy nem egyedül vagyok, a léptein gyorsultak, a szívverésem újra szabálytalan lett. Nem, nem eshet bajod...! A hirtelen ingadozásaim valószínűleg nem kerülték el a férfi figyelmét, ezért rohanás közben hozzáfűztem egy tömör magyarázatot a számára. - Jess utánam fog jönni... ami azt jelenti, hogy a kiszabadult beteggel szembe rohan éppen! - A hangom megremegett. Azt nem fontos most tudnia, hogy ki az a Jess, talán meg sem érteni, hogy miért ennyire fontos nekem... A tekintetem az esetleges búvóhelyek közt cikázott, de nem az volt a legnagyobb félelmem, hogy a beteget találom ott, nem, a a képzeletem egy sokkal ismerősebb alakot rajzolt minden rejtett zugba, a gyönyörű fekete bundája feketévé száradt vérfoltokban tapadt össze. Az egyik alsóbb szinti pihenőben hagytam, hiszen ide nem hozhattam fel... túl távol hagytam magamtól... mégis... ha a kijáratig hoztam volna nagyobb veszélybe kevertem volna, hiszen azonnal találkoztak volna... így... még van esély arra, hogy elkerülték egymást...!
Megyek érted. |
Váratlanul ért a semmiből jött - nos magabiztosságnak aligha nevezhető - reakciója. De én továbbra is amellett tartottam, hogy talán másokra kéne ezt a problémás dolgot hagyni.
- Mi van? Neked teljesen elment az eszed? Ez egy őrült gyilkos! Neked pedig szerintem fegyvered sincs. Inkább ne kockáztassunk. - szinte kérleltem, mert én sem vagyok egy beszari alak, de azok akik ide lettek zárva, nem véletlenül nem láthatják soha, de soha a napvilágot.
Ám ha úgy láttam semmiképp se sikerülhet meggyőznöm, nem leszek olyan barom, hogy magára hagyom. Egyikünk se egy izompacsírta, de ketten mégis csak többre megyünk vele, mint egyedül. Egyébként sem tűnt túl agresszívnak, és hát ha csak nincsenek mentális problémái - ami abból a szempontból, hogy egy elmegyógyintézet ápolója, igen vicces volna - kétlem, hogy neki menne egy amúgy kivégzendő szociopatának.
Rövid időre átfutottam magamban, láttam-e bármit is, amiről jó ha tud. És ami azt illeti, volt okom az ajtót kaparni odabent.
- Uhh, tényleg... Láttam egy őrt, de... szerintem rajta már nem segíthetünk. Viszont azoknak talán igen, akik most az útjába kerülnek, csak tudni kellene, merre lehet. - agyaltam körbenézve, akkor pillantottam el a mosdó felé is. Ugyan csekély rá az esély, de azis előfordulhat, hogy ott kuksol és vár... elvégre őrült, miért ne tenne ilyesmit? A mosdóról újfent a srácra néztem, üzenve, hogy talán oda is bekéne nézni.
| Rick Genest | 34 | terapeuta | öltözet | credit: Venus |
|
Az ízeltlábú barátaim idegesen fészkelődtek körülöttem, nem csak én voltam feszült, ők is érezték, hogy valami nincs rendben. Az idegességük áttapadt rám is, aggodalmukkal megfertőztek, Jess nélkül pedig egyre nagyobb veszélyben kezdtem érezni magam... az egyetlen dolog ami nyugtatott a váratlan felfordulásban az, hogy nem voltam egyedül. Ők velem voltak, ők szinte mindig itt voltak nekem... de amint megpillantottam a tetovált idegent, az ízeltlábú ismerőseim egy pillanatra hátat fordítottak nekem. Hát már ti is? Miért tennétek ezt velem? Vagy... csak felkeltette az érdeklődéseteket az alak? Csak nem zavarotokban fordultatok el? Attól féltek, vetélytársatok akadt? Hiszen elsőre nagyon is hasonlított rám. Kár, hogy nem találkoztunk előbb... de ne féljetek, titeket sosem hanyagolnálak el, édeseim.
A szívem kitörni készült a bordáim ketrecéből, a képek pedig kezdtek a lázongó ritmusra pulzálni előttem. Ismertem az érzést, így kezdődik, majd fokozatosan egybe mosódik minden, hogy a sötétségbe bújva majd tudattalanul zuhanjak a mélybe... de nem most. Nem előtte. Hiszen még a nevét sem volt időm megtudni... egy pillanatra abban sem voltam biztos, hogy valóságos. De annak tűnt... Láttam, ahogyan az egyik kis kedvencem - kicsinek becézem, de valójában egy hatalmas pók, a legkedvesebb mind közül, de sose vallanám be - elindult felénk. A kíváncsisága elterelte a figyelmem a rosszullétemről. Hát nem hagy magamra... együtt... együtt meg tudjuk tenni. A gondolat lassú mosolyt csalt az arcomra. Bár még korántsem voltam nyugodt, már nem tűnt olyan csalogatónak az újulás gondolata. Igaz, az időzítés nem volt a legjobb, hiszen pont a kiszokott rab mondatra mosolyodtam el, látszólag kissé megkönnyebbülten. - Rendben... maradjunk nyugodtak. - Az érzéseim még mindig nem voltak szinkronban a feszültségtől remegő hangommal, de legalább már láttam esélyt a nyugalomra. Aggódva figyeltem, ahogyan bezárja a picijeimet, de tudtam, hogy ki tudnak szabadulni... hiszen őket ilyen primitív eszközökkel nem lehet fogságba ejteni. - Jó ötlet. - A helyzet ellenére a tekintetem a férfire tapadt, alaposan megfigyelve, hogy elraktározhassam az emlékét, ha mégis csak egy álomkép lenne, nem pedig a kézzelfogható valóság. - Biztonságba kell menned. - Kár lenne érte... igazán kár... - Én viszont körbenézek még. Ha innen szökött a beteg, veszélyes lehet. Lehetnek már áldozatai az épületen belül is... akiknek segítség kell. Lehet, hogy amire elkapják túl késő lesz neki. Láttál bent sérülteket? - Amint észrevettem, hogy a kis kedvenceim újra felém másznak, kezdett egyszerűbb lenni a gondolatok formázása. Lassan felrémlett, hogy mi lenne a teendőm, mit kell tennem ilyen helyzetben... meg úgy általában, mint egy "ember".
|
|
Nem tagadom elég para volt a néma csend és a tudat, hogy az igazán veszélyesek közé merészkedtem. Az sem volt épp bizalom gerjesztő, hogy a folyosó végi műanyag szék előtt ott hevert egy eldobott újság és egy toll. Arról nem is beszélve, hogy az üveg kalitkákból ijesztő alakok álltak és meredtek rám, pedig az én kinézetem se semmi, de amilyen merev képpel követték minden lépésem, na az az igazán para. Próbáltam egyikkel sem szemkontaktust kezdeményezni, ami ment, ment, de nem volt egyszerű. Mr. Gluskin, az egyik pervez, férfiakat daraboló hivogató mély hangja sem segített a torkomban lévő gombócon.
- Szép fiúcska, jó fiúcska, jer ide hozzám. - ismételgette halk duruzslóan, amitől a hideg is kirázott. Mire a folyosó végéhez értem volna már a víz is levert. Aztán megtorpantam. Még a levegő is bennem rekedt, ahogy az utolsó cellákhoz érve, az egyikben egy minden bizonnyal már elég élettelen ápoló teste hevert hason fekve.
- Bazd meg... - kezdtem el észrevehetőbben zihálni, ahogy tudatosult bennem, hogy elszabadult egy veszélyes gyilkos és jelenleg is szabadon kóricál az intézetben. Kopasz kobakomhoz kapva próbáltam kitalálni, mi tévő legyek. Elsősorban nem ártana lenyugodni, ami lassan, nehezen, de mérsékelten ment is.
- A riasztó...! - ötlött belém, már csak a villanykörte hiányzott a fejem fölül. Ám éppen csak elnéztem irányába, a csukott ajtó zárja kattant, s mostmár ténylegesen bezáratott valaki. Ekkora öntött el a pánik, és a szívem olyan heves dobogásba kezdett, hogy azt hittem sprintelve sem érek el az ajtóig, hanem még a felénél összeesem. De elértem, és felkenődbe a tömör acél ajtóra, elkezdtem ütni. A kölyök szórakozik?! Miért csinálja ezt???
- Hé! Nehogy már bezárj! Hallod?! Ez nem vicces! Engedj ki! Az egyik megszökött! Szólj valakinek... szólj mindenkinek, hogy megszökött egy gyilkos!! - ordibáltam és hittem, hogy eljut hozzá. De kár, hogy ezek az ajtók hangszigeteltek. A kiabálásom és az ajtó ütlegelésének zaját hamarosan felváltotta az egyik beteg gonosz nevetése, és ahhoz csatlakozott be még Mr. Gluskin is a mondókájával. Egyre erősebbé vált a vizelési ingerem is, tartottam tőle, hogy mégha lehetetlennek is tűnik, ezek kijutnak valahogy és miután megerőszakoltak egyesével, ki is nyírnak. Az hogy kevés lélekjelenlétem volt, nem kifejezés. Éppen csak eljutottam odáig, hogy észbekapva ököllel beverjem az vörös gombot, amitől aztán az egész intézetben hangos sziréna jelezte, hogy nagy a baj. A gyakorlaton ilyen helyzetben az én dolgom, hogy segítsem az ápolókat és az első és második emeleti betegeket a helyüle tereljem. Ezzel szemben, most azért imádkoztam, hogy valaki kinyissa, mielőtt a félelemtől az én elmém is romba dőlne. Istenem, és én meg bezártam egy üres irodába a drágám! Ha baja esik, én nem tudom mit teszek azzal a rohadékkal. Aztán hirtelen kattant a zár, nekem pedig abban a pillanatban a szívem is kihagyott egy ütemet.
Nagy meglepetésemre azonban egy brutális módon rám hasonlító egyeddel találtam magam szembe. Mármint neki volt haja is - s meg kell hagyni, őt elnézve én is megbántam egy pillanat alatt, hogy kopaszra borotváltam a buksim - de hogy ilyen kinézettel még ne találkoztunk volna, huh. De a döbbengetésre egyikünknek sem volt ideje, s ahogy elnéztem ő sem volt épp a helyzet magaslatán. Sőt talán jobban be is volt tojva, mint én. Meg lehet ezt csak azért éreztem így, mert amint tudatosult bennem, hogy a másik mennyire fél ettől az egésztől, feltámadtak a védelmezői ösztöneim. Ugyan ez van, ha a törpe malacom,meg kergeti a kutyákat. Én is rettegtem, de valahogy képes lettem volna feláldozni magam érte, mégha a nevét sem tudtam. Aztán lehet ő a gyilkos, csak álruhában. Na az szép is volna. Bár logikátlan lenne, hogy visszatér ide, ráadásul lett volna lehetősége a másik ápoló ruhájá ellopnia.
- K-ki... kiszökött az egyik rab... - hebegtem, igen, ezt is némi hatás szünettel, s igen, jóval később én is rájöttem, hogy az itteniek nem rabok. De mit mondhatnék, nagyon be voltam szarva és hirtelen csak ez jutott eszembe. Az ijedtségét látva arra tippeltem, hogy se a gyilkossal nem találkozott, se a sráccal. Nem vagyok egy vészmadár vagy egy pesszimista állat, de hirtelen az jutott eszembe, hogy a picsába is, biztos a kölyök szervezte meg ezt az egészet. Én hülye meg bedőltem, mert megint a kis huncut Ricoval gondolkodtam. Kurva élet!
- Biztonságba kell mennünk, remélhetőleg az őrök elkapják, vagy az orvosok, vagy egy Vasember, nekem tök nyolc, hogy kapja el valaki... - léptem ki a tiltott tiltott részlegéből és csak hogy valamelyest biztonságban érezhessem magam - ha más nem, Gluskintól - bezártam magam után, aztán a srácra néztem.
- Nyugi - s ezt valójában mindkettőnknek szólt - megoldjuk. Visszamegyünk és ott a nővérekkel együtt meghúzzuk magunk, míg el nem fogják. - ötleteltem. Az megint más tészta, hogy ápolóként őt arra kéne utasítanom, hogy a többi gorillával együtt kutassák fel azt az őrültet, de ezt még ők sem gondolhatják komolyan. Ha nem lenne ápoló ruhában, biztos lennék benne, hogy az egyik első emeletről jött beteg.
Szóval ha neki se volt ellenvetése és ő is passzolta az őrjöngőktől hangos részleget, elindultunk lefelé. |
Ritkán indulok el Jess nélkül, de amikor mégis megteszem, rendszerint a legjobb időpontokra időzítem - például mint a mai napon, ami kezdetben pont úgy zajlott, mint a többi átlagos: őrjöngő betegek, vagy benyugtatózott arcok bármerre megyek. Nem először voltam a különleges figyelmet igénylő betegek közt, de ez volt az első alkalmam amikor gond volt. Mindenki azt reméli, hogy nem kell hallania ahogyan a riasztó rendszer működésbe lép, főleg nem abban a pillanatban, ahogy a kártyaleolvasóhoz érinti a belépőjét. Az apró sípoló hang elvesz a szirénák sipító hangjában, meglepetten, a tekintetemben fokozatosan növekvő félelemmel lépek egyet hátrább, ahogyan tudatosul bennem: odabent gond van, az ajtó pedig lassan nyílni kezd, de nem az volt az első reakcióm, hogy becsapjam. Elsőre a kezem a mellkasomnak tapadt, bár anélkül is észleltem az egembe szökő pulzusomat. Egy ilyen helyzetben egy itt dolgozónak pont, hogy nyugodtnak kellene maradnia, és nem szapora lélegzettek, kitágult pupillákkal meredeznie a nyíló ajtóra. Ha eddig nem kerültem volna eléggé szívroham közeli állapotba, akkor az ajtó mögött álló férfi rásegített. Nem, nem a kinézete miatt – hiszen én magam is hasonlóan voltam kifestve, éppen abban a pillanatban is – hanem inkább a puszta jelenlétének ténye. A hangszigetelt ajtón át nem hallottam, nem számítottam arra, hogy ki akarna törni - meg amúgy is, ki számít ilyenre? Az öltözete alapján itt dolgozónak tűnt, mintsem betegnek… de ugye egy öltözet csak egy öltözet. Ettől még nem támadtam le azonnal. - Mi… történt? - Nem, kicsit sem voltam összeszedett, az amúgy eléggé mély hangom szokatlanul magasnak hangzott, a mellkasomnál még mindig a felsőm anyagát markolásztam, már majdnem hiperventillálva várva valamiféle magyarázatra. A pánikrohamaimmal már egy ideje nem volt gond, de ez a váratlan hangzavar kezdte előhozni belőlem a kellemetlen ismerőst, még ha a sarokból kimászó soklábúak nyugtatólag el is indultak felém, mintha zavarta volna őket az idegen, félúton megálltak. Kösz, srácok. Bízzátok csak rám. Majd megoldom egyedül!! Ilyenkor mi a teendő? Ennyire közel még nem voltam egy éles riasztáshoz, ráadásul ebben az intézményben még új is vagyok. Mennyivel jobb lenne, ha ez csak egy rossz beavatási tréfa lenne, de egy ilyen helyen nem szoktak ilyesmivel viccelődni. Remélhetőleg a másik férfi nálam többet tudott, és remélhetőleg nem pont őérte van ez az egész felhajtás. |
„Senki se annyira őrült, hogy ne találna egy még őrültebbet, aki megérti őt.” |
[15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
