FrissítésSúgó

Alessa	2019.01.19. 22:40 -
	"Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónktól? Az élet tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen annak elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk."

[25-6] [5-1]

Déti	Előzmény | 2019.01.20. 19:24 - #5

Nem repestem az örömért, hogy korlátozottá váltak lehetőségeim, ám kétségbe sem estem. Hát még mikor a maga stílusában szóra nyitott száját. Esetleg egy kis nárcizmust érezhetek hangjában? Az sosem a könnyebbik fajta. Némán vettem szemügyre, a valamivel magasabb férfit, és be kell valljam elbizonytalanított, amit láttam, s amit hallottam. Egy nárcisztikus fél sosem vallaná be magának, hogy tüneteket produkál, hogy beteg. Önszántából sose jönne se kezelésre, se vizsgálásra. Ezzel szemben, mégha be is küldték, nem kapott az alkalmon, hogy odébb álljon, magától tért be hozzánk. Ezt más betegségeknél mindenképpen jó pont, ám egy nárcisztikusnál lehetetlen, így inkább rossz, sem mint jó. Kezet fognék vele, de nem teszem, rá érünk még majd, ha már találtunk magunknak helyet.   - Csak jöjjön. - válaszoltam tömören remélve, hogy nem játsza a nehezen kezelhetőt. Még nem. Odabent majd ráér. És ha több esze van, hamar megtanulja, hogy is mennek itt a dolgok. Nem csak az ápolók áldozataivá válnak  az ilyen túl jóképű, de kissé túlzottan is magabiztos egyének. Majd keresünk neki egy remek szobatársat és megbarátkozik az itt léttel. De ne is szaladjunk ennyire előre. Ahogy átsétáltunk a másik szárnyba, a hosszú folyosó menti ajtók mögött már javába zajlottak a különféle vizsgálatok és kezelések. Itt nincsenek irodák, maximum a biztonságiaknak és a nővéreknek. A folyosót egy rácsos kapu választotta el, ahol testes őrök álltak, hogy ne legyen olyan szabad ki be járás. Miután a kapun is átjutottunk, egyenesen a társalgó felé vettük az irányt.   - Sajnos most itt kell megejtenünk a felvételit. De cseppet se frusztrálja a környezete. - figyelmeztettem belépésünk előtt. Ám mielőtt ez megtörténhetett volna, kezem a kilincsre téve, ismét rá néztem.   - Mr. Kirk, remélem tudja, hogy a túl játszott szerepekre is van diagnózisunk és persze kezeléseink is. Kérem, a maga érdekében, ne próbálkozzon ostobaságokkal, mert nincs is rosszabb, mint viccből őrültnek tettetni magunk egy pszichiátriai intézményben. - néztem fel rá, nem leplezve gyanakodásom a viselkedése iránt. Eztán tártam csak ki a két oldalú ajtót, ami a társalgóba vezetett. Önmagában a helyiség jó tágas volt földtől plafonig érő ablakokkal, mik természetesen kívül belül rácsosak voltak, hogy elkerüljük az esetleges baleseteket. A sötét fa padlózat és a halvány, krémszínre emlékeztető mintás tapéta, kellemes hangulatot adott a szobának, semmint a folyosók csempés, fehérre meszelt légköre. Többnyire egy játék szobára hasonlított, éppen csak felnőtteknek. Akadt egy tévé, amin most is valami természet film ment, de volt sakk tábla, könyves polc és egy kisebb sarok, teli plüssökkel és babákkal. Ülő alkalmatosságként szolgáltak még a kanapék, fotelek. A biztonságot pedig a kint és idebent lévő ápolók és őrök biztosították. De jelen helyzetünkben éppenséggel akadt egy nővérke is, aki a televíziónál ügyelt a rendre, illetve kísérgette ki olykor a betegeket wc-re. Illetve az ablaknál ott állt Rick, a mi személyes kutya terapeutánk - ami szerény személyem szerint egy igazi pénz kidobás az intézet részéről - oldalán a földön fekvő farkasával - ami szintén röhejes. Tulajdonképp nem tudom miért van itt, de egy csepp figyelmet sem szándékozok adni személyének. A mi szerencsénkre azonban akadt egy üres kanapé, így ha csak nem volt kifogása, odamentünk és ültünk le.   - Nos... elsősorban bemutatkozom, Doktor Dorian Fisher vagyok, az intézet egyik orvosa és egyben pszichiátere. - nyújtottam kezet, s ha adott valamit az illemre, kezet is ráztunk. Majd elengedvén igazítottam egyet az ölembe lévő mappáján és kinyitottam, hogy szemre vételezhessem, ugyanis eddig nem igazán volt rá alkalmam.   - Megkérdezhetem, mégis milyen okból keresett fel minket? - pillantottam fel rá egyik szemöldököm felvonva.

Alessa

Előzmény | 2019.01.20. 18:30 - #4

A nevemet hallva lassan, nagyon lassan fordultam irányba egy démoni mosollyal, amit bár nem láttam, de képzelem, hogy nem festhettem túlságosan bizalom gerjesztően, vagy éppenséggel aranyosan, ami errefelé nyilván megszokott látvány, így újdonságnak sem mondható. Fő a jó benyomás, s ezt kellően meg is adtam a fehér köpenyes úriembernek, aki mint egy kicsit sem ijesztő módon hívogatott onnan a pult mellől. Nem mondom érdekes egy hét lesz, ha Mr. Szexi Ajkú fog engem jóravaló polgárrá reformálni a sötét laborjában, néhány nem-e világi kínzóeszköz társaságában. Miért is tetszik ez nekem annyira? Majd beleborzongok. Megeshet, hogy fele annyira sem lógok ki ebből a társaságból, mint azt először hittem és ez az egy hét lesz a rádöbbenésem belső énemre, ami vadul kitörni vágyik. A mosolyom lassan vigyorrá fajult, úgy lépkedtem katonásan a fazon elé még mindig a gyümölcsleves dobozon csüngve és a szívószálat rágácsálva. Azért a jobb mancsommal megejtettem egy tisztelgést. - Tehetek valamit Önért doktor úr? – bow chicka chicka wowow! Hány pornófilm is kezdődik ugyanezzel a sorral? Most komolyan, lehidalok magamtól mennyire elönt a kreativitás, ahogy erre a csöppet pöppet pszichó tekintetű alakra fel-felpillogok a levem mögül, mint egy nem annyira szűz leányzó. Elismerem, nem igen uralkodtam magamon, de ugye miért is kellene, amikor azt a játékot játszom amelyiket csak akarom, hm? Mindenesetre amikor elindult a folyosón én mindenfajta idegesség nélkül, lazán slattyogva követtem, nem állt szándékomban megkönnyíteni a dolgát, ha előhozakodik a manipulatív dumájával, amivel fellállíthatja a diagnózist. Nem mintha alapból nem lenne lehetetlen felállítani egy nem létező elmebetegségről diagnózist, de van egy olyan megérzésem, hogy az itteni orvosok előszeretettel játszanak a saját kapujukra, ráaggatva, egyenesen a beteg szájába rágva a saját elképzelésüket, hogy aztán még több kísérleti paktányt kapjanak kézhez. Ilyen, amikor a pók hálójába csal és te nem tehetsz semmit. - Ha jól viselkedem ugye kapok sütit? Szendvicset...esetleg nyalókát, de ha nagyon az ujja köré akar csavarni akkor gumicukrot. A csokoládé is jöhet, sőt odavagyok a csokoládéért, de tudja nem azért az avas szarért, amit Mikulásként árulnak. Vagy itt matricát szokás adni? – nyilván baszik majd adni bármit is – pedig egy kutyásnak eléggé örülnék, ha már Popcornt nem láthatom egy darabig, ami hozzáteszem összetöri a szívemet -, inkább majd egy cseszett nagy injekciós tűt vág a hátsó felembe. Előtte azért, ha már csevegésre adjuk a fejünket jó lesz néhány információs morzsát begyűjteni, de csak szépen egyesével, szépen sorjában haladva, elvégre a betegekkel való igen értelmes és baráti beszélgetésembe belerontott, s nem sokra jutottam azalatt pár perc alatt. Nyilván. Pedig Sofia jó alapanyag és ha jól vágtam le, akkor a maga hebrencs módján bejöttem neki. - Meghitt kis kupleráj. – vontam fel a szemöldököm, ahogy egyik társalgóból a másikba estünk.

Déti	Előzmény | 2019.01.20. 13:22 - #3

Kelletlen fészkelődés, zavart köhécselés és halk lábbal való dobogás. Ez jellemzi jövendőbeli lakónk. Ideges és fél. A kérdés csupán az, miért? Mert a tettek következményekkel járnak, a következményekkel pedig számolnunk kell. Ő még is ideges. Ideges, mert ha bár tudta jól, tettei miféle következményekkel jár(hat), ezeknek tudatában sem mérlegelte helyzetét. És fél. Fél, mert tudja, hogy innen nincs kibúvó, nem csupán egy írásbeli megrovás a része. A bíróság, megkérdőjelezve elméjének épségét, hozám, pontosabban hozzánk küldte. Azért fél, mert tudja, az én aláírásom kell ahhoz, hogy kijusson, ahogy ahhoz is, hogy örökéletére itt ragadjon. Hogy megérte-e tette? Ki tudja. Egyelőre nem látok bele a fejébe. Egyelőre nem érthetem, mit miért tett. Egyelőre...   - T-tudja, én csak... kiborultam az eladóra... - hebegte idegesen, szemeivel bátortalanul, ám kíváncsian fürkészve az egyenlőre még üres nyomtatványt, ami majd a sorsát szándékozik megpecsételni.   - Kiborult. Értem. - válaszoltam egy apróbb, megértő bólintással, noha egy percig sem kételkedem benne, hogy ennél jóval több bújik a háttérben.   - Nehéz napom volt! Ő pedig direkt hergelt! - bukott ki belőle meglepően hamar, de az igazság még mindig a szőnyeg alatt lapul.   - Nehéz napja, persze, megértem. Egy frusztrált időszakban az ember nehezen kontrollálja érzelmeit, tegyük azt dühét, ám éppen ezért a mi dolgunk, orvosoknak, hogy a megfelelő diagnózissal akár felmentsük a nevetséges vádak alól a vádlottat. - magyarázom, míg ő valamelyest megkönnyebbül ennek hallatán, én pedig teszek néhány apróbb, éles pipát a megfelelő kockákba.   - Így van! Így van! Köszönöm! - helyeselt hevesen, ám megkönnyebbülése végett sem csillapodott idegessége. S nem egyéb okból, mint, hogy hazudik. A hazugsága kiderülése végett pedig fél. Minél közelebb kerülök az igazsághoz, ő annál jobban retteg. Halántékán megjelentek az első verejték cseppek. Nem volt kérdéses, hogy problémái vannak, amelyekhez nem kér segítséget. Ezt pedig a törvény, ha nem is nyíltan, de bünteti. S ki vagyok én, hogy rosszat akarjak ennek az amúgy életre való fiatalúrnak, ki előtt akár egy szép karrier is állhat. Nem lennék olyan elvetemült, hogy ezt jelezvén, lecsukassam, hogy aztán a csőcselékek közt elsorvadjon, hol ott, itt segítséget kaphat, s talán ki is gyógyulhat mind ebből. Talán. Felpillantok rá a nyomtatványról.   - Tudja, Mr. Larkin, én nem tartom magát rossz embernek. Őszintén, nem is tartom jogosnak, hogy évekre lecsukják. Megértem a problémáját. Mindenki érdemel egy másik esélyt, nemde? - kérdeztem tőle, mire heves bólogatás és igenleges válasszal értettt teljes mértékben egyet a gondolat menetemmel.   - Maga jó ember, doki. Látom a szemeiben, hogy ön igazán átlátja a dolgokat. - hízelgett, s bevallom dagadt is a májam, noha napi szinten hallom eme bókokat az újons pácienseimtől. Igen, újonc.   - Tudja, az eladó, akinek egy tollal neki esett, tegnap előtt belehalt a sérüléseibe. Vajon az ő második esélye melyik nadrág zsebben veszett el? Vagy soha nem is volt? De hisz az lehetetlen. Vagy éppen ön volt az, aki megfosztotta tőle? - kulcsoltam össze kezeim, nézve rá, várva lassan előbújó reakciójára, melyet előbb fejrázással indított, majd hangott is adott véleményének.   - Maga őrült, doki. Teljesen meghibbant. Őrült! - ismételgette el még úgy kétszer-háromszor meggyanúsítgatásomra. Félelmét legyűrvén mélységes düh lett úrrá rajta, mely által ökleivel az asztalra vágott párszor. A hurok szorul, s ezt már ő is érzi. Először csak aprón félrebiccentem a fejem, halványan elmosolyodom, majd így szólok:   - Tudja, én beszéltem egy orvos ismerősömmel, aki megállapította, hogyha a toll pusztán egy centivel rövidebb szúrást ejt az áldozat szemében, csak megvakítja, ha még egy centivel beljebb megy, azonnal megöli őt. Maga mégis a hosszas szenvedést választotta részéül, és tudta, hogy a kemény küzdelem ellenére is elfogja veszteni a háborút és maga nyer. Egy pillanatig sem állt szándékában esélyt adni annak a szerencsétlennek. Nem igaz? - néztem rá immáron teljesen elkomolyodva, mire ő idegességében lesöpörte a hozzá legközelebb álló asztalon lévő holmikat, többek közt a "legjobb apa" feliratú bögrém, mely darabjaira hullt a földdel való találkozáskor. Akár az úr lehetősége a szabadulásra. Jó, magamnak bevallhatom, már a kezdetektől fogva tudtam, hogy itt marad, pusztán egy kis leckéztetéssel akartam köszönteni köreinkben, ami semmi, ahhoz képest, ami majd itt vár rá. Obszcén szavakkal dobálózott, őrjöngeni kezdett, én pedig jobb híján jeleztem az asztal alatt lévő jó kondiban lévő ápolóknak, hogy vihetik is a már előkészített szobájába. A nyomtatványon már az előre megírt diagnózis szerepelt, nekem pusztán csak alá kellett írnom, illetve kipipálnom azon tüneteket, amiket még a beszélgetés alatt észreveszek. Minél több a pipa, annál veszélyesebb az illető. Minél veszélyesebb, annál több időt tölthetek vele a kezelések alatt. Az ápolók - kik szerintem már akkor is az ajtó előtt vártak - hamar ránk nyitottak és az úrhoz léptek, mire amaz megpróbálta az asztalra vetődni, hogy ha már menekülni nem is tud, bennem tehessem kárt. Egy újabb pipa. De én gyáván és tehetetlenül hamar hátrébb gurultam székestül, az ápolók pedig elsősorban rá nehezkedve hátra csavarták az ordibáló karjait, majd ideiglenes bilincset téve rájuk, felemelték. Ő persze mindvégig küzdött vagy épp ellenállt oly módon, hogy nem volt hajlandó használni lábait. A bénulásos, gyermeteg próbálkozás nem egy modern dolog, s a legkisebb mértékben sem hatja meg a mi ezekre mind immunis ápolóinkat. A hajánál fogva emelték fel annyira, hogy könnyebben vonszolhassák majd a földön, mert jelenleg egy nővér sem állt rendelkezésre, aki esetleg szolgált volna egy kerekesszékkel vagy ággyal. Injekcióval persze megkönnyíthetném az útját a szobájáig, de minek is tenném? Hadd kiabáljon, hadd lássa mindenki, hogy egy újabb őrülttel kevesebb rohangál a világban. Van, hogy még elismerő pillantásokat is kapok. Amint kivonszolták a gyilkosunk az irodából, én is kiléptem és megkértem egy arra járó takarítót, hogy tegye rendbe az irodám. Aztán a két ápoló, Mr. Larkin hóna alá nyúlt, megemelték - így haját elengedve - és a várakozón keresztül a túloldali szárnyba vitték, ahol is a lifttel a megfelelő emeletre viszik, hogy első körben megismertessék a gumiszobával. Én csak félig kísértem el őket és az értelmetlen szavak ordibáló, zavart férfit, majd igazítva fehér köpenyemen, mélyet sóhajtva léptem a nővér pulthoz, hogy felvegyek még egy pácienst. A fiatalka és kedves nővérke sajnálkozó tekintettel nyújtott át egy új mappát. Sőt, hozzá tette, mennyire sajnálja, hogy ilyen pácienseim vannak, hol ott sokkal többre tartja munkám. Hálásan rá mosolyogtam, majd el lépve a pulttól, kinyítva a mappát szemügyre vettem ki lesz az új kezeltem. A várakozók közé pillantva pedig hamar kiszúrtam az égkék szemű férfit, aki első benyomásként akár egy intelligens pszichopata is lehete, ám mind ez csak a beszélgetéseink alatt fog kiderülni.   - Mr. Kirk, kérem kövessen! - szóltam oda neki, ám mielőtt az irodám felé vehettem volna az irányt, az egyik takarító szólt, hogy még szükségük volna egy kis időre, mire rendbe teszik az irodát, így kelletlen, de ideiglenesen a másik szárnyban fogunk beszélgetni, noha ez számomra maga a halál. Ott ugyanis nincsenek erre szolgáló igazán meghitt irodák, csupán a betegektől nyüzsgő kis társalgó, ami ugyan nem is olyan zajos, mint gondolnánk, ám még is csak más, ha irodán belül próbálom kimanipulálni belőle azt, amit hallani akarok.

Alessa

Előzmény | 2019.01.19. 22:57 - #2

- Egy hét, nem több! Egy hetet kapsz, hogy előállj egy jó sztorival és ajánlom, hogy megérje a kockázat, amit vállalok a seggedért Kirk! Kérem a részleteket, a szaftos, brutális részleteket és nem kifogásokat, értetted? - csapott az asztalra, hogy kihangsúlyozza, ő itt a fej és minden szava maga a szentírás. Igazán írásba foglaltathatná a beszédeit, kellően lelkesítőek ahhoz, hogy úgy érezzem nélkülük nem élném túl a holnapot. - Maga a fej Kennickie! Ígérem nem fogok bajt keverni. – tártam szét a karjaimat, bedobva egyet a legsármosabb mosolyaim közül, hátha meglágyul a férges szíve és több pénzt fog ajánlani az ötletemért, ami hát legyünk őszinték, megér egy utat még az elmegyógyintézet legmélyebb bugyraiba is. Még a baltimori elmegyógyintézet poklába is, ami megalapozott hírnévre tett szert, s nem egy különös ügy rejtélyessége lengte körbe. Számomra ez olyan, mint a drog. Kell a kihívás, éreznem kell a bőrömön a veszélyt, hogy igazán elememben lehessek. - Bár még mindig azon a véleményen vagyok, hogy orvosnak kellene bedobnunk, betegként szét fogják szedni azt a csinos pofádat, kár lenne érte, igazán kár. Meg aztán te vagy itt a legértelmesebb, aki rakatra szállítja nekem a címlap sztorikat. Nem akarom, hogy elrontsanak azok a lélektúrkászok. Létezik még elektrosokk-terápia? Mindegy. Ha a híreszteléseknek van valóságalapjuk, nem lesz egy béke menet az az intézet. – most komolyan meghatódtam, ahogy előadta a hattyú halálát, mégha a szavaiból sütött az igazság, hogy csak az eladható lapok számának csökkenése végett aggódik a vén kurafi. Nélkülem ugyanis rohamosan alábbhagyna a bevétel és szegény Kennickie nem tudná jobban elkényeztetni a kövér kölykeit és tejben vajban füröszteni a házisárkánynak is csak jó akarattal hívható feleségét. Szomorú történet lenne, amit csak egy százas zsebkendő csomaggal karöltve lehetne olvasni. - Ha azt a múltkori börtönt kibírtam anélkül, hogy megerőszakoljanak, ez már kispályás ügy lesz. Egy hét és meg lesz a cikk, maga meg bedobja a híres neves kapcsolatait és kiszed arról a posványos tanyáról. Egy hét és meghívom egy kör piára. Ne feledje. – kacsintottam, felpattanva a bőr fotelből és nagy léptekkel megközelítve az iroda kijáratát, mielőtt a kopasz arra is rászed, hogy ne csak egy körre, de egy egész estére fizessem meg neki a vedelni valót. Néhány nappal – néhány nap, ami azzal telt, hogy a tükör előtt gyakoroltam a beteges színjátékot,  halálra csókoltam a kutyámat, majd jöhetett a bekerülés folyamata, ami egyszerűbb volt a vártnál - később már újdonsült lakóként csücsültem kint a közösségi helyiségben, mint egy jóravaló flúgos a szívószálas gyümölcslevével, a szétkócolt hajával a tv-t bámulva a többi ködös tekintetűvel. Rémisztő, hogy az ápolók és az orvosok pillantásában mennyire tükröződik, hogy az itteniek mennyire mások, mint a kinti világ emberei. Ha tudod is magadról, hogy normális vagy, sőt meggyőződésed van róla, rögvest elbizonytalanítanak egyetlen szempillantás alatt. Ha mégis elég erős vagy, hogy ezen túllépj, hát teletömnek mindenféle boszorkánykonyhából szalajtott pirulával, hogy a végén már a saját nevedre, de még a nemedre se emlékezz. A kevéssé veszélyes egyedekkel nem igen törődnek, jól elvan a legtöbb szerencsétlen magában is, ha megkapta a napi adagját a fejmosó gyógyszerből. A magam részéről meg volt taktikám hogyan kerüljem el, hogy nyálcsorgatva üljem át a napot és mondhatom egy-két ápolóval is megvolt a szerencsém, akikre jó hatással volt az ellenállhatatlanságom. Meg kell hagyni, egy nap után ne várjon sokat az ember, de egyelőre még a híresztelésekből is gyakorta kiemelkedő sötét oldala az intézetnek nem mutatkozott. Hogy csalódott voltam-e? Nem feltétlen vágytam a durvább megközelítésre, de a cikkem sem a Donald kacsa legújabb részeiről akart szólni, ami most éppen a televízió képernyőjén zajlott. Talán ideje lenne bemutatnom azt a híres neves nem tudom kontrollálni a dühömet mutatványt. Végül maradtam annál, hogy kicsit elbeszélgetek néhány beteggel, akik képesek a még normálisabb kommunikációra és akiktől meg tudhatok dolgokat, amik hasznosak lehetnek a számomra. Valahol kezdeni kell és kik nyújthatnának jobb képet a számomra, mint azok, akik nap nap után tapasztalnak.

Alessa

Előzmény | 2019.01.19. 22:40 - #1

"Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónktól? Az élet tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen annak elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk."

[25-6] [5-1]