FrissítésSúgó

Alessa	2019.01.27. 18:52 -
	"Az emberek tévednek, amikor azt hiszik, hogy szabadok. E vélemény egyedül azon alapul, hogy tudatában vannak ugyan cselekedeteiknek, de nem ismerik az okokat, melyek determinálják őket. Szabadságuk ideája tehát az, hogy egyetlen okát sem ismerik cselekedeteiknek."

[5-1]

Déti	Előzmény | 2019.02.08. 11:11 - #5

Botor módon a sötétségbe menekültem kiutat keresve. De mentségemre szóljon, nem láttam más lehetőséget eme félelmetes és megállíthatatlan esemény sorozatra. Néhány pillanattal korábban jó opciónak tűnt elbújni minden s mindenki elől, mert lehet, hogy a sötétben nem látok, de akkor ők sem láthatnak engem. Miközben elveszve a nagy feketeségben azon töprengtem, vajon ma odahaza lesz-e palacsinta vacsorára, lassan letértem a nyugtalanság útjáról, bár ez nem tartott ki sokáig. Az elhangzott mondat kizökkentett a palacsinta ízének felidézésében, ám nem éreztem késztetést arra, hogy kilépjek a fénybe. De egyet kell értsek vele. A valósággal szemben nem bújhatunk el. Ám a hibák elkövetése korrigálható és okot ad rá, hogy ne érezzem magam rosszul, amiért akaratom ellenére ide hoztak. Idegen a terep és tartok tőle, hogy ez a korrigálás az én közreműködésem hiányában nem megvalósítható, ami igazán felháborít, mert ha nélkülem hozták meg ezt a hibás döntést, nélkülem kéne kijavítani azt. Utasítást kaptam, melynek helyes elvégzésére mindig görcsösen ügyelek, ám most a feszültségem okozta kellemetlen kavargó érzés a gyomromban és az idegen környezet komoly kihívás elé állított. De azért összeszedtem magam annyira, hogy lassan levegyem a kezeim az arcomról, kinyissam a szemeim, még fel is álljak, de konkrét utasítást nem kaptam rá, hogy meg is forduljak, és azzal, hogy így elkerülhetőbb a szemkontaktus, könnyebben megy a kommunikáció is.   - V-válaszokat, ig-en. - hebegtem esetlenül, akadozott bólintásokkal, mintha csupán a fallal való beszélgetés okozna félelmet.   - A-a holmijaim a-akarom é-és, ho-hogy vi-gyenek inn-en ha-haza. A-azonnal. N-nem(!) akarok v-árakozni. - jelentettem ki, sőt követeltem, hogy azonnal engedjenek el, természetesen minden elkobzott holmimmal együtt. Kedvesnek tart, vajon miképp jutott eszébe? Határozottnak és követelőzőnek akartam tűnni, de tartok tőle, hogy talán a hangsúlyozásommal lehetett a baj.   - Kérem Mr. Garrett a holmim is hozza vissza, mert nem szeretnék azok nélkül távozni. Egy egyszerű karton doboz, tollakkal, egy akta táskával, jegyzetekkel, egy celluxxal és egy kulcscsomóval, amin van egy bronz tacskó kulcstartó és egy két lábra álló, ezüst ló. K-köszönöm. - kértem, ha már lehetőség volt rá, hogy mindenki kívánságát teljesíthesse, és még egy hálát kifejező szóval is éltem, ahogy anya tanította. Olykor elfelejtem odatenni, de most extrém szükségét éreztem mindennek. Hallottam Mr. Garrett sietős lépteit, ami arra adott következtetést, hogy hamarosan magamnál tudhatom az irodai cuccaim, ami nagy megnyugvással töltött el, hiszen így már csak egy kísérő kell, aki megmutatja merre van a kijárat. De az a valaki még mindig mögöttem állt. Fontosnak tartottam megjegyezni a nevét, s így is tettem, ám az sokkalta inkább megfogta figyelmem, amit odabiggyesztett a neve elé. Tehát orvos, ami ismét arra ad következtetni, hogy valami gyógyulást elősegítő vagy betegséget diagnosztizáló intézetben vagyok.   - K-kórházban vagyok? - vontam össze szemöldökeim értetlenségem kifejezve, s a feszültség okozta remegés ismét úrrá lett a rajtam, noha nem olyan erőteljesen mint korábban.   - N-nem va-vagyok be-beteg, ne-nem sérültem m-meg. Mi-miért ho-hoztak ide? - kezdett kissé úrrá lenni rajtam a pánik, hiszen érthetetlen, milyen okból kifolyólag hibáztak azzal, hogy idehoztak.

Alessa

Előzmény | 2019.02.07. 23:33 - #4

Az aktákat átvéve, már a visszafelé vezető úton belelapoztam a helyettesítőm jegyzeteibe és nem mondanám, hogy elégedettséggel töltött el az illető felületes vizsgálata. Az itt dolgozók szigorú követelményeknek kell, hogy megfeleljenek, ezért van szükség arra, hogy kontroll alatt legyenek tartva. De már baljós előjelnek kellett volna tekintenem Ferris doktor látványos kifakadását, ami csakis az elhanyagolt felügyelet mellett válhatott ilyen súlyossá. Az erős fekete készítése mellett már megfogalmazódott bennem, hogy sokkal részletesebben, mélyrehatóbban és mindenekelőtt ellentmondást nem tűrően kell utána járnom, ki fog osztozni a már fentebb említett kolléga sajnálatos sorsán. Immárom világos számomra az is, hogy sokan játszótérnek tekintik az intézményt és tévesen élnek abban a hitben, hogy a hely értük és nem a betegekért van. Értem itt ezalatt a saját szakállukra kísérletező egyéneket is, akiknek tevékenysége felett hajlamos szemet hunyni az igazgató úr. Persze a jelentésem mellett már nehezebb lesz kerülőutat találni. Alig egy pillanat erejéig álltam meg a mobilom rezgése végett, de mindezen pillanat elnyúlni látszott, ahogy a rövid, de annál nagyobb jelentéssel bíró üzenet kirajzolódott előttem. Alsó és felső ajkaim, amin még lágyan érezhető volt a fekete kávé aromája, lassan elnyíltak egymástól, végül elégedett mosollyá olvadtak össze. Indulásra készültem, amikor a kanyarból kitört egy alak és vad siettségében a mellkasomnak ütközött. De mindez elenyésző tényező volt amellett, ahogy eme kevéssé ritka eseményre reagált, túlontúl frusztráltan, íme a kifejezés, ami mégsem tökéletes, sőt szegényes a jelenségre nézve. Minthogy nehéz nap és nem kevésbé eredménytelen, de nehéz hónapok voltak a hátam mögött, fáradtan döntöttem oldalra a fejemet, aztán odabiccentettem egy közeledő ápolónak, hogy felhívjam a figyelmét a sarokban gubbasztó, egyértelműen nem kolléga forma egyénre. Foglalkozom betegekkel is az intézmény keretein belül, de csupán néhány különlegesebb esettel, tekintve, hogy a fő feladatom egész másra terjedt ki és az itteni munkám mellett más kutatásokkal is foglalatoskodnom kell. Mindenesetre csodálattal töltött el – és nem jó értelemben értendően, ami nem fog következmények nélkül eltűnni -, hogy a megtört és egyértelműen segítségre szoruló férfi idáig jutott egymagában, az öltözetéből következtetve még ráadásul új lakó, akire több figyelmet kellett volna fordítani. - A valóság nem szűnik meg létezni csak mert maga nem akar szembenézni vele. – léptem közelebb hozzá egy sóhajtással, egyelőre féken tartva a mögöttem feszengő ápolót. Nem szeretném, ha rögtön leszedálná az emberünket, csupán végső megoldásként tekintek erre az eshetőségre, amit remélhetőleg elkerülhetünk. - Nos, nyugodtan feloldhatja a védelmét, hogy megkönnyítsük a helyzetet. Nyilván szeretne válaszokat is kapni. – szóltam megnyugtató, mély hangomon, hátha egyszerű módon elérhető a megoldás és tovább léphetünk mégha nem is az én feladatom, hogy ezt megtegyem az ismeretlen betegünkkel. - Kérem Mr. Garrett nézzen utána a kedves vendégünknek. – adtam utasításba az ápolónak, odafordulva hozzá. Jobb lesz mihamarabb túl esni a formaságokon és az orvosa kezei közé helyezni az emberünket. Visszatérve hozzá, ha hajlandóságot mutatott bármilyen reakció formájában megpróbáltam megérdeklődni a nevét, de előtte még a tudtára adtam a sajátom: Dr. Edmund Werner.

Déti	Előzmény | 2019.01.27. 21:41 - #3

Homályos képek szaladnak el előttem az elmúlt percekről, de még mindig olyan hihetetlenek tűnik mind ez. Az egyik percben még dolgozom, a másikban közlik velem, hogy köszönik szépen nem kérnek belőlem. S akkor a rendőrség és még... a mentőket minek hívták? Nem voltam rosszul. Dühös voltam. Dühös és ijedt. Ha lehetséges egyszerre mindkettő. Egyik helyzetet követte a másik és nem volt lehetőségem egyáltalán felfogni, mi is történik pontosan. Azt reméltem mind ez csupán egy kényelmetlen rémálom, s mire felébredek, a földre esve találom magam, a lovas párnám szorongatva. De nem így lett... Mikor magamhoz tértem egy különös és teljesen ismeretlen szobában találtam magam, amiben csupán két kényelmetlen ágy és egy  ruhás szekrény volt. Én az egyik ágyon feküdtem az utcai ruhámban, amitől úgy éreztem, az ágy is koszossá vált. Amint alább hagyott a szédülés, felültem és idegesen végigdörgölve arcom néztem körbe. Megrémísztett a hely. Az ismeretlen szagok, az idegen szoba az idegen bútoraival. Az ablakon rácsok voltak, amitől csak még idegesebb lettem. Már-már könnyes szemekkel, hitetlenkedve pillantottam ki, s legnagyobb félelmemre semmi sem volt ismerős. Se az épületek, se az emberek. Talán egy másik országban vagyok?   - Hahó! S-segítség! - kiáltottam az ablakon keresztül, meg is csapkodva annak üvegét, de senki ügyet sem vetett rám. Testem lelkem nem kívánta, hogy kilépjek az egyenlőre biztonságot adó szobából, de reméltem, hogy mind ez csupán félreértés, és haza mehetek, amint megtudtam hol vagyok. Reszketve léptem az ajtóhoz és nyitottam ki az, majd mintha bármelyik percben rám támadhatna valami, óvatosan pillantottam ki a nyitott ajtó résén, de úgy tűnt, alig-alig járnak a folyosón. Rettegtem mindentől és a lábaim is alig akartak engedelmeskedni, de végül nagyot nyelve kiléptem. Körbe kémlelve feltűnt, hogy sokan még pizsamában vannak vagy otthoni ruhákban, míg én öltönyben feszengtem a folyosókon. Furcsának találtam, de jelenleg csak az járt a fejemben, hogy mielőbb kijussak a labirintusból. Idegesen húztam fel vállaim, s tettem karba kezeim, kézfejeim a mellkasomhoz szorítva, annak reményében, hogy így talán nem vesznek észre. Én sem néztem fel senkire, egyáltalán nem is ment volna, így hát nem csoda, hogy az első előttem elhaladó léptei után indultam, mint egy választott módjaként a kijutáshoz. Ő sem volt pizsamában, a fehér köpenye a lábszárát súrolta, fényes fekete cipője patyolat tiszta volt. Szorosan mögötte jártam, míg egy rácsos kapuhoz nem értünk. Ott valamivel magasabb, testesebb fickók álltak, kulcsokkal és gumibottal az övükön. Feljebb nem mertem emelni a fejem. Nem akartam, hogy bármi is tudatosuljon bennük rólam. Meg se kérdezték, hogy együtt vagyunk e, de úgy érzem ezt gondolhatták, mert minden kérdés nélkül átengedtek. Azt hihették, hogy vele lehetek, noha számára nem is léteztem, annyira bújta a kezében szorongatott papírokat. Bűntudatom volt, amiért visszaéltem mind ezzel, de jelen helyzetben, ha lett volna alkalmam, már világgá szaladtam volna. Idegesen kerültem ki, egy pillanatra sem felnézve. Szemeim a padló kockás mintáját követte, lépteim sietős séta tempóját vették fel, mert féltem, hogy a rohanással magamra terelem valaki figyelmét. Zavart, hogy a holmijaim nélkül keresem a kiutat, de képtelen lettem volna visszafordulni, noha fogalmam sincs merre kereshetném őket. Sietségembe, fel sem tűnt, hogy a recepciót is elhagytam és hogy a vastag két ajtós kapu jelentette volna az egyetlen esélyem. Noha megjegyzem, frusztrált is, mikor végett ért a padlózat és helyette valami olcsó linóleum padló, követhetetlen mintázatán találtam magam. Helyette egy másik folyosóra tévedtem, ahol újfent a kockás mintázattal találkoztam, innentől már kényszeresen ügyelve rá, hogy ugyanabban a vonalban lévő egymás melletti két kockába lépjek, és elkerüljem a közöttük lévő törés vonalakat. Ezek az apró, véletlenszerű figyelem elterelése, némi megnyugvást adtak, egészen addig a pontig, míg a nagy siettségem végett, vakon neki nem szaladtam valakinek, aki volt olyan fizimiskájú, hogy egyből vissza is pattantam róla. Nem vágódtam el, de kiestem a pillanatnyi komfortzónámból és olyan mértéktelen szorongás uralkodott el rajtam, hogy a víz is levert, miközben kerestem valami "kapaszkodót", valamit, amivel az utolsó lélekjelenlétemmel visszazökkenhetek. Ez máskor sem egyszerű, ám most egyenesen lehetetlennek bizonyult, így mentve a menthetőt, szigorúan kerülve mindenféle szemkontaktust, megkerestem a legközelebbi sarkot és beguggolva oda, eltakartam az arcom, hogy a sötétség nyújtotta békéhez jussak.

Alessa

Előzmény | 2019.01.27. 18:53 - #2

A tükör elé lépve igazítottam meg ingemet, amikor is egy türelmetlen illető az iroda ajtaján erőteljes kopogással jelezte belépési szándékát. Pillantásom a bejáratra esett, ám mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, egy fehér köpenyes férfi rontott be, csak úgy zihált, arca verejtéktől volt áztatott, ami rögtön átitatta a levegőt. - Dr. Ferris... – szólítottam nevén, aminek hatása nem maradt el. Testének minden porcikájában ott volt a kétségbeesés szülte félelem, vonásai egyre torzultak, míg ujjaival idegesen tolta föl orrán az ódivatú szemüveget.  - Mint látja az időpont nem alkalmas arra, hogy megejtsük a beszélgetést. – a hátam mögött fekvő irodában eluralkodott a káosz, de nem csoda, hisz egy év kihagyás sokat megkíván az embertől.  - De ne féljen. Az első dolgom lesz önt és minden kollégáját, valamint az intézet összes dolgozóját a megfelelő eljárásnak alávetni. – közöltem továbbra is végtelen türelemről téve tanúbizonyságot, s hogy érezze törődésem, egy finom mosollyal játszottam ajkaimon. Meg sem említem, annak felemelő érzését, hogy a köszönés és egyéb formaiságok mennyire nem korlátolják. - Én...én nem bírom tovább! – fakadt ki, ledobva magát a fotelba, amin közlöm, többek között az orvosi köpenyem és néhány fontos papírom is hevert. – Segítenie kell! Tudja van az a betegem... – úgy folyt belőle a szó, mint csapból a megeresztett víz, én pedig a vázában álló, frissen vágott virágokhoz léptem, kezeim közé vettem egy szálat és egyre csak a szirmain ülő cseppeket figyeltem. - Dr. Ferris, ha nem tűnt volna fel, egy évig nem tartózkodtam az intézet falai között, így nem is ismerhetem a betegét. De nem is az én tisztem ismerni, ekképp pedig nem tisztem megmondani, hogyan végezze vele a munkáját. – megkaptam az első napom első zavarodott pillantását, ami sikeresen visszazökkentett a beacon-i elmegyógyintézet világába a Berlinben eltöltött év után. Azonban eszembe juttatott még valamit. Az utoljára olvasott könyvemet és az azzal járó, hatalmába kerítő érzést. - Ugyan Dr. Werner, maga azért van itt, hogy tanácsokat adjon nekünk, hogy... – kezdett bele heves kézmozdulatokkal gesztikulálva, a hangjából csak úgy csöpögött a düh késztette szarkazmus és kimondatlanul ott függött a szavai mögött rejtező gondolat.   - A sivatagban van és a homokban sétál. Hirtelen lenéz és látja, hogy egy teknős kúszik maga felé. Eléri és a hátára fordítja. A teknős tehetetlenül fekszik, a hasát égeti a forrón tűző nap, s megpróbál megfordulni, de hiába kapálózik a lábával. A maga segítsége nélkül nem tud megfordulni. De maga nem segít. – mialatt meséltem, hangom lágy csengése egyre elmélyült és nem feledtem el a szemeibe nézni és követni hogyan reagál az elhangzottakra. Igazán nem volt fogalma miért mondtam ezt neki és ez csak az intelligenciájáról adott szegényes képet. Mindenesetre nem akartam, hogy kellemetlen leheletével és modorával továbbra is gátoljon a fontosabb teendőimben, így felvilágosítás gyanánt folytattam. - Nem kértem, hogy frissítse fel a memóriámat a munkakörömet illetően, mégha csak részben sem sikerült eltalálnia, így tehát kárba veszett máris tíz percem, amit nehéz lesz visszaszereznem, s azt hiszem ön a legkevésbé sem szeretné, ha később emiatt, teszem azt az értékelése során felvessem, milyen bizonytalanul és agresszíven áll a munkájához, ami egy ilyen intézményben nem elfogadott. És akkor még fel sem tettem a kérdést, hogy hány betege is mondhatja el magáról, hogy sikeresen gyógyult, vagy jeleit mutatja állapotának javulására. Mindezt ne alacsonyítsa le fenyegetés szintjére, csupán kollegális tanácsot adtam, ahogyan azt az imént kérte, s ezt is csak azért, mert hivatalosan még nem kezdődött el a munkaidőm. Most pedig, ha megbocsájt, szeretném az irodám rendetlenségét orvosolni. – nos, igen. Nehezen jutott szóhoz a hallottakat követően, de láthatóan maradandó nyomot hagytam benne és nem szívélyesen távozott, amit nem fogok eléggé a szívemre venni. Megszabadulva vendégemtől vetettem bele magamat a pakolásba, végezetül felhúztam köpenyem és kiléptem a folyosóra, hogy felvehessem az aktákat és visszatérve az irodámba egy nagy adag kávéval, előkészíthessem a holnapi nap folyamán várható értékeléseket.

Alessa

Előzmény | 2019.01.27. 18:52 - #1

"Az emberek tévednek, amikor azt hiszik, hogy szabadok. E vélemény egyedül azon alapul, hogy tudatában vannak ugyan cselekedeteiknek, de nem ismerik az okokat, melyek determinálják őket. Szabadságuk ideája tehát az, hogy egyetlen okát sem ismerik cselekedeteiknek."

[5-1]