|
Témaindító hozzászólás
|
2019.08.07. 12:05 - |
"Két módja van, hogy az ember szembenézzen a dolgokkal, kétségbeeséssel vagy iróniával, és a kettő közül egyik sem változtat az asztalon heverő lapokon. A végeredményről nem mi döntünk, de hogy a játszma utolsó percét hogyan töltjük, arról igen." |
[34-15] [14-1]
Dommiel
Sajnos ezúton sem volt szerencsém és kezdtem magam úgy érezni, mint egy szabadságra vágyó eb, akit a gazda szigora tart vissza. Persze ennél jóval többről volt szó. Egy kis csúnyán nézés aligha tartana vissza, ám a szigorú megfigyelés és dolgoktól való eltiltás már egészen kellemetlenné tudja tenni az itt létem. Szóval feladva újabb szökési akcióm visszafordultam és mellé lépve haladhattunk tovább.
- Újoncként egészen jól feltaláltad magad ebben a labirintusban. - jegyeztem meg sejtelmes mosollyal, mert hiszem, hogy mind ez csupán a tapasztalat ajándéka. Ha az ember hasonló helyen dolgozott előtte, hamar feltalálja magát, szinte már megszokássá válnak a dolgok.
- Legyen. - bólintottam, bár nem is volt ellenemre. A kártya elfogadása sem, de ha csupán játékosan is nyúltam volna utána sem hiszem, hogy hagyta volna megkaparintani. Ezúttal már azonban engedelmesen sétáltam mellette a bizonyos teremig, s hogy addig se teljen csendben utunk, ha nem ő, én törtem meg a csendet.
- Noha minden bizonnyal nem okozom nagy meglepetést, azért elárulom, hogy Dommiel Lloyd vagyok, de nyugodtan hívhatsz őfelségének vagy Mr. Lloydnak. Ugyanakkor ezzel leginkább az volt a szándékom, hogy megelőlegezzem a bemutatkozást, mert hogy én nem tudom téged hogy hívnak. Persze megnézhetném a kis névjegyeden, belépődön, de jobb szeretem, az udvariasabb módszereket. - mosolyodtam el. Őszintén meg sem lepődnék, ha kiderülne, hogy ő is épp olyan romlott, mint én.
Dr. Fisher
Egy ideig harciaskodott, de csak sikerült hatni rá. Ez jó, mert így csak nagyobb öröm lesz, ha bent tarthatom. Egy szófogadó, egészséges páciensnél aligha akadna jobb. S ha már a kis herceget nem sikerült elkussoltatni, a kis suhanc által még akár be is fejeződhetnek a kísérletek. Csak bírja ki épelmével. A másik szárnyba érve két ápolóra bíztam, mondván, hogy míg beszélek azzal a bizonyos mendzserrel, addig a társalgóban várjon nyugton a seggén. Hogy ne legyek addigse annyira gyűlölt a szemében, hozzátettem, hogy amint tisztázódik a helyzete, visszakapja a felsőjét bármerre is hagyta és én magam hívok taxit neki. Aztán ott is hagytam.
Első dolgom volt az alkotó teremben összeszedni és széttépkedni a róla készült rajzokat, ha pedig valaki bejött, csak megjátszottam, hogy rendet teszek. Aztán az irodámba siettem és a gép elé ülve nézegettem, mekkora veszteség volna a világnak, ha bezárnánk ide. Ami az illeti okozott némi fejfájást látva, hogy nem hazudott, valóban van ismerettsége, ám szerencsémre akadtak itt piszkos hírek is amik bőven lehúzták a hírnevét. Ez akár még kapóra is jöhet, de azért lélekben felkészülök, hogy nem kevés pénztől kell majd megválnom miatta. Szóval megkerestem a felettesei telefonszámát és igyekeztem egyezkedni velük. Ha nem nagyon akartak bejönni és aláírni a kezem alatt töltögetett benttartási beutalóját, akkor felhoztam a mostanság elkövetett mocskos ügyeit, amikhez mindenféle pszichés problémákat tulajdonította és az ezt figyelmenkívül hagyásnak következményeit. Csak utolsó mentsvárként fordultam a pénzzel való megkenéshez. |
 A doki feltűnő szenvedéllyel ragaszkodott a sráchoz. Az észrevételt egy enyhén szigorú pillantással jeleztem, de az arcvonásaim gyorsan kisimultak, hiszen semmi közöm hozzá,nem volt számomra annyira értékes, hogy ennél nagyobbat kockáztassak. A helyzet súlyát biztosan Rick is érti, látszólag megtettem a tőlem telhetőt, így ő aligha fog neheztelni rám emiatt, ez pedig egyelőre bőségesen elég lesz. Egyelőre. Nem harcoltam tovább az orvossal, a figyelmem ismét a betegé volt, aki önkényesen már indult volna is. Kissé zavaró, hogy ennyire visszaél a tőlem kapott szabadságával, de egyelőre nem tettem szóvá, csak elindultam vele, miközben biccentettem Ricknek elköszönésképp egy apró mosollyal. Majd még fogom keresni őt, de egyelőre dolgoznom kell, s talán neki is. Az orvosnak nem tettem egyéb megjegyzést, látszólag amúgy sem érdekelte volna. Csak a folyosóra érve szólaltam meg ismét, a pácienst figyelve, miközben a kezeim közt forgattam a belépőkártyám. - Mit szólnál, ha keresnénk egy nyugodt termet, amíg lecsitul a helyzet? - Az arcvonásaim kedvesek voltak, de mégis, a mondat kevésbé volt kérdés, inkább kijelentés. Talán neki sem lenne ellenére, ha beszélhetnénk egy kicsit négyszemközt, egyéb zavaró tényezők nélkül... Bár még eléggé kihalt a felső szint, úgy gondoltam, hogy ez nem fog elég ideig így maradni. - Van egy ritkábban használt vizsgáló erre. - Véletlenül tudtam meg, hogy az orvos aki többnyire használja egy ideig egy másik intézetben fog kisegíteni. Az a terem talán a többinél is nyugodtabb lesz. Reméltem, hogy nem fog kelleni erőszakkal odarángatni őt, hiszen eddig olyan szépen haladtunk... kár lenne elrontani. A szabadulásról a mai napon már amúgy is letehetett.
 A két festett arcú gyenge próbálkozásai persze nem sokat értek az orvossal szemben, aki így sem akart engedni, ami semmiféle módon nem segített rá a megnyugvásomra. Az sem tetszett, hogy egyedül akár elrángatni, hiszen a csonti legalább tudta, hogy külsős vagyok. Az orvos fenyegetésére dühösen morrantam fel. - Nem bánhat így egy emberrel! - Viszont azt elhittem neki, hogy tudna ártani, s talán még merne is. Ha nem is 48 órára, de a töredéke is elegendő lehet. Amiket hallani az ilyen helyekről... Látványos nemtetszéssel fogtam be a szám, de az elhallgatott szitkozódások ott voltak minden apró vonásomon, a tekintetem egyenesen gyilkoló volt. De nem rendezhettem jelenetet, különben neki kedveznék, viszont rosz előérzetem volt, mintha a köpenyes szándékosan itt akarna tartani. Azt hiszi, hogy megtudtam valamit? - Nézze, nem tudom mit akar, de nem jutottam el a zárt osztályig... Az elszökött beteg az osztály bejáratánál talált rám... - Ekkor már úton voltunk valahová, fogalmam sincs hová, az orvos vezetett. Talán kibeszélhetem magam a helyzetből... Talán csak attól tart, hogy láttam valamit amit nem kellett volna... |
Dommiel
Nem volt erőszakos, amit értékelek, mert az itteni ápolók előszeretettel fitogtatják erőfölényüket - ami ugye nincs nekik sokunkkal szemben - és ezzel sok kellemetlenséget okoznak, mivel a megrovásokat mi kapjuk. Leo után - mégha most kissé talán neheztel is rám a kölyök - ő tűnt még a legideálisabbnak, mint barát. Az pedig mindkettőnk előnyére szóljon, hogy ápoló. Nem tűnik manipulálhatónak, helyén van az esze, de talán éppen ezért leszünk egymással felületesen bizalmasak. Teljesen szinte lehetetlen, már csak a hierarchia miatt sem elképzelhető, hiszén beteg vagyok, ő pedig ápoló, nincs okunk a feltétel nélküli bizalomra egymás felé.
Dr. Fishert túlságosan lefoglalt Leonard itt tartása, aminek én örültem - Leo viszont biztosan nem - így nem is fordított ránk elég figyeltem, csupán intett a kezével, hogy menjünk, így max a cella előtt állva várkozhatunk, esetleg útközben bemehetünk egy terembe, sőt, ami azt illeti szívesebben maradnék vele kettesben, jóval meghittebb. Csendben, őt figyelve mosolyogtam, miképp alkalmazkodik az egymást követő, feszültséget okozó helyzetekhez. De nem akartam sokáig ott időzni, hát még hogy, Fisher ellen azaz, Leo itt tartása ellen voltak. Így minden szó nélkül kisétáltam egymagam, majd csak követ, s ha nem, ó, én annak is nagyon örülök, mert eszemágában sem volt a cellám felé venni az irányt. Teljes lelkibékében indultam el a folyosón, megadva a lehetőséget, hogy megállítsanak, ugyanakkor nyugodsággal könnyen meg lehet téveszteni az alkalmazottakat, s mivel nem a beteg ruhámban vagyok, kiegyensúlyozottan haladok, ráadásul sokan még életükben nem láttak, nem aggódtam, hogy a néypgyesen kívül bárki is az utamba állna.
Rick
Igyekeztem állni a sarat, hiába nem vagyok igazi tagja az itt lévők csapatának. De a fickó hajthatatlan volt, s ez biztosan azért van, mert egyrészt rühellt engem a kezdetekkor, másrészt pedig tervei voltak. Nem tudom miket művel, de sok rossz pletyka járja körül, amiből én magam sem kérnék, de a srácot sem adnám oda. Meg is lepődtem, hogy Amun is beszállt a harcba, ami ugyan nem tartott sokáig, mivel a doki erőszakosan elhesegette érveinket, azaz, elengedte a füle mellett. Pedig még a kölyök is kiborult. Míg Amunt kiküldte a beteg után, engem az iroda rendbe tételére parancsolt. Nos, fogalmam sincs, hogy engedelmeskednem kell-e, de bíztam benne, hogy a srác által felsorakoztatott kézzel fogható bizonyítékok és az Amun általi figyelmeztetések elegendőek ahhoz, hogy ne kelljen viszont látnom a fiút egy itteni szobában.
Dr. Fisher
A kísérő ápolóra pillantottam idegesen. Persze, hogy tartják egymás hátat és még fenyegetőzik is. Az arcpakolásával akar megijeszteni?! Ha nem fájna a feje a problémák miatt az igazgatónak, simán feljelenteném nála valami hamis váddal, hogy aztán becsukhassák valamelyik zárkába. Hát hogy jönnek ők ahhoz, hogy engem fenyítsenek? Épp elég az a majom, nem kellenek még ide ők is. Pff!
- Majd én intézkedem! Menjenek a dolgukra! - parancsoltam rájuk egy percig sem eresztve a kölyköt, de meg kell hagyni, jó erőben van. Ezúttal pedig neki szenteltem figyelmem.
- Majd én rád keresek ne aggódj és felhívom, akiket kell, ha olyan kis népszerű vagy. De ha nem dugulsz el, beutaltatlak 48 órás megfigyelésre és akkor senki sem dönt a fejed felett rajtam kívül. Ha nem vagy hibbant, bizonyítsd és maradj nyugton. - ráztam meg kicsit mérgesen, majd elindultam vele a másik szárnyba, oda ahova a kevésbé hibbantakat zárjuk. Addig szépen el lesz a társalgóban, míg én elintézem a beutaló papírjait. Ugyan komolyan fontolóra vettem, hogy felhívom bárki is felel érte és némi kenő pénz érdekében ráveszem, hogy mondjon le a fiú épelméjűségéről. Csupán egy aláírás, s az enyém lesz. |
Szerencsére úgy tűnt, hogy a feltételezésem igaz. A férfi okosabb annál, minthogy konfliktust kezdjen a helyzetében. Megvártam amíg leveszi a köpenyt, s még ahhoz sem ragaszkodtam, hogy a felkarjánál fogva tartsam, ha úgy kényelmesebb neki akkor csak egymás mellett sétálhatunk is, még ha ezzel egy kicsit talán protokollt szegünk. Fontosabb, hogy nyugodt maradjon. Erősen hittem, hogy így is meg tudnám állítani, hiszen elég közel van hozzám, és elég gyorsan le tudom reagálni ha szökne. De ugyan, hová szökne? A kezdeti verekedéstől is letett, talán megússzuk egy kellemes sétával. – Nem gond, meg tudjuk várni az egyik közelebbi teremben. Vagy itt… - Végül is nem voltunk annyira távol, a kérdés csak az volt, hogy a váratlanul érkező orvosnak szüksége van-e erre a teremre, vagy maradhatunk itt amíg megoldódik a dolog. Pontosan ez látszott a kérdő tekintetemen is, amit egy pillanatra az orvos felé küldtem, de nem túl sokáig, hiszen nem akartam teljesen figyelmen kívül hagyni a pácienst. Nekem mindegy, hogy itt maradunk vagy egy másik szabad teremben. A riadó miatt amúgy is valószínüeg mind üres, és egy ideg is az is marad a legtöbbje. Bár nem kérdeztem, az azét megfordult a fejemben, hogy miért kell takarítani a celláját? Úgy tűnik, ott is hagyott egy kis meglepetést…
A háttérben folyó drámára nem sok figyelmet szenteltem, végül is én csak Rick miatt voltam benne, nem érdekelt mi lesz a kölyökkel, viszont amikor a doki leszólta Ricket nem tudtam szó nélkül hagyni. - A helyzet miatt mind feszültebbek vagyunk. De úgy hiszem, meg tud különböztetni egy beteget egy civiltől, ha felügyelet nélkül látja. Kötelessége jelezni az esetleges félreértést, végül is, ki tudja ki a kölyök, az intézményre is rossz fényt vetne ha ok és engedély nélkül bezáródna ide valaki. - Bár ki tudja, hogy itt mennyire mennek az illegális dolgok. Hallottam pletykákat, de konkrét bizonyítékot még nem találtam rájuk. Kár, hogy a pozícióm nem engedett meg ennél többet, mert magamban ennél sokkal többet gondoltam. Beképzelt orvosok... az ilyen helyeken talán rosszabb a helyzet, mint az átlagos kórházakban. Bár érdekes, hogy ők diliznek be, pedig mi vagyunk többet a páciensek mellett.
Egy kicsit meglepett, hogy mennyire könnyen szabadultam, de emiatt egy kicsit sem panaszkodtam volna, ellenben az orvos hozzáállása a helyzethez dühítő volt. – Leonardo Aston vagyok, egy kibaszott google keresés kidobná a fél életem!! A földszinti foglalkozásra érkeztem modellnek! – Az a bizonyos cérna már rég elszakadt, még valahol a másik férfi karjai közt, és most jött elő belőlem. Végre kiszabadultam, erre pedig az orvos akar bedugni az intézetbe. Valahol tudtam, hogy a heves viselkedésem nem használ, de abban a pillanatban ez egy kicsit sem érdekel, úgy ordítottam az orvosra, mintha semmi következménye nem lenne. Értem én, hogy óvintézkedés meg minden, de ez akkor is sok volt egy napra. Nemrég még az életem féltettem, és amikor már nagyobb biztonságban tudhatom, egy váratlanul megjelent köpenyes jön az újabb hülyeségeivel… ráadásul ki tudja, amilyen a szerencsém, lehet, hogy ez is csak egy újabb rab… végül is, az első orvosnak tűnő is az egyik beteg volt… - Az a pasi tudja, ő is ott volt a földszinten, a személyzet tagjai láttak, a kibaszott arcom ott van a firkáikon, a kamerák látták, ahogyan bejövök... - Mi a fasz kell ennél több? |
Rick
Reméltem a kölyök nem veszi nagyon zokon, hogy felhagytam a kiszabadításának ezen részével. De meg kell értenie, hogy ez koránt sem ilyen egyszerű. Simán kinézen a köpenyesből, hogy amint odalépek, ő előkap egy szikét és lendítve rajta egyet mindkettőnknek elvágja a torkát. Így követve Amun példáját én sem pattogtam feleslegesen, csak bajba sodortam volna magunk. Szerencsére azonban nem kellett kitalálnunk, hogy cibáljuk majd ki őket, úgy hogy mindenki épségben maradjon, mert bejött egy orvos. Igaz, az általam talán legjobban rühelt, de akkor is, most kész megmentőként tekintettem rá. Ellenben mikor ránk parancsoltam. Komolyan azt várja, hogy fegyver nélkül merészkedjünk a közelébe? Értetlenkedve néztem Amunra. Én nem vagyok ápoló, gőzöm sincs, miként fogjam, hogy ne szúrjon le, ha netán van valami nála. De azért igyekeztem együttműködni arcfestett társammal.
Mikor pedig úgy tűnt kezd minden rendbe jönni, a doki hepciáskodott. Ezúttal azonban a kölyök oldalán voltam. Ugyanis Fisher nem volt hajlandó elengedni, sőt türelmetlenül leakarta tudni a gyilkos elhelyezését, hogy foglalkozhasson a sráccal.
- Nyilvánvalóan ez valami félreértés. Az a fazon intézhette is... - magyarázkodtam és komolyan úgy harcoskodtunk a kölyökért, mint egy szelet kenyérért éhezőként.
Dommiel
Tervem misszerint szabadon távozhatok akkor dőlt el, mikor várakozásra adtam fejem a többiekkel. Előbb vagy utóbb, de valaki ránk talált volna. Nem hiszek a véletlenekben, szinte biztos voltam benne, hogy ő kajtatt utánam, mihelyt tudomására jutott, hogy eltűntem. Különös ragaszkodás ez, de csak az ő részéről. Ez persze előnyömmé vált, noha nem szándékozom viszonozni bármiféle szándéka is legyen.
- Ebben egyet kell, hogy értsek. Csakhogy nem mindenkinek van rácsok mögött megláncolva... - somolyogtam, még mielőtt belépett volna Fisher. Nem tagadom csöppet rosszul esett Leonard heves menekülése tőlem, ami a meglepetés erejétől elsőre sikerült. Nem hittem, hogy tovább játszhatom a gondoskodó orvos szerepét, hisz a közeledő fickó sejti álcám, Dr.Fisher pedig ismer. Éppen csak ragaszkodom ahhoz, ami az enyém, így nehezemre esik hagyni elmenni a fiút. De engedem, mert hiszem, hogy az őrült doki ismét kedvemre tesz, s ezáltal itt marasztalja a fiút. Elgondolkodtam rajta, hogy jómagam harciaskodjak-e, de mivel csak egyikőjük mert ténylegesen közeledni, azt is óvatosan, látványosan kerülve a konfliktust, úgy döntöttem mindkettőnket megkímélem a felesleges izzadástól és izomláztól. De kényelmesen azért arra is szántam időt, hogy levegyem a köpenyt, s majd amennyiben visszakapom a ruhám, a többit is ledobálom. Azt nem engedtem, hogy a felkaromnál fogva vezessen, ígyha csak nem talált rá másik módot, nem engedtem, hogy hozzám nyúljon.
- Felesleges így kapkodni. Amíg ki nem takarítják a cellám, addig úgysem mehetek be. Persze, én cellán kívül is élvezni fogom addigis a társaságát. - pillantottam az ápolóra bájosan mosolyogva, majd elsandítottam Leo felé. - ...és az övét is.
Dr. Fisher
Reméltem, hogy Mr. Lloyd nem veszi a fáradságot hadakozásra, és szépen elkísérheti a két jó madár, de nem. Mert ezeknek mindig provokálnia kell másokat.
- Mr. Lloyd, kérem viselkedjen. Félkábultan még nehezebb volna cipelniük. Legyen tekintettel rájuk. Cserébe ígérem, hogy kiharcolom, hogy ne maradjon ma vacsora nélkül. - egyezkedtem, bár tény, hogy nem mindig hatnak rá a szép szavak, most mégis mintha kissé el lenne varázsolna. Szóval megvártam míg kimentek, de a fiatal férfi karját addigis fogtam, nehogy meglépjen. Örültem volna, ha kettesben maradunk, de a másik csontos úgy döntött a kölyök védelmére kell. Na ez a baj az ilyennekkel, beleütik az orrukat mindenbe és szándékosan keresztbe tesz nekem.
- Ja, persze... Én majd szépen utána nézek, lehet csak egy frissen beutalt beteg. Maga ehhez nem ért. - szúrtam vissza, majd a kölyökre néztem.
- Együttműködően velem tartasz egy gyors kivizsgálást illetően vagy írjam is rá a kórlapodra, hogy veszélyes és egyáltalán nem együttműködő? Már amennyiben persze, nincs már itt valahol egy vastag aktád, misszerint csak átdobtak hozzánk, hogy mi kezeljünk a továbbiakban... - mosolyodtam el a karját szorongatva. Tetszik vagy sem, hármunk közül az én szavam a szent. Bár fog még fájni a fejem, mert a csonti tuti rohan majd háborogni az igazgatónak... |
Szakmabeliként sokkal jobban is kezelhettem volna a helyzetet, ha az azonnali megoldás ott lett volna a fő szándékaim közt, kihasználhattam volna a termet ahol vagyunk, vagy elkezdhettem volna közeledni a beteghez sokkal korábban is… de számomra nem ez volt a legfontosabb. Bár a dolgokat komplikálta, hogy egy helyett két beteg van, az egyik nem is az, s aki nem annak tűnik, igazából a legveszélyesebb… ezért is fontos a munkánkban a türelem, hogy ne azonnal cselekedjünk, csak ha biztosak vagyunk már. Én meg már rájöttem, hogy ki kicsoda, Rick segítségével, aki megadta az utolsó megerősítést. Remélhetőleg nem tévedett vagy ver át… de eddig őszintének tűnt.
Számomra az volt fontosabb, hogy amennyire lehet, közelebb kerüljek a csodálatos beteghez, akinek sikerül megteremtenie ezt a káoszt. Betegnek nevezhető egy ilyen ember? Hiszen hány normálisnak titulált társát kijátszotta, látszólag egyedül? Ha valóban segítség nélkül tette, szép teljesítmény. Vagy hatalmas szégyen az intézményre nézve. De az eddig ismereteim alapján ez nem gyakori jelenség itt, így az elsőhöz ragaszkodnék inkább.
Úgy tűnt leesett a szökevénynek az utalgatásom, vagy legalább is sejt valamit azzal kapcsolatban, hogy én nem olyan vagyok, mint a többi ápoló… ha már az arcom nem lett volna elég jel. A burkolt fenyegetésbe csomagolt szavai ellenére töretlen nyugodtsággal mosolyogtam rá. Én vagyok jobb helyzetben, nekem jelenleg nem kell menekülni, nem én voltam bezárva… bár idáig kijutott, ennél tovább nem fog. Nincs ahogyan. Ha sikerülne neki, akkor valóban hatalmas szégyen lenne a dolgozókra nézve. A kezdeti pánikban egyszerűbb megszokni, de eddigre már mindenkinek a helyén kellene lennie, fokozott figyelemmel, mindenkit ellenőrizve a kijáratoknál, vagy még jobb, senkit sem engedve sehova amíg mindenki a helyén nincs.
Őrület? Mi az az őrület? Ki dönti el, hogy mi őrültség és mi nem? – Mindenkiben van szörnyeteg. – Egy kicsit sem ráznak meg a szavai. Hiába viseli a köpenyt, már lebukott. De el kell ismerni, hogy eddig a pondig gyönyörűen játszott. Mindenképpen meg kell látogatnom majd.
A szórakozásunknak az érkező orvos vetett véget. Én még szívesen beszélgettem volna, de így már cselekedni kényszerültem. – Csak tisztáztuk a kialakult helyzetet. – Egyelőre nem mondtam ki hangosan a következtetéseket, amikre Rickel jutottunk, talán így könnyebb lesz békésen eljutni a beteghez. Lassú léptekkel közelítettem meg a duót. – Visszakísérjük a pácienst a szobájába. Már így is sokan összegyűltünk, felesleges a többi emberre várni. – Sejtettem, hogy nem lesz túl egyszerű, valahol mégis reméltem, hogy nagy konfliktus nélkül megoldható. Biztos voltam abban, hogy a páciens intelligens és magánál van. Rá kell jönnie, hogy hiába menne tovább, nem juthat ki… csakhogy a remény néha elvakítja az embereket. Nem szívesen bántanám… nem akarom magamra haragítani, de ennyi ember előtt nem oszthatom meg vele a tervem. Bár ruhákon keresztül nehéz pontosabban felmérni az erőnlétét, a testalkata hasonlított az enyémre. Az izomzatom nem csak dekoráció, és tapasztalatom is van, az elmegyógyintézeteken kívülről is. Vívtam már életre menő harcot, teljesen más, mint a tipikus utcaharc. Amikor a gyilkolás határozott szándékával támadsz egy emberre, olyan erőket szabadíthatsz fel, amikről nem is gondolnád, hogy benned vannak. És ha egyszer ráérzel az ízére…
Azok a ritka pillanatok egyike volt, amikor úgy éreztem, hogy nem úszhatok meg mindent. Az életem volt a frontvonalon, láttam Rick tekintetében, hogy gáz van, elég nagy gáz, hiszen egyértelműen be volt tojva a mögöttem álló férfitől. Hozva a formámat az egyik legveszélyesebb fickóba futottam, mi? De ha kiszabadulok a karjai közül… ha már biztonságos távolságba jutok… amikor már nem érhet el… onnantól már nem lesz nehéz. Kimagyarázni, hogy miért van karszalagom a probléma kisebbik részének tűnt, hiszen nem csak egy srác vagyok a szomszédból, a létezésem jól dokumentált, egy gyors keresés és máris tudni lehet, hogy nem ide tartozom. De előbb el kell jutni addig a pontig, és lehetőleg élve, különben nem sok értelme.
Az itt dolgozók nem sok segítségnek tűntek, nem nekik kellene tudni, hogy mit tegyenek? Rick láthatólag bepánikolt, a másik férfit pedig úgy tűnt, alig érdekelte a helyzet. Vajon leesett már neki, hogy nem én vagyok a rab? Ricknek egyértelműen igen, de a semmittevést választotta… így már csak a másik férfiban bízhattam? És magamban, amikor már a kezdeti pániktól kezdett felszabadulni az agyam. A köpenyes úgy bánt velem, mintha a játékszere lennék csak, úgy simogatott mintha semmi sem történt volna… pedig nagyon is sok dolog történt. Eljött az ideje, hogy tegyek valamit, hogy próbálkozzak, ha már mindenki más csak egy helyben áll. Nem biztos, hogy megölne… de ha meg akarna ölni, akkor a két dolgozótól látszólag nyugodtan itt végezhetném…
A lehetőségeim korlátozottak, a pozícióm a fogvatartómnak kedvez, ráadásul sem erőbajnok, se profi harcos nem vagyok. Volt részem verekedésekben, de ez teljesen más… úgy éreztem, hogy a tétek magasabbak lehetnek. Már a szabadulásom tervezgettem, amikor megjelent egy másik orvos, remélhetőleg már egy igazi. Úgy éreztem, hogy már pont eleget vártam, sőt, még többet is kelleténél. Egy látszólag a semmiből jött, erős rántással próbáltam kitépni magam a karjai közül, ha elsőre nem sikerült, próbálkoztam tovább is, az arcomat eddig uraló pánik helyét az elszántság vette át, akármi is lett, én ki fogom verekedni magam a rohadék kezei közül, mert elegem lett a helyzetből. A profik segítségét hiába várom… akkor maradnak az én módszereim…
|
Rick
Én továbbra sem voltam túl nyugodt, s nem csak a gyilkos jelenléte miatt és annak látván teljes lelki békéjét, tekintve, hogy embereket ölt meg, de az idegen helyzet sem könnyítette meg a dolgom. Kutyás terapeutaként, még nem találkoztam hasonló eseménnyel, maximum az egyik beteg kapott pánik rohamot, de nagyrészt azt is Romeo oldotta meg, néhány kedves arcon nyalással. Engem nem erre képeztek. Láttam, hogy Amun a békés megoldásokkal próbálta kordában tartani a feszült helyzetet és magát is, s bár a fehér köpenyes jól leplezte, a szemkontaktusából és a kisugárzásából érezni lehetett mennyire nem örül nekünk és annak, hogy Amun konkrétan csapdába akarja ejteni. Gőzöm sincs mi várható egy pszichopata gyilkostól, ha felbőszítik, de remélem itt is érvényes az egységben az erő dolog és hárman csak lebírkozzuk.
A kísérletem miszerint elhúzom onnan a kölyköt kudarcba fulladt, ugyanis az álruhás megakadályozta benne. Bizinytalanul néztem az addigra falnak dőlt társamra, aki nem különösebben aggódhatott a fiúért. Vagy csak így próbálja elkerülni a végső összecsapást? Mert akkor nagyon jól csinálja. Én mindenesetre nem dőltem le sehova és olyan merész sem voltam, hogy beengedjem Romeot.
- Igen, lassan csitulnia kell a kinti pániknak... - motyogtam halkan jobbára a földet fürkészve, míg én is le nem nyugszom annyira, hogy a szemeimből se lehessen kiolvasni mennyire nem érzem biztonságban magam.
Közben pedig csendben hallgattam Amunt, de meg kell hagyni érdekes dolgokat mondott. Nem is értem, hogy miért is jött át ide, ha ugyan ez volt a munkája. Talán a "balesetek" gyakorisága sarkallta arra, hogy egy kevésbé stresszes helyre menjen? Na de, ha ápolóként nyugodtabb környezetre vágyik, akkor a kórházakban ennél is nagyobb a csend. Persze ott is sok az őrült, de ott nincs magánzárka, max néhány félnótás. Mondanom sem kell, csak ismétlem magam, de igazán különös fickó ez az Amun. Csak akkor néztem fel rá, mikor éreztem, hogy ő is engem néz.
Dommiel
Nem engedtem távolabb magamtól egyetlen bástyám. És reméltem ezt ők is megértik. Hasonlóságuk ellenére nagyon különböztek. A kezdeti problémákat követően az egyikük szokatlanul csendessé és bizonytalanná vált, míg a másik nyugodt és kommunikatívabb lett. Ez nem is baj. Bár kissé bosszantott a két - pontosabban 4 - útonálló, de nem estem pánikba, nem is szokásom. A köpeny rajtam, s ha feloszlik a tömeg, elmennek a rendőrök és mindenki lenyugodva tér a helyére, talán könnyebben is lóghatok ki, bár mostmár a fiú nélkül, ugyanis komoly bajba keverne.
- Legyen... De a fiú marad velem. Lehet, hogy maguk ápolók, de én vagyok az orvos. - jelentettem ki, mint egy mihez tartás végett, hogy az én hamis pozícióm magasabb, így az én szavam ér többet. Ennek megerősítéseképp pedig Leohoz közelebbi karommal finoman a tarkójára fogtam és hüvelyk ujjammal simogattam. Addigis had élvezzem jelenlétét, míg ki nem szabadulok.
Felvont szemöldökkel hallgattam a fickót az előző munkahelyi élményeiről és az apró utalgatásáról. Igen, vettem a lapot. Egy fél oldalas mosolyt is ejtettem felé.
- Ki tudja... Egy ilyen intézmény falai közt hamar úrrá lesz az őrület. Szerencsére vagy sem, nem látunk bele a másik fejébe. Pedig bizonyosan sok szörnyeteg jár köztünk. - somolyogtam, itt enyhe utalást téve arra, hogy vigyázzon és húzza meg a határait, illetve arra, hogy akár rá is gyanakodhatnánk. Majd a mellettem lévő lassan már szeretőmnek tekinhető fiúra néztem.
- Ne idegeskedj, hamarosan minden elcsendesült. De addigis velem nagyobb biztonságban nem is lehetsz... - húztam szélesre a mosolyom. Nem bírtam ki, hogy hozzá hasonlóan ne túrjak én is a hajába, azzal a kezemmel, amivel eddig a tarkóját cirógattam. Hiába fenyítettem be és árultam el, attól én még vonzódom hozzá és ennek fényében szívesen tapogatom.
Dr. Fisher
Minek után összeszedtük az áldozatokat és letisztáztuk ki szökött el - vagy tartózkodik még valahol megbújva az intézmény falai közt - elkezdtük a rend rakást. A kint szaladgáló betegeket visszavitettem a szobájukba, az ápolók másik felét pedig megkértem, hogy segítsenek átkutatni az intézményt, mert nagy rá az esély, hogy még itt van. Ha nincs, nos akkor én már nem tudom garantálni az épségét, bár ezek után sem lesz egyszerű. Fejem fogva jártam végig az egyik folyosót, minden ajtó mögé benéztem, az én kártyám ugyanis mindent nyit. Még nem értem a végére, mikor az egyik folyosó menti ajtónál észrevettem annak a szerencsétlennek a kutyáját, aki ott toporgott kint. Ezek szerint a gazdája odbent lopja a napot. Sejtettem, hogy nincs egyedül, de arra nem számítottam, hogy kopogás nélküli benyitásomkor egy egész csapattal találkozom, köztük két farsangra készülőt - nem is értem, hogy engedhetik meg, hogy ilyenek itt dolgozzanak - egy eddig még nem látott fiatal beteget és az én most bizony hosszú szobafogságra ítélendő páciensem. Nem idegeskedtem, s ahogy láttam más sem. Nem is értettem miért nem fogják meg vagy mire várnak. Több ápolót nem hívok ide, elég lesz ez a kettő. S ha bár a szökevény volt a fő célpont, nem tudtam nem észrevenni, hogy ez a srác még akkor friss kísérleti alanyom is lehetne. Különös, hogy még nem találkoztunk, de egy gyors orvosi vizsgálat, majd eldönti alkalmas-e a kísérletre vagy sem. De remélem igen, mert fiatal és erősnek tűnik. Talán a nagyobb dózisok sem okoznak nagyobb bajt nála, mert az ilyen suhancok szokták csak igazán lőni magukat. Fejben már a markom dörzsölgettem, majd a két zombira néztem.
- Maguk meg mire várnak? |
Rick lassan, de végre reagált a helyzetre, úgy tűnt, felismerve a civil ruhásat. Megnézhetné-e, hogy mi van a karján? Ő is pontosan olyan jól tudja, mint én. A beszéde akadozik, a viselkedése még a korábbinál is idegesebb, közelebb akar kerülni a sráchoz, az orvost figyelmen kívül hagyja… ő is rá gyanakodna? – Nem hinném, hogy bárkit is zavarna a megjelenése. Talán jobb lenne, ha az előírások szerint járnánk el. – Úgy sem tud már menekülni, a kijáratokat eddigre lezárták, az őrök éberek, talán már a rendőrök is megérkeztek, akiknél már töltött fegyver van. Ha túl akarja élni, akkor nem ugrálhat sokat. Még ha a fiú áldozatul is esik, ha a többi ember megmenekül, hős lesz az az egyenruhás aki kivégzi. Láttam már ilyet. Igaz, az itteni intézkedésekben nem vagyok teljesen biztos. Bár a halála számomra nem sokat jelentett, mégis voltak kétségeim, nem emberségből, csupán logikai alapon. A páciens feltehetőleg egyedül szökött ki a legjobban védett helyről. Talán megérné közelebbről is megismerni a jövőben… de élve nagyobb haszna lehet ennek.
Értetlenül néztem, ahogyan védeni próbálja a srácot. Minek? Ha tényleg külsős, amúgy sem tarthatná meg. Egyre érdekesebb. Sejtettem, hogy a szavaim nem feltétlenül fognak tetszeni Ricknek, de abban a pillanatban csak magamra gondoltam. - Esetleg itt is megvárhatnánk a riasztó végét. Hiszen már nem tarthat sokáig. A személyzet nagy része eddigre már a helyén kell legyen, és biztosan elkezdték a szükséges óvintézkedéseket. Már aligha van ami elől menekülnünk. A beteg is nyugodtnak tűnik. - Az orvoshoz beszéltem, majd Rickre pillantottam. Az arcfesték előnye, hogy eltakarja az apróbb rezdüléseimet, nehezebben olvashatóvá téve, ha esetleg hazudni próbálnék, az előnyömre válhat. Nem tudtam ki mellett kellene oldalt foglalnom, ezért egyelőre igyekeztem pártatlannak maradni. Legrosszabb esetben majd eljátszom a hülyét, mint akinek nem esett le időben a helyzet. - Már aligha van mi miatt aggódni. - Addig is nyugodt voltam, már miután elmúlt a rohamom, de a testtartásom csak most lazult el, ahogyan a falnak dőltem, és a közelebbi kezemmel magamhoz intettem Jesst, hogy megsimogassam a fejét. Rámosolyogtam, jelezve, hogy semmi gond, már minden rendben. Mert minden rendben van, nem? Lassan körbepillantottam a jelenlévőkön. Érdekes kis csapat gyűlt össze. És mindenki milyen feszült... oldani kellene a hangulatot. - Ebben az intézményben ez az első riasztásom. A korábbiban sok hasonló volt. Kevésbé jól védett volt, de attól eltekintve is gyakoriak voltak a... balesetek. Amikor pár páciens kiszabadult... egyesek nyom nélkül eltűntek. Egyesek szerint bentről segítették őket. De ugyan... melyik dolgozó tenne ilyet? - Kissé gügyögve beszéltem, hiszen a mondatok nagy részénél Jesset néztem, aki, mintha helyeselve csóvált volna. Hát persze. Balesetek... igaz, kislány? A mi kis titkunk... Amikor elhallgattam, nosztalgikus mosollyal pillantottam az orvosköpenyes férfira. Talán úgy tűnt, hogy azzal vádolom, hogy ő engedte ki a beteget, de ez koránt sem így volt. Azon gondolkodtam, hogy egyszer... feltétlenül fel kell keresnem. Kapóra jön, hogy a zárt osztályhoz osztottak be a mai naptól. Remélhetőleg nem gondolják meg magukat...
A tetovált arcú végre magához tért, de annyira késve, hogy ha a helyzet engedte volna, már rég az arcomat kaparásztam volna idegességembe – vagy éppen a övét, hiszen az enyémre még szükségem van. Az orvosnak öltözött szavaira ismét dühösen pillantottam rá, ennyit a higgadtságról, már túl ideges voltam hozzá. A bátorságom az is növelte, hogy egészen eddig életben hagyott, talán… talán nem is annyira veszélyes. Vagy most már az lenne, hogy megkapta amit akart? A késői reakciók miatt még mindig úgy éreztem, bajban vagyok, de az orvosruhás közelében nem sok mindent tehettem. Bár az ismerős tetovált próbálkozott, a fogva tartóm azonnal hárította. Mennyire kellene tartanom tőle? Veszélyt jelentene rám? A feszültség egyértelműen nagy a teremben, bár a második csonti viselkedését egyáltalán nem értettem, látszólag előjel nélkül ment át komoly vizsgálóból egy pánikhelyzetben furán nyugodtnak tűnő hangulatba. Munkatapasztalat? Akkor is gyanús. A két négylábú jelenléte volt a legkevésbé furcsa az egészben...
Egyre kevésbé tetszett a helyzet, a kezdeti adrenalinlöketem rég elmúlt, de még a forró percek utóhatásai is, már semmi sem volt ami higgadtan tartson, a veszélyérzetem szabadul növekedhetett, hiszen a helyzet minden volt csak biztató nem. A kisebbik mázolt arcú monológja után nem sokkal idegesen nevettem fel, egyáltalán nem a helyzet komikuma miatt, hanem egyszerűen nem volt hogyan máshogy levezessem a felgyülemlett feszültséget, hiszen egy rossz megnyilvánulás az életembe kerülhetett... - Ez... tényleg... egy kibaszott őrültek háza... - Idegesen túrtam a hajamba, az egyetlen gondolat, ami megnyugtatott a mentális leépülésem előtt az volt, hogy a menedzserem majd kihúz belőle... eddig is segített a szarban... mondjuk eddig nem én kavartam... ez most az én hibám is... de... megoldható még, nem? Hiszen ismert személy vagyok. Nem lehet csak úgy eltüntetni.... |
Nem tudtam eldönteni, hogy egyes dolgokra miért úgy reagál, ahogy. Csak poénkodik - ami jelen esetben nagyon rossz vicc - vagy ezzel próbál nyugalmi légkört teremteni, esetleg bizonytalanságát próbálja leplezni. Gőzöm sincs, de mindegyikre számítanom kellett, mert ha végül ő is meghátrál, jobbára nekem kell lépnem, tetszik vagy sem. S itt már nem csupán az ő vagy az én épségemről van szó, de itt van két ártatlan jószág, plusz egy talán benti ijedt áldozat, aki a szörnyeteg markában van. Erre számítottam.
Ehhez képest belépve, a srác kölyök, akivel lógásra hajtottuk fejünk egy eleinte teljesen idegen orvos társaságát élvezte. Vagy talán annyira mégsem... Idegesen beszélt, úgy tűnt menekülne a helyzetből. Ez volt az a pont, mikor sikerült belátnom a színfalak mögé. Már csak az volt a bibi, hogy féltem, hogyha túl látványosan teszek lépéseket, kinyírja a hozzá legközelebbit a gyilkos. Igyekesztem még csak nem is szemkontaktist létesíteni a köpenyessel, nehogy véletlenül is kiolvassa a szemeimből mi jár a fejemben. A félpucér srácra néztem, mint akinek lassan, de csak leesett - bár ez valóban ígyis történt - hogy megismerem.
- J-ja tényleg... Mintha összefutottunk volna már... - játszottam a feledékenyt, aztán felé nyújtottam a kezem, biztos távolságot tartva a gyilkostól is.
- Csak ez a nagy riadalom... totál... totál összezavart... De, hé, megnézhetném mi van a karodon...? - nyúltam felé, s bár nem hittem, hogy valóban beteg volna, gondoltam ő majd megfogja a kezem, én elrántom onnan és mi hárman, meg a kutyák világgá szaladunk hátra hagyva az őrültet. De a fickó sem volt annyira hibbant. Tudta jól, hogy jelenleg a srác az utolsó bábuja, hogy sakk-mattot kapjon, így érthetően nem szívesen áldozná be. Reméltem Amun veszi az adást és előrukkol valami b tervvel.
Az ápolóra pillantottam, majd gyengéden elmosolyodtam.
- Nincs semmi probléma. Előkerítjük a páciensem ruháját és csatlakozunk a többiekhez. - válaszoltam készségesen, csak hogy bizalmat szavazzon nekem és hihető állításom végett ne álljon majd útunkba.
- Ne is hallgassanak rá, nem szedi rendesen a gyógyszereit és komoly elmezavara van. - simítottam Leonard hajába, egy pillanatra rá is nézve, de amint elnyúlt felé a kéz, hogy elkobozhassa jelenlegi "barátom", simogató kezemmel sorompóként tartottam vissza a fiút a mellkasára téve kezem.
- Azt hiszem jobb lenne, ha nem adnánk meg neki az esélyt a szökésre. Majd én kezeskedem róla. Velem nagyobb biztonságban van. - válaszoltam, de a kopaszra nézve már éreztem, hogy itt bizony sokkal többről van szó. Talán csak sejti, hogy nem stim valami, talán tudja. Már csak az a kérdés, hogy a másik is partnerévé válik ebben vagy sem. Arról pedig nem is tudtam, hogy időm igazán fogytán volt, mivel az egyik kezelő orvosom egyenesen felénk vette az irányt, nem egyéb célból, hogy véget vessen a kitört pániknak. |
A kutyás témát inkább elengedtem, hiszen látszott, hogy ellenkező véleményen vagyunk. Tudom, hogy mit teszek, és nem sodornám veszélybe Jesst. Úgy gondoltam, hogy enyhén túldramatizálja a dolgot, talán vesztett már el így kutyát, és azért látja ennyire drámaian a helyzetet. Mintha hagynám, hogy bárki is elvegye tőlem… mintha elvehetnék. Jess nem egyszerű kutya. És ha tényleg muszáj lenne, maximum megszöknék vele. Ez is csak egy hely a sok közül, bár úgy terveztem, hogy elidőzök itt, ezt máshol is megtehetem. Érte megtenném.
A szavaira elvigyorodtam, az értelmes megbeszélésre nem sok esélyt láttam, de rajtam ne múljon. – Vérnek már odafent sem kellett volna folynia, elég lett volna leütni őket. – Csak egy apró megjegyzés. A gyilkolás nem az egyetlen opció volt. Hiszen bedobhatta volna őket a cellájába és ott is ugyanúgy tehetetlenek lettek volna. De nem, ez az ember a gyilkolás határozott szándékával haladt végig a folyosón, ennek láthattuk is a nyomait. A tárgyalás csak akkor opció, ha lenyugodott már. Feltéve, hogy indulatból ölt. Ha hidegvérrel tette, még erre sem számíthatunk. Milyen naív… már szinte aranyos volna, ha nem lenne ennyire végzetes tulajdonság. – A halottak ritkán beszélnek… - Halk megjegyzés volt csak, egy kiszökött gondolat, amit reméltem, hogy meg sem hallott, hiszen csak magamnak szántam. Hiszen én már meghaltam, ezért is vagyok ennyivel erősebb náluk… mert még így is itt állok, és észre sem veszik.
A további nyugtatásra már nem hagytam időt, mert egyúttal a bentieknek is több lehetőségük lett volna felkészülni az érkezésünkre. És mit láttunk? Egy teljesen higgadt orvost és egy ideges civilnek kinéző srácot. A tekintetem lassan ugrált az orvos és a srác között amíg beszéltek, a fiatalabb látszólag ismerte Ricket, bár az utóbbi nem sok segítséget nyújtott eldönteni, hogy mi a helyzet, hiszen csak csendben figyelt… így egyedül csak a történeteikre támaszkodhattam. Öltözött volna amikor jött az orvos? Talált egy nadrágot ami pont a mérete, de felsőt mellé nem? Sehol egyéb ruhanyom? És a veszélyes szökött rab orvos ruhában volt. Kiszöktette volna a srácot? De a srác bevallotta, hogy bezárta Ricket. Mit kerestek ott? De ha vele volt, akkor nem lehet ő aki bentről szökött ki. Rick semmit nem mondott, de nem is tagadta. Viszont meglepettnek tűnt… igazán lehetne segítőkészebb.
Szóval egyelőre mindketten gyanúsak. – Öhm… véletlenül valamelyiküket kerestük éppen? – Gyerünk Rick, ugye nem fagytál le teljesen? Beszélni akartál, most mégis hallgatsz. Elfogyott a bátorságod? Nagy hiba. Ha nem őket kerestük, akár tovább is sétálhatunk, végül is csak gyanúnk van, semmi kézzel fogható bizonyíték, egyedül az ideges férfi karszalagja. De látszólag senki sem sérült meg, egy felsőbb szinten vagyunk, az alsóbb szintek tele pánikoló emberekkel… ebből már aligha lehet szökés. Ilyen helyzetekben valószínűleg lezárják a kijáratokat és több őr áll ott, sokkal több felszereléssel, mint ami nálunk van.
A sokat gyakorolt mosoly bevált, látszólag semmit sem gyanított.
Bíztam Rickben. Amikor megláttam, reméltem, hogy segíteni fog, de ehelyett… lefagyott. És a mi még rosszabb, látszólag még el is gondolkozott a fehér köpenyes szavain. A kurva életbe Rick, még említetted is, hogy ismerős az arcom, nem? Az érkezésem napokkal korábban meg volt beszélve. Félmeztelenül virítottam a terem közepén, ahol te is ott voltál, állítólag még festetettél is, ráadásul más ott dolgozók is ott voltak, mégis hogy a fenébe ne tűnt volna fel, ha ott lett volna a karszalag a karomon? Elmentünk az őrök mellett amikor kiléptünk cigizni, majd besétáltam veled, vissza az épületbe… hogyan lehetnék egy a betegek közül? Nem mondom ki mindezt, de a tekintetemben ott van minden felháborodás és szemrehányás, amivel átszúrom a tetovált férfit. Tényleg ilyen könnyen manipulálható?? A következő pillanatban dühösen villannak a kékjeim a mellettem álló köpenyesre. Neki meg mi baja van velem? Amikor rám figyel a karkötős karjára pillantok, majd egyenesen a szemébe, hogy tudja, hogy láttam, és hallgattam, kibaszottul hallgattam róla, szóval mi a fasznak kell belekeverni engem? – Három kibaszott órát kellett volna itt töltenem, utána várnak az embereim egy fotózásra. – Próbálok nyugodt maradni. Tényleg próbálok, de ebben a helyzetben már természetfeletti erő kellene hozzá, hiszen látszólag ezek ketten szépen ellenem fordultak valami ismeretlen okból kifolyólag, és a harmadik férfi sem tűnik meggyőzöttnek az ügyemet illetően. Érvelnem kellene, de mi a faszt, Rick tudja, hogy miért jöttem, és mégis hallgat. Négyünk közül engem pofonegyszerű azonosítani, egy google keresés a nevemre és máris tudják, hogy igazat mondok. De egyelőre másképp nem tudnám igazolni magam, a kabátom a teremben maradt a földszinten, és amúgy sem hoztam magammal szinte semmit, hiszen, csak egy egyszerű munka lett volna… lehet valakinek különleges tehetsége ahhoz, hogy bajba kerüljön? Nekem biztosan van. |
Eltöprengtem rajta, vajon mi vagy ki elől menekülhetett vagy menekül. Sokat elárulna róla, a személyiségéről. De nem faggattam.
- Oh, hát öhm... persze... - vakartam zavartan a tarkóm, ahogy észrevettem magam, hiszen van most más dolgunk is, mint a cseverészés. Mindenesetre azért még feltettem a kutyákat illető kérdést, és ezen kapcsán meg is örültem, hogy végtére is sok a közös vonás. Furcsa viselkedése ellenére pedig biztosan jó ember.
Ami a zárt ajtót és a benti motoszkálást illeti, rossz előérzetem támadt, de tudtam, hogy bárki is van odabent, ki kell hoznunk. Ha menekülő, akkor azért, hogy mielőbb biztonságban tudjuk visszakísérve a többiekhez, ha nem... nos... abban az esetben azért, hogy valamiképp ártalmatlanítsuk az elkövetőt. Mikor Amun megjegyezte kutyája lényegében kedvező képességét, értetlenkedve néztem rá. Nem bántani akartam, csak megmagyarázni, miért nem engeném oda a kutyákat ilyen helyzetbe. Lényegében szerintem az sem számítana, ha a kutya csak összenyálazná, felületes vizsgálatokat követően, eltekintve a kutya nyugodt viselkedésétől, arra hivatkoznának, amit az áldozat mond, illetve, hogy minden kutyában ott lapul az ösztön,mi kiszámíthatatlan. Tudom, hiszen rengeteg olyan hírt lát az ember, ahol a kutya valami érthetetlen okból tépi széjjel a gazdáját, hol ott eddig teljesen kiszámíthatóan viselkedett és a gazdáját is szerette. Noha biztos vagyok benne, hogy mindig akad valami, amit elsunnyognak, de akkor is a kutya issza meg a levét. Szerencsére Romeo is ügyesen lekötötte magát Jess szimatolgatásával, de tudom, hogy vérében van mások megcsócsálása, ha csak játékos szinten is.
- Lehet, hogy csak arcon nyalja a bentit, de ha az egy őrült, akkor ezt kihasználva biztosan megöli őket. - figyelmeztettem, bár hittem, hogy valójában csak elbeszélünk egymás mellett és pontosan tudja melyik oldal milyen kockázatokkal jár.
- Lehet, sőt talán tényleg szólnunk kéne, de... van rá eshetőség, hogy mire ideérünk késő, vagy hogy az indulatosabb őrök reakcióira, rosszul reagálna a gyilkos. Szerintem próbáljuk meg értelmesen megbeszélni vele a dolgot. Ne kelljen vérnek folynia. Persze tudom, épp elég eszelős ötlet, és nem kicsit kockázatos, de vannak helyzetek, mikor a szóval tartás jobb, mintha fegyvert fognánk rá. - hülyeség, én is tudom, hogy az, de ha tényleg nem ártatlanok a bentiek, lennie kell kevésbé gyilkos módszernek is. Igen, tudom, hogy a gyilkos halálá kívántam, de most, hogy esélyesen bent lehet és szemtől szemben lehetünk vele, átértékeltem indulatból jött gondolataim. Azért mindenkinek jár egy uccsó esélye, nem?
Mély levegőt vettem, ahogy előkapta kártyáját, s mivel én ilyen szinten nem tudom szóval marasztalni ezt a nagy behemótot, jobbára a nyakörvére és a bundájára fogtam idegesen. Lélegzet visszafojtva vártam, ahogy kinyílt az ajtó, majd benéztem Amun mellett. Volt is nagy meglepetés. Oly annyira, hogy hirtelen az orvos köpenyes fickó arca sem rémlett a fekete-fehér kórlapról. Mikor a srác egyből mentegetőzni kezdett, csak akkor kaptam le tekintetem a kezén lévő karszalagra. Totál összezavarva néztem. Most ez...? Előtte is rajta volt? Nem emlékszem rá, bár én hülye, nem is a csuklóját nézegettem, mialatt dumáltunk. Basszus! De azt mondta vendég és utcai ruhában volt. Miért hazudott volna? Látok rá esélyt, hogy egy szökésben lévő páciens, aki a dokival az oldalán próbált meg kijutni észrevétlen, de az ösztöneim azt súgják ez valami félreértés. Nem tudom. Miért mondta volna, hogy modellkedni jött és állt be a terápián, ha el is szökhetett volna? Ráadásul mintha ideges is lenne, és nem miattunk. Viszont arra is látok relációt, hogy bezárt, hogy kihasználva a riadót, megszökhessen, akár valaki mással... Valaki mással... S ekkor ugrott be, hogy a gyilkos is szabadlábon rohangál. Ahogy pedig fejbe nyomott a tudat, bevillant a fickó arca. Nem mertem hangosan kimondani Amunnak, hogy ő az, de jelezni akartam felé, hogy éppen a gyilkossal farkasszemezünk és hogy a srácot valahogy kikéne elkéne onnan vinni.
Megjegyzésére szélesen elmosolyodtam. Tetszik a magabiztossága, és szomorú, hogy ezt itt majd kiölik belőle. Reméltem nem bánja, ha nem a karszalag leszedése lesz a legfőbb célom, s mosolyából ítélve, vagy fel is dolgozta, mint kis semmiséget, vagy oly annyira zavarja, hogy jobbára rejteni próbálja. S h az utóbbi, meg kell dícsérjem, ügyesen adja.
Már tovább terveztem volna az itt töltött időnk, lévén, hogy még mindig nem bukkantak ránk, mikor előbb neszre lettünk figyelmesek - leginkább ő - majd az ajtó is kinyílt. Csak a kitárt ajtó mozzanatánál húztam ki ujjaim tincsei közül és pillantottam érdeklődöen, de egyben teljesen nyugodtan a betoppanok felé. Ha ismernek megzavarhatja őket a helyzettől független nyugalmam, ha nem, akkor még esélyem is van elhitetni, hogy minden rendben, pusztán ez volt a legközelebbi helyiség, ahol biztonságban elbújhattunk. Azért meg kell hagyni, meg lepett a két álarcban egyező fickó. Nem mindennap látni ilyesmit, s végképp nem egy intézetben, mint alkalmazott.
- Semmi probléma. - szólaltam meg, majd folytattam. - A riasztást hallva siettem volna a váróba, mikor zajokat hallottam a helyiségből és beléptemkor vettem észre az éppen öltöző fiatal embert. Mondanom sem nagyobb biztonságban éreztem magunk, ha a kinti pánik elől ide zárkózunk, ezzel azt is megakadályozva, hogy elhagyhassa az intézetet ez a kis szökevény. - magyaráztam meg, igyekezvén meggyőző lenni, bár emiatt különösebben sosem aggódom. Hiteles történetet adtam elő, és ha kérdezgetnének is nyugodtan hazudok tovább. Hiába mentegetőzött Leonard mellettem, hittem, hogy az orvosi köpenyem nagyobb hatalommal bír, mint egy félpucér, karszalagot viselő, idegesen beszélő srác szava. |
- Ez… ez totálisan véletlenül került rám…! – Az idegen csonti enyhe gyanakvással figyelt, de talán neki is leesett, hogy valami fura a helyzetben, vagy felismert, mert ő sem ugrott azonnal a karszalagom láttám pedig láttam, hogy megbámulja, találkozott a tekintetünk egy pillanatra. Talán túl riadtan néztem vissza rá, de volt valami a tekintetében ami nem tetszett, ráadásul egyre jobban éreztem, hogy ismét bajban vagyok… de enyhe megnyugvással észleltem a mellette álló ismerős arcot. Tökéletes! Ő tudja, hogy ki vagyok, szóval könnyedén megúszhatom… vagyis, annyira azért nem, mert még ki kell magyarázni a helyzetet… de vele talán könnyebb lesz. - És, szóval, jól vagy, tök jó újra látni! Eskü nem én zártalak be, az… az egy félreértés volt. Gondolom… biztonsági okokból zárták be, engem meg külsősként elrángattak onnan. – Ezek a szavak már az ismerős arcnak szóltak. Rövid idő alatt rengeteg dolgot tudok mondani, főleg, ha ideges vagyok, és egyre inkább kezdtem az lenni. Egy pillanatra a mellettem álló “orvosra” néztem. És most? Én nem akartam azonnal kikotyogni, ahhoz túl közel állt hozzám, szóval hallgatni fogok. Remélhetőleg a másik kettő nem ismeri fel azonnal, mert… én vagyok hozzá a legközelebb, és nem sok kedvem lett volna eljátszani az áldozatot vagy túszt vagy bármi hasonlót. |
Halvány mosollyal hallgattam a szavait, majd amikor befejezte bólintottam egy aprót. Úgy éreztem, hogy ezzel egyben meg lett válaszolva a nekem feltett kérdés is.
- Sokat… - A mosolyom talán kissé hamisabb a szükségesnél, de nem a válasz igazságtartalma, sokkal inkább a mögötte rejlő dolgok, a miértek miatt. Utána pedig következett egy szintén jól ismert kérdés. - …röviden mondva, menekültem. – És egy újabb miért, újabb kérdések… - De ez egy hosszabb történet. Biztosan találunk majd rá egy jobb alkalmat… - A szirénák miatt szinte ordítunk egymásnak, a folyosókon még mindig látni embereket… tényleg nem a legalkalmasabb időpont lett volna belemenni egy részletekbe. De nyugodtabb körülmények közt szívesebben elbeszélgettem volna vele az élményeim egy részéről, mert a teljes igazságra talán még ő sincs felkészülve. Még. – Már gyerekkoromban is volt. – Vagyis hosszú évek óta, Jess is már pár éve a társam. A kérdését nem tudtam hová tenni, vagy miért olyan fontos ez neki… bár a farkasát elnézve biztosan nagy állatbarát, talán ezért volt ennyire fontos számára, hogy még egy ilyen helyzetben is képes feltenni ezt a kérdést… bár már egy ideje úgy csevegünk, mintha teljesen természetes lenne, pedig az épületben csaknem mi vagyunk az egyetlen ennyire nyugodt emberek.
Újabb zárt ajtó előtt álltunk meg, csak egy volt a sok közül, bár Rick arcáról ítélve hallhatott valamit bentről, ezért én is közelebb léptem, bár jóval kevesebb érdekeltséggel. Jess kíváncsian követett, a szirénák ellenére is higgadt volt, egyedül talán a farkas hím idegesítette, amikor ki akarta zökkenteni a munkájából. Enyhe ámulattal csóváltam a fejem a szavaira, még mindig meg tudnak lepni az amerikaiak az ostobaságaikkal, pedig már megszokhattam volna… hiszen a kutyák nem mindig támadnak indokolatlanul… de a panaszkodást egy másik időre hagytam. – Jess tud heg nélkül harapni. – Teljesen mellékes információként csúszott ki az ajkaimon, félig már szinte bántam is a megemlítését. Az, hogy miért tud ilyet is, egy újabb történet, aminek megosztására nem alkalmas az idő és a hely. – Az ajtó zárva, ha nem akarsz hősködni akkor akár az őröknek is szólhatunk és ők majd elintézik. Nagy a csend, nincs dulakodás, pár rémült orvos is lehet odabent. – Magyarázat közben azért elővettem a kártyámat és megmutattam Ricknek. – Nem nyitja az összes ajtót, de ha elég bátor vagy, megpróbálhatjuk. – Persze, be is törhetnénk, de… nem szívesen fizetnék a károkért. Javarészt lelki támogatás miatt jöttem, nem anyagiért…
Az azért bosszantott kissé, hogy ennyire terv nélkül indult el. Mármint, mire számított? Volt rá esély, hogy szembemegyünk a megszökött pácienssel, akit nem biztos, hogy egy bájos mosollyal le fogunk tudni venni a lábáról… Hiszen ő is remekül láthatta a testeket. Persze, ez számára aggasztóbb, hiszen kettőnk közül ő a sérülékenyebb…
A tekintetem elgondolkozva téved ismét az ajtóra. A páciens bezárta volna magát? Miért? Igaz, nem mind gondolkodnak logikusan, sőt, többnyire a gondolkodásmódjuk eltér az átlagosnak titulált emberekétől… de a megszökött beteg elvette egy orvos ruháit, szóval elképzelhető, hogy elbarikádozta magát. De miért nem ment tovább? Találkozhatott a sráccal akit keresünk… de miért lennének mindketten az ajtó mögött? Lepillantottam Jess okos kis szemeire, mintha megérezte volna, hogy tervezünk valamit. – Marad. – Talán meg sem várva Rick döntését, hozzáértettem a kártyámat az érzékelőhöz, ami halkan felcsippent. A mellettem állóra pillantottam: az ajtó nyitva. Akárki vagy akárki vannak is odabent, már nincs akadály köztünk. – Fogd le a farkast, ha gondolod… - Nem húztam sokkal tovább az időt, az egész játék kezdett az idegeimre menni… még azt sem tudjuk, hogy kellene-e aggódni vagy nem. Határozottan nyomtam le a kilincset és meglöktem az ajtót, szándékosan távolabb állva, hiszen eddigre már számíthatnak az érkezésünkre és talán egyáltalán nem fognak örülni nekünk. Már a kinézetünk miatt is megeshet….
Az elém táruló látvány… nos, kicsit sem az volt amire számítottam. Egy orvosruhás férfi és egy félmeztelen civilnek tűnő srác. A legalább részben meggondoltnak tűnő tetoválások önmagukban nem lettek volna elegek, de a piercingeket engedték volna egy betegnek? Vagy ha mégis, a fekete farmer egyik itteni egyenruhának sem volt a része. Civil. De akkor miért van karkötője? Honnan szerezte a ruhát? Az első logikus gondolatfoszlányom az volt, hogy az orvos meg akarta szöktetni. Viszont egy hiányzó rabról tudunk, és az orvosnak volt öltözve, nem civilnek. Ráadásul sehol sem látom a felsőjét. – Mi folyik itt? – Értetlenül álltam a helyzet előtt, látszólag sehogyan sem állt össze a kép, ami láthatóan feszültté tett.
Elvigyorodva mozdultam párat az ujjaira, valami egészen mást a helyébe képzelve, de erről már kaphatott egy kis bemutatót korábban, így ez csak emlékeztető volt. A csókkal viszont meglepett kissé, arra kevésbé számítottam, de gyorsan lereagáltam.
- Nem mindenki olyan szerencsés, mint te. – Az tény, hogy akár sorba is állhatna, de azért pár kritérium szerint megválogatom a partnereim, főleg, ha elég józan vagyok hozzá.
Már kezdtek egészen jól alakulni a dolgok, amikor is feltűnt az apró, de nagyon is jelentőségteljes részlet a karján, amit látszólag titkolni is akart, hiszen nem beszélt róla, és már el is takarta amire elindult felém. Szóval ő szökött beteg. Gyanús volt orvosnak… de valamiért mégsem egyből erre gondoltam, azt hittem, csak a hely tette ilyenné… És nem tudja levenni. Nem is akarja, valószínűleg nem is tudja, igaz? De jelenetet rendezni nem mertem, nem úgy tűnt, hogy tudja, hogy tudom… talán jobb így. Ha úgy viselkedek, mintha semmit sem láttam volna… ezért lassan elmosolyodtam. Természetesnek hatott, ugyanaz a mosoly amivel a kamerákat is átverem, így talán őt is. - …tényleg emlék. – Ostobán hangzik, tudom, de nincs jobb tervem. Elbasztam, nagyon is el… a mosolyom töretlen, de megfeszülnek az izmaim, érzem lüktetni a vért az ereimben, ha túl közel jön, még észreveszi… egyre hevesebben vert a szívem ahogy felém hajolt, de teljesen más okokból, mint korábban… rá fog jönni. Még nem tudom, hogy mennyire veszélyes… az is lehet, hogy nem a zárt osztályról jött… de ott találkoztunk, ezért okkal feltételeztem, hogy a veszélyesebbek közé tartozik. Kalandot és izgalmat akartam… és meg is kaptam, de egészen másképp, mint gondoltam. Nem ilyen közelségből akartam látni a veszélyesebb betegeket.
Az ajtótól jövő neszekre elkaptam a fejem, bár talán nem kellett volna elfordulni tőle, hiszen veszélyes lehet, mégsem akartam még a szemébe nézni. Valaki ránk talált… és a kezemen karszalag van. Szinte észre sem vettem, hogy a hajamba túr, annyira feszülten figyeltem az ajtót, ami legalább olyan váratlanul nyílt ki, mint ahogyan rákilincseltek. Elsőre az idegen arcot pillantottam meg és le is ragadtam nála, annyira gyanakvó tekintettel figyelt. - Ez… ez totálisan véletlenül került rám…! – Az idegen csonti enyhe gyanakvással figyelt, de talán neki is leesett, hogy valami fura a helyzetben, vagy felismert, mert ő sem ugrott azonnal a karszalagom láttán pedig láttam, hogy megbámulja, találkozott a tekintetünk egy pillanatra. Talán túl riadtan néztem vissza rá, de volt valami a tekintetében ami nem tetszett, ráadásul egyre jobban éreztem, hogy ismét bajban vagyok… de enyhe megnyugvá |
"Két módja van, hogy az ember szembenézzen a dolgokkal, kétségbeeséssel vagy iróniával, és a kettő közül egyik sem változtat az asztalon heverő lapokon. A végeredményről nem mi döntünk, de hogy a játszma utolsó percét hogyan töltjük, arról igen." |
[34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
