|
Témaindító hozzászólás
[19-1]
Amikor megszokod, hogy isszák a szavaid, hogy a jelenléted ténye elég, hogy másképp kezeljenek, hogy valami egyedi bizalmat fektessenek beléd, ami, még ha nem is hátsó szándékoktól mentes, hatalmat ad, némi kontrollt mások feled, vagy legalább annak az érzetét, hogy irányítasz... itt viszont egyszerre fosztottak meg mindentől, nem csak a mások feletti befolyásomtól, hanem a sajátométól is, a szabadságtól amit olyan megszállottan, s talán felelősségtelenül is hajkurásztam, most bármerre nézek, nem találom, de még a kiutat sem, pedig egyforma ajtók sokasága sorakozik minden irányba... de mind cask egy újabb csapda, egy börtön, semmivel sem jobb, mint az üvegzárda amiből most kikísértél. De ki kell jutnom, kerüljön akármibe, szabadulnom kell, különben, tudom, égetően érzem minden sikító sejtemben, hogy itt fogok becsavarodni ha nem engednek. Túlzás, kibaszott túlzás volt ide zárni, de tény, hogy így volt a legkönnyebb félre tenni az útból, mert olyan vagyok, mint egy pióca, vagy rosszabb, mert nem csak tapadok, mászok is, előmászok minden sötét lyukból szóval... innen is elő kellene valahogy.
Legszívesebben tombolnék még és ordítanék, de őrültebbnek néznének, talán még be is nyugtatóznának, és az nem az a drog amire vágynék most, pedig könnyebb lenne, sokkal könnyebb lenne öntudatlanul kuporogni a szoba egyik sarkában. De amíg fogam és körmeim vannak, addig azon leszek, hogy kimásszak ebből az egészből. Ezért fogom vissza magam, ezért próbálom elmondai, mi történt, mert érzem, hogy rád talán hatna, hogy te talán elég fiatal vagy, hogy megértsd, hogy érezd, hogy hatni tudjak rád annyira, hogy legalább megpróbálj hitelt adni a szavaimnak. És ezt is teszed, bennem már remény csillanna, amikor esélyt adsz, de ez a próbálkozás is kudarcba fulladna, úgy tűnik túl jól varranák el a szálakat...
- Tessék? És akkor rögtön a legveszélyesebbek mellé kell zárni?? Milyen logika ez? - Talán nem kellene csattannom, nem kellene élnek lennie a hangomban, vádaskodásnak a tekintetemben, úgy kevésbé játszanék magam ellen; de az indulataim valahol mindig az ellenségeim voltak - talán pont azért, mert úgy is kezeltem őket. - Te is mondtad, hogy fura ez az egész... a tegnap még modellkedni hívtak be!! - Annak is kell nyoma legyen, ha el nem tűntették, átvertek, csapdába csaltak és bezártak, elvették az utolsót ami még számított nekem és most... fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni. Azt tudom, hogy mit szeretnék tenni, behúzni neked, nem túl nagyot, csak egy akkorát, hogy hallgass már a józan eszedre, mert ez minden csak nem kerek. Bár esélyesen nem nézek ki a villanó tekintetemmel a leg beszámíthatóbbnak, és a múltam sem segít az összképen, a tény, hogy tényleg voltak és vannak gondjaim a szerekkel... de ezért nem zárnak a felső szintre! Ettől legfeljebb az alsó szinten kellene csoszognom egy csészével a kezemben, miközben megfigyelnek, hogy ne tegyek még nagyobb kárt magamban.
Lehet arra próbálsz utalni, hogy az erőszak nem megoldás, de akkor azt kérdezném, hogy mégis mi a fene a megoldás, mert innen nézve több, mint elkeserítő az egész helyzetem...
- Együtt kell működnöm.... - Csak úgy sziszegem a szavakat, mintha méreg lenne, őszinte felháborodással. Együttműködni? - Mégis kivel?? - Csattanok, nem sok választ el tőle, hogy csattanjon a haragom, bár meg nem ütnélek, azt hiszem nem állok távola attól, hogy a suttogásba fojtott kibálásom valóban ordítássá nőjje ki magát. |
 Szava hihetősége, nos... enyhén szólva is a béka feneke alatt pihent. Voltak valóságosnak tűnő megjegyzései itt létében, dee akadtak ellentmondásos mondatai, kusza, bizonytalan hozzátételei. Hogy már ilyen volt mikor behozták vagy itt vált ilyenné nem tudhatom, s igazából ítelkeznem sem szabad emiatt. Ahogy az sem az én dolgom, hogy bármiféle útra tereljem. Azonban orvos híján úgy érzem most nekem kell támogatnom szavaimmal és segítenem valamiképp gyógyulását. Ezért ültem a géphez és ezért akartam a bizonyítékok láttán visszarántani a valóságba. Összesküvés elmélet? Ugyan... Elég sok paranoiás beteggel volt már dolgom, és tudom, hogy milyen ijesztő lehet a számukra lassacskán rádöbbeni, hogy az ő igazuk nem a valódi igazság. Ami pedig a részleget illeti, nos akadnak veszélyes paranoiásak.
- Igen, ez valóban furcsa. De talán csak azért kerültél oda, mert öhm... kissé talán... agresszívebben viselkedsz, ha az itt létedről van szó. - próbáltam nem megsérteni s mégis valamiképp rávilágosítani, hogy az erőszak nem lehet megoldás. Őszintén még azt is eltudnám képzelni, hogy benne volt a keze a tegnapi balhéban. De ez csak feltételezés az elővigyázatosság nevében, nem pedig ítélkezés.
- De ha tényleg kiakarsz jutni, függetlenül attól, hogy őrült vagy e vagy sem, együtt kell működnöd. - magyaráztam neki. |
- Enyhén szólva… - Valami keserű fintorra húzom az ajkaimat, miközben az arcát lesem, mintha onnan kiolvashatnám, hogy hisz-e az egész őrületnek amit felvázoltam, vagy csak méginkább ide illőnek gondol tőle, hiszen… fordított esetben talán én sem hittem volna magamnak. Talán ő is így van vele és csak rontok az egészen, de néha úgy érzem már, hogy nem tudok ennél is mélyebbre süllyedni, hiszen… lényegében alkut kötöttem az egyik beteggel, és… talán ő a legjobb esélyem. Különben egy őrültben kell megbíznom… de mégis, az ápoló szavaira valami reményszerű jelent meg a tekintetemben. Elhitte? Úgy beszél, mint aki elhitte… - Ezek… azt hittem, hogy csak őrült történetek, hogy épen zárnak be embereket… - Mert egészen eddig kételkedtem benne, ezért is mertem a zárt részlegre indulni. Mondjuk lehet, hogy amúgyis mertem volna...
– Ki kell jutnom… nem akarok ittragadni. – Van valami segítségkérő a pillantásomban amivel figyelem, ha tényleg hisz nekem… ez pedig csak erősödni látszik, amikor a géphez sétál és pötyögni kezd, vélhetően pont az én adataimra keres rá, én pedig minden leütött karakternél növekvő önbizalommal várom, már az elégedett vigyor is ott ül a képemen, hogy igen, most rá fog jönni, hogy igazam van és ez az egész egy baromi nagy félreértés vagy inkább összeesküvés és nagyon nincs itt a helyem. A szavaira viszont az arcomra is fagy a vigyor. – Mivan?? – Nagyon értelmes pofával bámulok rá, ahogy fordul a képernyő, a figyelmem is azonnal rátapad, falva a sorokat újra és újra, mindegyiknél növekvő haraggal. – A faszt… nem elvonón vagyok itt! Nem volt semmilyen megeggyezés!! Egy rohadt munka miatt jöttem ide, és itt ragadtam… egy elcseszett elvonó miatt miért kerültem volna abba az üvegszobába?? – Értem én, hogy minden ellenem mutat, de akkor ezt a nagy kérdést válaszolja meg, hogy miért voltam azon a szárnyon, mert ez azért csak nem talál a képbe. – Azért voltam ott, mert egy idióta vagyok, de egy elvonó miatt nem lennék itt! Annyira… annyira nem volt gondol a szerekkel… - Oké, szerettem…. Szeretek élni velük, de azért… jó, ezt talán mégsem kellett volna kimondanom, mert egyértelmű, hogy voltak balhéim miatta. |
Csendes srácnak tűnt, bár ez nem teljesen szokatlan az üvegszobáknál. Sokuk intelligensebb annál, hogy 24 órán keresztül torka szakadtából üvöltsön vagy kemikáliát dobáljon az üvegnek. Legalábbis ezt mondják. De biztosan ígyis van, mert a tegnapi káoz alatt is majdnem meglógott egy beteg - egy veszélyes beteg - és emberek haltak meg. Gondolom ezért is szóltak olyan képzetlen ápolóknak, mint én. Mert hogy amúgy eme szárny közelébe sem mehetnénk. A páciens kinézete ellenére - a tetoválások és egyéb külsőségekre értve - egészen elveszetnek tűnt és mikor a szobába értünk egészen őrületes történetbe kezdett, ami ugyan hihetőnek hangzott - mint sokszor máskor -, de tartottam tőle, hogy ez is egy újabb próbálkozás egy pácienstől, hogy megszökjön. Néha azért komolyan megesik a szívem rajtuk. A legtöbben a bánásmódjuk miatt találnak ki olyat, ami nem valós, de lehetőséget nyújthat távol tartani a helyet. Noha mindhiába.
- Huh, öcsém, te aztán jó nagy szarba keveredtél... - csóváltam fejem egyetértően, kissé aggodalmasan az itteni jövőjét illetően, de ettől függetlenül még nem hiszek el mindent. - Hát tudod... nem te vagy az első ilyen beeső... meglepődnél milyen sokan vannak, akik épen kerültek be, csak mert valakinek bökték a csőrét. - bólogattam, mint aki kicsit sem kételkedik abban, amit a srác mondott. Mármint ki vagyok én, hogy kétségbevonjam őt? Igaz, ezzel az egyáltalán nem őszinte megjegyzésemmel talán éppen egy téveszmékkel küzdőben erősítgetem a problémáját, de nem szerettem volna akármelyik túlszárnyban lévővel túlságosan rossz kapcsolatot ápolni. Sok ottanitól hallani, hogy a legtöbb őrült kevésbé kezelhetetlen, ha olyan van vele, akivel szimpatizál. Akivel pedig nem... nos az könnyen végezheti a mosdóban holtan, ahogy tegnap is.
Komolyan megsajnáltam, de csak mert nagyon elveszettnek tűnt, szóval gondoltam, annyit megtehetek az érdekében, hogy rákeressek a neten. Nem csak azért, mert talán valami csoda folytán igaza is lehet, ami elégnagy durranás lehetne, hanem, mert nagy valószínűséggel csak beképzeli az egészet, s ha isten ne adja szembesül vele, hogy az iskolája sosem hallott róla, talán előbb elindul a gyógyulása útján. Szóval míg meg nem érkezett a doki, beültem a forgó székbe és bepötyögtem a nevét, iskoláját, munkahelyét. Őszintén szólva elég volt elkezdenem írni a nevét és a Google rögtön kidobta a legfrissebb híreket róla. Az utolsó egy félórával ezelőtt került fel valamelyik hírportálra. Meg is lepett, s rögtön az jutott eszembe, hogy basszus, tényleg fogva tartják, az meg mekkora gebasz volna már. De a hír szerint egy ideje már problémája van az alkohollal és a drogokkal, ráadásul sokadjára került bajba, így közös megállapodás gyanánt a menedzserével megbeszélték, hogy bevonul és végig csinálja a kezeléseket, akár tetszik, akár nem. Azt is oda biggyesztette a cikk írója, hogy az eddigiek alapján, szerinte már az első héten elfog bukni Leonardo és hisztizni fog, mert nem akarja majd folytatni. Mély sóhajtásom követően fordítottam felé a monitort.
- Tudom, hogy kemény az elvonó... de én hiszek benned. - tettem hozzá halkan. Bár az kérdéses, hogy mindezek ellenére miért kötött ki a sorozatgyilkosok között, de nem kizárt, hogy egyszerűen a tegnapi nap végett, ott találtak neki helyet, mert a cikkben nem írtak gyilkosságról. |
Túlzás lenne azt mondani, hogy lenyugodtam, egyelőre inkább csak fáradt voltam az éjszaka után, meg valahol talán csalódott is... minden más miatt. Elárult a menedzserem, de elárultan én is magam. A múltkori ápolót sem látom sehol, az egyetlen személyt aki bizonyítani tudná, hogy nem ide tartozom... láttak a földszinten dolgozók is, de ők nem biztos, hogy emlékeznének is rám. A kamerák is biztosan felvették az érkezésem és távozásom, de ki lenne az, aki elhinné nekem? Be tudnám bizonyítani, hogy nem ide tartozom? Őrültség volt, hogy a tiltott részlegre kívánkoztam... tényleg látni akartam, de nem ilyen közelségből...
Szűkszavú voltam a mostani ápolóval, nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék, nem voltam meggyőzve arról, hogy a szavak már ki tudnának menteni... szinte mintha már el is kezdtem volna feladni a szabadságomat, pedig még csak egyetlen nap, sőt, még tulajdonképpen annyi sem telt el mióta először beléptem az intézmény falai közé. Talán... félek? Talán. Talán nem akarok itt ragadni és itt leélni a rohadt életem. Terveim voltak és álmaim, még ha olyan elcseszetten is álltam is hozzá...
Lassan haladunk és a csend is túl nagy, bár az ápoló beszél, én kevésbé vagyok lelkes, mint ő. Fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem vagy kire kellene hallgatnom... az őrültre vagy a saját eszemre... de eddig a saját döntéseim csak bajba sodortak... mégis... végül arra jutottam, hogy adok egy utolsó esélyt a saját gondolataimnak is, mondhatni egy tesztkört ezzel az ápolóval... arra úgyis kevés esélyt láttam, hogy pont ő az aki segíthetne tisztázni ezt az egész helyzetet... a rangidős orvos szava biztosan sokkal többet nyomhat, mint az övé... Nem tudom pontosan mikről is beszélt, valamit a kialakult helyzetről, meg hogy elviszik az okozóját… túl lefoglalt a saját ügyem ahhoz, hogy rá is koncentráljak. Már a szobában voltunk amikor végre újra rápillantok és beszélni kezdek. – Nem kell meggyógyítani, nem vagyok őrült. A tegnap jártam először az épületben, csak rosszkor voltam rossz helyen. A földszinten volt egy művészeti tevékenység, oda érkeztem modellnek. De elég elvetemült voltam ahhoz, hogy szünetben felszökjek a fenti szintre… a fene gondolta, hogy akkor szabadul ki a káosz és az egyik orvosnak öltözött szökött beteg átvág, rárak egy kibaszott karperecet a kezemre és a következő ami történik, hogy bezárnak betegnek és itt töltöm az éjszakát meg még kitudja hányat, mert ez a rohadt orvos szerint, akihez most hoztál, a menedzserem is beleegyezett abba, hogy zárjanak csak be erre a helyre! – Egyre több indulattal ömlöttek ki belőlem a szavak, így kimondva még elcseszettebbnek hangzott az egész, és még nagyobb felelőtlenségnek a tettem… de nagyon számítottam arra, hogy ilyen súlyos következményei lehetnek az egésznek. A mondat végére érve dühvel vegyes kétségbeeséssel néztem az ápoló szemeibe, miközben folytatom az egyetem nevével, ahová járok, majd a modellügynökség nevével, ahol dolgozok... – ... vagyis dolgoztam a tegnapig, ma már fogalmam sincs, hogy mi van, csak azt, hogy nem kellene itt lennem. Az egyetlen bűnöm, hogy egy felelőtlen idióta vagyok, akinek kitűnő érzéke van ahhoz, hogy bajba keverje magát! – Hinne nekem? Kimondva még hihetetlenebb az egész. De egyetlen google keresés kiadná, hogy a hátterem igaz. Balhés, de nincs pszichiátriai hátterem… vagyis eddig nem volt, de kit tudja most miket mesélnek majd be rólam… - Egy hete még tele voltak a rólam szóló hírek azzal, hogy leittam magam és... - Itt egy pillanatra megakadtam, ebbe a részletbe igazán nem akartam belemenni. - Szóval, a lényeg az, hogy nem itt kellene lennem, maximum azért kaphatnék büntetést amiért megpróbáltam beszökni a felső szintre, de ennyiért még nem bezárni kellene közéjük! - Legszívesebben ordítottam volna, de nem akartam, hogy berontsanak az őrök még mielőtt elmondhatnám mindezt az ápolónak... így csak feszült suttogásként tört elő a hangomból az indulattal vegyes kétségbeesés. A tekintetem a segítségéért könyörgött, de nem reméltem sokat... viszont egy próbát talán megért? |
| Weston |
Első alkalom, hogy a gyilkosok közt járhattam, és tudom, egy pár percnyi megfigyelésből lehetetlen következtetéseket levonni, de jelen megállapításom szerint óriási a különbség köztük és a szomszéd szárnyban lévők közt. Ők csendesek és inkább szemmel ölnek. Ha beszélnek, akkor sem őrültek módjára, hanem mintha még nyomást is gyakorolnának ránk. De legalábbis próbálják.
- Huh, hallottam tegnap mekkora káosz volt itt... - hülledeztem, minek után keveselte a cukorkás gépet és végre bemutatkozott. - Én ugyan szabadnapos voltam, de a nyomokat most is látni. A vért persze felmosták, viszont odakint még mindig le van zárva minden és rendőrök járkálnak a váróteremben is. - meséltem, bár meg lehet mindennek ő is szemtanúja volt tegnap.
- Mikor jöttem dolgozni ma, hallottam, hogy az irodában az igazgató, az egyik doki és néhány rendőr arról vitatkoznak, hogy tarthatatlan ez az állapot és hogy a káosz okozóját elakarják szállítatni. Megkérdeztem ugyan az egyik ajtóban álló őrt, hogy hová viszik és mit csinálnak vele, de azt felelte, hogy a rossz kutyát is sintér telepre viszik és nem teszik fel az örökbefogadhatók közé. - csóváltam fejem, mert akárhogy is próbálok rájönni mit takarhat mindez, nos... sehogy sem hangzik jól.
- De fel a fejjel. Biztos vagyok benne, hogy neked még jó esélyeid vannak a gyógyulásra. Dr. Fisher különösen ragaszkodik hozzád. Meg lehet azért, mert most elveszti az egyik betegét és hát valakinek pótolnia kell... - mosolyogtam rá. Ez nem feltétlen rossz, hiszen ha kedvenccé válik az egyik orvos szemében, élvezheti annak előnyeit.
Közben el is értük a vizsgáló szobát, ahova az őrök már nem követtek minket, de az ajtónál őrködtek odakint. Én ápoló voltam, nyilván nem hagyhatom magára a beteget veszélyes holmik közt.
- Fisher mindjárt itt lesz. És ha rám hallgatsz és át akarsz kerülni a másik szárnyba, bólogass mindenre, érts vele egyet és próbálj nem gyilkosságokon gondolkodni. - javasoltam, de ez a dolog azért rendesen szöget is ütött a fejemben és amíg magunk közt voltunk mindenképp ráakartam kérdezni. Más esetben nem merném, mert a pszichomókusok szerint ezzel csak feltépjük a régi sebeket, vágyakat ébresztünk bennük, hogy ismét embereket öljenek. De ha már így kettesben maradtunk...
- Őszintén szólva nem tűnsz gyilkos alkatnak, már pedig oda csak azok kerülnek, akik legalább egy embert megöltek vagy megcsonkítottak. Elmondod miért kerültél oda? Talán valami szexuális ragadozó vagy? - nem, ezt sem nézném ki belőle, de valamilyen brutális oka mindig van. Már pedig belőle elég nehéz volna bármit is kinézni. |
A lehetőségeim kétségbeejtőek, a legjobb amit tehetek, ha a legkedvezőbb rosszat választottam, ami jelen esetben Dommiel volt. Nem volt okom hinni neki, nem is bíztam abban, hogy a segítsége valóban megment és nem csak mélyebbe ránt… azt viszont tudtam, hogy eddig saját akaratból cselekedtem – legalábbis ezt hittem – és ide jutottam. Ha őt követem, legalább nem csak magam okolhatom majd amiért mélyre süllyedtem.
Bólintok, az arcom nyúzott de határozott, bár többet mutatok belőle, mint amennyit valójában érzek. Mert valójában fogalmam sincs mit teszek, vagy mi a jó döntés. Csak az biztos, hogy senkinek sem hihetek, hiszen az orvos is megvehető volt, akkor ki tudja még kik azok. A betegek őrültek, az itt dolgozók egy része kétes értékrendű, kintről aligha lennék elég fontos bárkinek is, hogy keressen… elcsesztem, és ez még gyenge szó rá. Viszont valakibe kénytelen leszek bizalmat fektetni, legalább látszólag, ha túl akarom élni. Dommiel legalább tudja, milyen idebent.
Várom a szavait, türelmetlenebbül, mint kellene, csakhogy a mondat végét már nem hallhatom, megzavarnak a közeledő léptek. Az őrök látványa reménnyel tölt el, bár a kétség még mindig ott a háttérben, lehetne ennyire egyszerű? Nem reagáltam a szavakra, ahhoz túl hangosak voltak a gondolataim, tehetetlenül álltam miközben megközelítettek.. azonban nem álltam ellen. Egyelőre. Már most őrültet kellene játszanom? Végül is, most dőlhet el, hogy hová tesznek… hacsak a doki nem befolyásolja a folyamatot. Az utolsó mondatra viszont nagyobbat dobban a szívem, haza menni? Csak egy nap telt el, de mégis sok volt, az éjszaka hosszú és álmatlan, a tekintetem elsötétült a gondolatoktól, a találgatástól, hogy mi fog történni és meddig maradok… Nem akartam maradni. A tekintet, amivel a fiatal ápolóra néztem, szigorú volt. Szemétség lenne tőle hamis reményekkel áltatni. Hihetnék neki? Jó lenne lehinni. Ki akarok jutni… de ki ő, hogy ekkorát ígérjen? Talán csak azért mondja, hogy nyugodtabb legyek amíg kísérnek…?
Lassan indulok, hagyom magam vezetni, de mielőtt elmennénk, egy pillanatban, amikor senki sem figyel túlzottan, még Dommielre pillantok. Fogalmam sincs, hogy mi lesz vagy mit kellene tennem, ez a bizonytalanság pedig meglátszik a tekintetemben, s csak akkor erőltetem magam az eltüntetésére, amikor már elfordultam a férfitól. Most már csak rajtam áll…
Az ápoló úgy tűnt, nem akarta csendben tölteni az utat. Halkan, hosszasan sóhajtottam fel, mielőtt még megszólaltam volna, anélkül, hogy ránéznék. – A cukor a legkevesebb, amire szükségem van… - Halkan ejtem a szavakat, nem akarok megtörtnek tűnni, de megviseltnek látszok. Hiszen elárultak és az orromnál fogva vezettek… Kimondta a nevét, de alig figyeltem, még terveztem és gondolkoztam, arról, hogy mit tehetek. Kicsit késve, de elért hozzám, hogy válaszolni illene. – Leonardo. Aston. – Az utóbbi hangosan érkezett, egy lopott pillantással, bár nem hittem, hogy mondana neki bármit is egy feltörekvő kis senki neve, aki az utóbbi időben csak a botrányairól volt híres. Átbulizott éjszakák, ittas vezetés, droghasználat… Néha próbáltam jó lenni. De nem mindig sikerült. Ráadásul azt senki sem emelte ki, hogy a bulik egy része, ahová elmentem, közel kötelező volt a kapcsolatszerzéshez, alkohol fogyasztás nélkül meg aligha maradhattál. Ahogyan azt sem kérdik, hogy mi volt olyan fontos, hogy részegen üljek a volán mögé, akárcsak azt sem, hogy miért nyúltam a drogokhoz. Az előbbiekből hangzatosabb hírek születtek. De az ország egy másik részén. Itt még annyian sem hallottak rólam, mint otthon. – Melyik orvos dönt? – Szinte féltem feltenni a kérdést, mégis, ez volt az első alkalom, hogy az ápoló, Dommiel szemébe néztem, és, mintha kicsit reménykedtem volna? Bár a korábbi orvos befolyása talán így is elérne ideáig… mégis, mintha remény lett volna a tekintetemben.
Az sem biztos, hogy jó ötlet volt elmondani a teljes nevem. Még ha rá is tudnám venni, hogy nézzen utána a kilétemnek… talán nem lenne elég. Nem csak azért, mert valószínűleg közel semmi a befolyása itt… hanem azért is, mert valószínűleg bele fognak beszélni valamilyen betegségeket a kicsapongó viselkedésembe. Hiszen mindenkire rá lehet fogni valamilyen őrületet, nem…? |
 Még csak két hónapja dolgozom, de még mindig rengeteg újdonsággal találkozom. Nem csak koszt terén, de folyton jönnek és mennek az új betegek, néha csak állni kell a sarokban és figyelni, máskor a nyálukat kell törölgetni és gügyögni. Eleinte azt mondták ne is álmodozzak arról, hogy a veszélyesebbeket is látni fogom, mert kölyök vagyok és könnyen behálóznának. Aztán tegnap kitört a balhé, és másnapra ketten-hárman egyből fel is mondtak. Így igaz, hogy több ember helyett dolgozom, de mindenhová van bejárásom.
Most is csak annyi a dolgom két őr kíséretében, hogy egyik pontból a másikba vigyek valakit. Azt hittem minimum megbilincselik, de nem. Zubbonyt sem kapott, pedig elvileg a gyilkosok közül hozták ki. Féfüllel azt is hallottam, hogy van ápoló, aki valamiképp hatást gyakorolt az egyik betegre, és bár a doki rossz szemmel nézte, de úgy kísérte a cellájába végig a folyosón, hogy hozzá sem kellett érni, őr kíséret nélkül. Mintha régi jó cimborák lennének. Na ez már profizmus. Remélem én is hamar elérem ezt a szintet.
Szóval elindultunk és kiérve a folyosóra már nem a lámpák világítottak, hanem a napfénye a rácsos ablakokon át.
- A másik szárnyba, ahol a kevésbé betegek vannak, kaptak tegnap egy cukorkás kis gépet. Tudod, amit megkell tekerni és ki jön belőle egy maréknyi finom cukor. Eszméletlen. Kár, hogy rágósat nem kaptak. - kezdeményeztem valami barátibb beszélgetést, de azért roppantul érdekelt, miért van itt, miféle okból került be.
- Egyébként Weston vagyok... - néztem rá. Ha nem láttam rajta hajlandóságot a beszélgetésre, nem erőltettem, de szívesen csevegtem addigis. |
 Olykor már az ember sem tudja követni, hogy amit manipulációnak használ, vagy önös érdekek miatt teszi, az nem őszinte és a másik érdekeit is figyelembevevő. Egy idő után pedig nehéz rávenni magunk, hogy folytassuk, átverjük azt, akit időközben megkedveltünk. Talán tévedek. Talán nem is vagyok képes ilyesmire. Az orvosok szerint, aki kisbabákat öl, az már születésekor üresen jön a világra, de én hiszem, hogy a manipulációmmal sem ártok majd igazán Leonak. És azt hiszem hajlandó vagyok kettejük közé állni, ha megalomán barátom nem bír magával. S hogy mindezt csak a saját vágyaim kielégítésére teszem? Ez ígyis elég nagy őrültségnek hangzik.
Felajánlom neki a segítégem, és persze ezzel a magam kedvére is tehetek. Adok neki, hogy el is vehessek. De emiatt nem kell, hogy rosszul érezze magát. Én sem fogom. Sokáig tart, nem biztos a dolgában, bizonytalan, de végül rábólint. Észrevétlen csillan fel a szemem, a reménnyel együtt sokféle dolog szökik az elmémben. Sok olyasmi, amit inkább most nem osztanék meg vele, mert egyből viszkozna. De mielőbb megvalósítanám őket. S ebben úgy érzem senki sem tud megakadályozni.
- Remek... Tudom is, hogy tudnál kicsit megszabadulni a mostani kalitkádtól... Ami azt illeti nem is olyan bonyolult. Csak annyit kell tenned, hogy... - kezdtem volna bele, de ekkor belépett ismét két őr, és egy másik ápoló. El hallgattam és figyeltem mi történik. Leo üveg ajtajához léptek.
- Helló! Öhm, azért küldtek, hogy elvigyelek a gyengélkedőbe. Most, hogy rendberakták az épületet, és elmentek a rendőrök, a beléptetéseddel le kell tudni a gyors vizsgálatokat, és teszteket, aztán a doki eldönti hogy tovább. - nyitotta ki az egyik őr az ajtaját, de végig a fiatal ápoló beszélt. Addig a másik őr bement Leoért. Nagyobbak és erősebbek voltak, ami érthető, szóval készenálltak rá, ha lekéne birkózni.
- Nem tűnsz őrültnek. Ki tudja, talán haza is engednek.. - vont vállat, mikor kiterelték Leot. Nem szeretem mikor beleköpnek a levesembe, és most nagyon úgy tűnik, hogy hiába a tervezgetés, most megint keresztbehúzták a számításaim. |
A szavaira a szemem forgattam, költőien fogalmaz, amit túlzásnak érzek. Azt hiszi a díszes szavak hatásosabbak lesznek? Nos, nem. Talán pont ellenkezőleg, hiszen amikre én gondolok éppen, azok nem annyira szépek mint ahogyan fogalmaz. Amikor szünetet tart akaratlanul is egy gúnyos vigyort küldök felé. Igen, barátkozni akartam, pontosabban… szövetkezni? Talán az sem a legjobb szó rá. Valószínűleg csak kihasználni. Vagyis szeretném, és majd meglátjuk, hogy a lelkiismeretem meddig visz el. Vagy meddig ragaszkodhatok még ilyen dolgokhoz, talán amire kiszabadulok a büszkeségemmel együtt levetkőzőm majd ezt is.
A szünettől olyan érzésem támadt, mintha egy vers következő sorain gondolkodna, ha már költői vagy drámai akar lenni. És igen, ráéreztem, tényleg valami hasonlóan szép gondolattal fejezte be. Szemét vagyok vele? Igen. De talán okkal és jogosan, még ha kicsit talán túlzottan is. Ha más körülmények közt találkoztunk volna, valószínűleg a kedvesebbek oldalammal ismerkedik meg először, de így, részben őt okolva a bezártságomért, egy esténél több idő kellett, hogy kedvesebb legyek. – Ez feltételezi, hogy az a valaki valóban megszépíti a napjaidat. – A tekintetem lassan már fáradtnak tűnik, mintsem dühösnek.
A nevére biccentek egy aprót, a sajátom nem ismétlem el, ha már ilyen szépen maga mellé próbált láncolni, akkor feltételeztem, hogy ennyi legalább megmaradt neki. Viszont amit utána mondott már érdekesebb volt. – Együttműködni? – A tekinteteben gyanakvás látszik, a kérdés utáni csenddel szavak nélkül kérem tőle a magyarázatot. Mégis mire céloz? Miben lehetnék a segítségére? Főleg így, hogy én is csak egy rab vagyok, akárcsak ő. Vagy pont így? Csak egy játéknak kellek neki, hogy ne legyen egyedül, egy játéknak akit majd kidob és lecserél amikor megun? Nem tűnt túl fényes jövőnek, főleg azok az álmok után amiket tönkretett a húzásával. Bár a karrierem többször is lejtőnek indult mielőtt még szárnyalhatott volna, valahogy mégis visszahúztam magam. De ebből már sokkal nehezebb lesz visszamászni. A gyanakvásom csak nőtt amikor még többet kért. De mire számítottam volna? Őrültek közt van, de mégis, kevésbé tűnik annak mint sok más itteni. Egy hidegvérű gyilkos. Hallottam suttogásokat arról amit tett. Talán veszélyesebb, mint az arcok akikkel eddig volt dolgom. De nincs túl sok választási lehetőségem már, nem igaz…? – Amit mondasz… - Összevont szemöldökkel figyelem az arcát, mintha találhatnék rajta bármi hasznosat is, mintha átláthatnék rajta, mintha beleláthatnék abba a csavart elmébe, ami mögötte van. De nem így van. Hiába nézem, nem tudom eldönteni, hogy mire számíthatok tőle. A homlokom ismét halkan koccan az üvegnek, s pillanatok telnek el így, miközben gondolkodni próbálok. Mintha kitalálhatnék bármit is… időre lenne szükség, hogy kiismerjem a hely működését. De nem biztos, hogy van annyi időm amennyire szükségem lenne. És segítséget sem biztos, hogy kapnék ebben. Dommielnek vannak épeszűbb pillanatai, de lehet, hogy ezzel a tulajdonságával kisebbségbe tartozik itt. Ha nem fogadom el az ajánlatát… lehet, hogy nem lesz még egy esélyem rá? Vagy fontos lenne neki annyira ez az egész, hogy újra megpróbáljon elérni? Mert ha valakinek, akkor talán neki sikerülne, még akkor is, ha egy alsóbb szintre helyeznének. Vagy pont ellenkezőleg, az elutasításra kattanna az a bizonyos kapcsoló a fejében, és én is felkerülnék a halállistájára? Ez az opció akkor is érvényes, ha szövetkezek vele. De talán jobb lenne a barátságosabb oldalán maradni… Őszintén, hagyott egyáltalán választást? Biztosan nincs semmilyen burkolt fenyegetés a kérdése mögött? A csendet a sóhajom töri meg, ahogyan lassan felnézek. Nem szólalok meg, a fejem is alig mozdul, de láthatja azt az apró biccentést, amit felé küldök, miután hosszú pillanatok után újra találkozott a tekintetünk. Egyedül még kevesebb az esélyem. Ha nem ő, akkor az őrült doki csinálna ki. Egyelőre Dommiel biztonságosabb választásnak tűnt, a kérdés csak az, hogy meddig? És mi az a minden, amit meg kellene tennem neki? Nem süllyedek csak mélyebbre ha őt követem? Nos, azt majd megtudjuk. Ugyanis most már választottam, és engedelmes kutyaként vártam. Eddig annyit mondott, hogy játszak őrültet, érjem el, hogy ezen a szinten maradhassak… ez talán még menni fog… Fél éjszaka hallgattam az ittenieket, csak le kell utánoznom az egyiket. A tegnapi kirohanásaim már megalapozhatták az egészet. Ez lenne az első lépés?
|
Az, hogy elgondolkodott, azt jelentette, hogy talán nem a falnak beszéltem, hogy esetleg még hallgat is rám. Hiszen az jó. Nem csak nekem, de neki is. Azzal, hogy ide szegezi magát, elintézi, hogy az enyém lehessen, s hogy életben maradjon. Igaz, távol vagyunk egymástól, ki tudja mikor érinthetem újra, de egyelőre azzal is beérem, ha nézhetem, ha figyelhetem, ha beszélhetek hozzá, ha ő beszél hozzám. S ha kiszabadulok, őt is akarom vinni. Már pedig kifogok szabadulni, ezt biztosan tudom. A kérdés csupán az, hogyha ez Amunnal valósul meg, miként magyarázzam el neki, hogy Leonardo már a részemmé vált. Ezen még az sem rontott, mikor kegyetlenül visszkérdezett. Nos igen, valóban így tettem és nem tagadom, hogy nem bánom, sőt éppenséggel örülök neki, de azt sajnálom, hogy ezt még mindig sérelemként éli meg. De majd ha megkedvel - mert megfog -, másképp látja. Hálás lesz, én pedig, mint egy apró kincset, minden hová magammal viszem. Mire elszabadulunk innen, már egészen más ember lesz. Már nem érzi majd a szabályok súlyát, a törvények terhét. Nem fél majd meglépni a határokat. Őrült lesz és boldog, annyira, hogy mikor megkérdem majd, hogyha visszamehetne-e az időbe megváltoztatná-e a tegnap, s azt felelje, hogy nem. Az én szárnyaim alatt mindent megengedek neki. Most azonban még korai ez a mámor, hiszen alig ismerjük egymást. Na jó, éppenséggel testének bizonyos részeit sikerült megismernem, de az is mintha évekkel ezelőtt lett volna. Gondolatától pedig már is fokozódik a hiánya. Na majd, ha már minden tanácsom megfogadja, és engedelmesen végrehajtja őket, elintézzem, hogy akár egy napra is egy szobába kerüljünk.
- Nem a hálátlanság hajtott. Csupán a magány fojtogató érzése. Ha nem zakatolt volna elmémben ilyen módon, a szökésre koncentráltam volna. De megláttalak és... - elhalkulok, mert még én sem tudom mit akarok mondani, hogy mire is gondolok most épp. Csupán egy különös érzés az, amit most épp érzek. Majd egy szemöldök felrántással hozzám teszem.
- Csak egy igazán őrült mond le a szabadságról, hogy örökfogágban maradjon, de olyas valakivel, aki szebbé teszi a napjait. - nyálas? Meglehetősen, ám eme gyomromban bizsergető érzést csak így tudnám megfogalmazni. Ha nem botlok bele, ha nem csap meg az illata, nem állok meg, megállíthatatlanná válok és kiszabadulok. Majd el. És a romlott világ, a kezeim közt porladhat el.
Láttam mikor néz belém, s át rajtam. Mint egy apjának figyelmére áhítozó kisfiú, úgy fürkésztem fáradt és még kissé bosszús tekintetét. Az üvegnek simulva már-már elhittem, hogy érzem rajta az illatát. Érdeklődve kapom fel fejem, mikor hosszas csend után ismét megszólal.
- Dommiel vagyok... - válaszolom nyugodtan, s amint átnyújtom neki eme semmitérő információt, lelki szemeim előtt megelevenedik, ahogy az üvegfalnak feszülve meztelen teste, hajába markolva mozgok benne hátulról, miközben fájdalmas nyögések közt a nevem nyögi. De ráébredek, hogy ez így most nem opció. Ráadásul figyelmem eltereli a téma. Tanáccsal látom el, hogy elkerülje csúnya végét, és őszinte okot felhozva egy csöppet talán - szándékosan - rá is ijesztek. Titkon minden kiejtett szavammal, pillantásommal és sóhajommal marasztalni akarom. Részben célt érek, nem kívánja a halált. Ahogy senki sem. De akkor is fontos, hogy kimondva is tisztázza magában.
- Segítek, hogy elkerüld. De ahhoz... együtt kell működnöd. - ejtem ki óvatosan a varázszavakat, melyek engem kerítenek hatalmuk alá azzal, hogy kimondtam őket. A manipuláció lényege, hogy legalább eleinte ne csalódjon benned a másik. Utána pedig már követni fog. Én utána sem okozok majd csalódást neki. Nem nagyobbat, mint az hogy bezárattam ide.
- Azt kell tenned, amit mondok, rendben? - csupán egy apró bólintás is elég tőle, hogy elmém már a vörösködben fürdik, hogy előttem térdelve parancsolok rá, tátsa nagyra és én nem finomkodom betömni azzal, amim van. Mert ő mostantól engedelmeskedni fog. Csak egy szó tőle, és mindene az enyém lesz. |
Nem ismertem annyira az intézetet, hogy bármilyen különbséget is jelenthessem számomra, hogy melyik szinten is vagyok. Azt tudtam, hogy itt vannak a legveszélyesebbek, de azt nem, hogy mennyivel jobb lennebb. Hallottam pletykákat erről a helyről… de sosem érdekelt annyira, hogy igazán figyeljek rájuk. Jelenleg pedig a legjobb információ forrásom az őrült volt. A tetovált itt dolgozó hasznosabb lett volna, de ő nem volt itt, s talán nem is igazán lesz… hiszen nem ápoló, valószínűleg ritkábban dolgozik, a tegnap itt volt, talán ma egész nap nem fogom látni. De amit most fogok tenni az eldöntheti, hogy maradok vagy megyek, szóval maradt az őrült segítsége, még ha semmi kedvem sem volt hozzá szólni a történtek után, kénytelen voltam visszaszorítani a maradék büszkeségemet is. Szerencsére hajlandó volt beszélni, az viszont már más kérdés, hogy mennyire hihetek neki. Hozzá hasonlóan félretettem az ételt és közelebb sétáltam, egyelőre a beszélgetésünk fontosabb volt az evésnél. Látszott rajtam, hogy nem felejtettem el ilyen gyorsan a történeteket, ahogyan a hibáztatására sem untam még rá, csak egyszerűen szükségem volt a segítségére. – Akárcsak te? – Miben különbözne? Ő is átvert, bár gyanús volt a helyzet, mégis hagytam magam sodródni. Bár tény, hogy a jelenlegi helyzetben ő kevesebbet tud ártani nekem, mint a doki például. Ráadásul ő már egyszer közel került a szökéshez. Bár ezek után lehet, ha jobban figyelnek majd rá… mégis, talán nem lenne jó döntés túl nagy haragban lenni vele, főleg, ha a közelében maradok majd.
Az őrület eljátszásának említésére nemtetszően húztam el a számat. Lehet, ha igaza van, viszont ha egyértelműen őrültnek nyilvánítanak, akkor azzal megnehezíthetem a saját szabadulásom, egy életre megbélyegeztethetem magam. Ellenben ezt a doki akár a segítségem nélkül is elérheti. A tekintetem a férfin volt, de egyre kevésbé rá figyelt, a feszült arcom fokozatos váltott át kétségbeesettbe, az ittlétem óta talán most először. Így, hogy a dühöm nagy része lecsillapodott, már kezdtem másképp látni a helyzetet. Lehet, hogy valóban nincs kiút? Lehet, hogy bármit teszek felesleges lesz? Lehet nincs jó döntés… A váratlanul beállt csendet a homlokom üvegfalnak koccanása zavarta meg, miközben a kezem szinte megadóan lazultak el a testem mellett. Csukott szemmel vettem egy mély levegőt s elszámoltam ötig, mielőtt újra ránéztem volna. Nem, nem törtem meg ilyen könnyen, viszont minél többet gondolkodtam a helyzetemen, annál elkeseredettebbnek tűnt az egész. És tényleg ő volt az egyetlen akire támaszkodhatok? Mert nem hittem volna, hogy a külvilággal kapcsolatba léphetek… - …nem emlékszem, hogy említetted volna a neved. – Ha mégis, nem jegyeztem meg. A találkozásunk körülményei nem voltak túl ideálisak… Ő már tudja az enyém, talán még emlékszik is rá. Ő mindvégig higgadtabb volt nálam, talán neki már megszokott ez az egész… de nekem viszont ez a szintű őrület teljesen új. Eddig is voltam már rossz helyzetekben, de sose ilyen mélyen. Valahol még reméltem, hogy csak egy intő lecke less az egész, és estére ki fognak vinni… de a menedzserem nem az a viccelődős fajta. Más meg ki segítene? Család? Nem, ők nem keresnének. “Rajongók”? Nem, ők majd tovább állnak a következő jóképű férfihez, aki átveszi a helyem…
- …és itt élni jobb, mint kockáztatni a halált, és… - és mi? Várni? Annál szinte minden jobb, hiszen nem igazán van amire vagy akire. A szavai nem győztek meg, de láthatóan elgondolkoztattak. De fogalmam sem volt arról, hogy mit fogok tenni. Csak abban voltam biztos, hogy valamiért az orvosban sokkal kevésbé bízok, mint benne. De tényleg félniük kell, hogy túléljem ezt az egészet? És hogyan érhetném el? Eljátszani a tipikus őrültet egyszerű… csak az a kérdés, hogy milyen típusra lenne nekem szükségem… és elég hihető tudnék-e lenni belőle? A felismerésre, hogy mennyire mélyen elgondolkoztattak a szavai, összevont szemöldökkel pillantottam rá. Lassan mindenben a veszélyt láttam. Mégis minek kellett ennyire kíváncsinak lennem? És miért pont aznap tervezte a szökését? Ha csak az egyik nem történt volna meg… most nem lennék itt. De már itt vagyok… szóval igyekeztem határozottan nézni rá miközben újra megszólaltam. – Nem akarok meghalni. – Viszont abban nem voltam még biztos, hogy milyen messzire mennék a saját életben maradásomért. Voltam már veszélyes helyzetekben… de egyik sem volt ehhez hasonló. – Főleg nem itt… |
Órákig dühöngött még magában, s ami azt illeti ezt mások tudtára is adta olykor, ha nem is olyan eszeveszettül, mint azt itt sokan teszik. Neheztelt rám, s én ezt megértem valahol. Szemeiben látszott az utálat vihara, amibe ha tudott volna beleránt, hogy éreztesse velem, mennyire nem kívánatos személy vagyok éppen most a számára. De ez majd változni fog. Muszáj neki. Csak ő még nem tudja, nem látja. Éppen annyira nem, mint ahogy azt sem látta egy félnappal ezelőtt, hogy mivé válik majd, hogy a sorsa merre viszi tovább. Pontosabban, merre nem... De én ezen a téren optimista voltam, mert az évek alatt megtanultam, hogy itt nem az őrület a legnagyobb probléma, vagy a koszt, a bánásmód, esetleg a zaj. Hanem a magány. Itt csak a szerencsésebbek kapnak lakótársat. Azok a szerencsésebbek, akik valójában már a világot sem érzékelik vagy nem úgy, ahogy kéne, így fel sem fogják mekkora kincs, hogy nincsenek egyedül. Tudom, ez a büntetésem, azért, amiért emberöltem, amiért ártatlan életeket tettem tönkre. De ez akkor is kegyetlenség. A kínzásuk rövid ideig tartott és a halál végül megnyugvást adott a számukra. Én évekig szenvedhetek még, míg ő ktalán már meg is bocsájtották odafent - vagy lent - hibám.
Akkor lettem csak igazán zaklatott - noha végig egészen jól lepleztem mindezt - mikor fülem hallatára közölték vele, hogy hamarosan költözik. Szép reményekkel kecsegtették, jól hangzó gondolatokat ültettek fejébe, de itt minden szép dolog csupán csomagolás mi a förtelmet rejti. A "másik szint" nem azonos a jobbal, a szebbel. Akad szint, ahova azok kerülnek, akiket Fisher kiválaszt, azok, akik többé nem kerülnek onnan ki. Talán holtan, de a testük aligha kerül elő egészben. Csak pletykálják, de elég gyakran és hihetően, én hiszek bennük. Annyi szerencsém van - ami neki talán nincs - hogy nem tartanak egészségesnek, így alkalmatlan volnék arra, amire használják őket.
Az ápolók távoztával az ágyra tettem szépen a tálcám, és közelebb mentem az üveg falhoz, ami többek között távol tartott tőle.
- Ne hidd el, amit mondanak. Visszaélnek a hiteddel, a reményeiddel. Tudják, hogy manipuláljanak. - tapasztottam kezeim az üvegnek, homlokommal egyetemben, épp csak orrom hegye nem nyomódott neki. Persze felróhatná, s talán meg is teszi, hogy én épp így csaltam tőrbe, de míg őket a kapzsiság hajtja és nem félnek másokat kínozni, én csupán egy elesett bábu vagyok, aki magányában látva az örömforrást, kihasználta azt, és hogy tovább is kitartson önzően magához láncolta.
- Őrültté kell válnod, hogy békén hagyjanak. És őrülten gonosszá, hogy féljenek is. Ha azt teszed, amit mondanak, a halálod útját kezded járni. Én... nem ezért marasztaltalak... - néztem felé. Már most úgy éreztem magam, mint egy szomorú kisfiú, akit megfosztanak a kedvenc játékától.
- Nem léteznek kevésbé őrültek... Csak halottak. |
 A maradék józan ítélőképességemmel próbáltam rájönni, hogy mit akarhat tőlem. Nem csak a velem szemben ülő elmebeteg, hanem mindenki. A menedzserem, az orvos, a beteg… mintha mind szövetkeztek volna ellenem, pedig rögtönzött akció lehetett az egész, ami meglepően jól sült el számukra. Én pedig a kedvükre táncoltam… talán nem is teljesen rájuk, nem is teljesen a velem szemben ülőre voltam dühös, talán magamra haragudtam annyira amiért hagytam, hogy ide kerüljek. De abban a pillanatban sokkal kellemesebb volt mindenki mást okolni, s nem abba süllyedni el, hogy én hol ronthattam el ezt az egészet. Mert hibáztam, nem is egyszer. És nem is csak ma kezdtem, elcseszett döntések egész hosszú sora vezetett el eddig a pillanatig, talán minden apró hibánál volt egy újabb jel, amit figyelmen kívül hagytam… És most utolért. Szóval ordítottam és dühöngtem, azon, aki a legközelebb volt hozzám. Ráadásul valahol még valóban tettes ő is… bár kevesebbet tett az egészhez, mint amennyit a saját ostobaságom.
- …nem biztos, hogy jó ötlet lenne azt… - A fogaim közül sziszegtem a szót felé, pár pillanatig szándékosan kerülve a tekintetét. Nagyszerű. Újra ideges vagyok, ismét tombolhatok a kamerák előtt, had játsszak csak rá arra, hogy őrült vagyok. Az ujjaimmal idegesen szántottam a hajamba, összekócolva azt, csak, hogy később megpróbálhassam visszasimítani, bár így sem került minden tincs a maga rakoncátlan helyére. De pillanatnyilag pont kurvára nem érdekelt.
Sajnálkozik… de nehéz lenne hinnem neki. De legalább csend lett, aminek kivételesen talán még örültem is valahol. Egy ideig még megtörtem párszor, ahogyan az öklöm az üvegfalnak koccant, de már erőtlenül, csak a hatás kedvéért, miközben arról álmodoztam, hogy mi lenne, ha… de nem történt semmi. Az ütögetésem egyre ritkábbá váltak, majd végül teljesen abbahagyva, szinte megadóan engedtem le a kezem, ahogyan lassan lenyugodtam, már amennyire a helyzet engedte azt. De a vádló tekintetből már sokkal lassabban engedtem, ő is bámult, hát én is őt. És amennyit aludtam aznap, azt ott, ülve tettem, az üvegnek támaszkodva a vállammal.
Fogalmam sem volt, hogy reggel van vagy még este, vagy egyáltalán hány órája voltam már ott. Még alig kezdődött, a csodálatos időérzékem máris cserben hagyott. A közelgő ételből viszont már lehetett saccolni, hogy nagyjából mennyi lehet az idő… de az ilyen jellegű gondolataim gyorsan elnyomta a kétség és gyanakvás, amikor megláttam, hogy mit tennének elém. Ösztönösen sandítottam a szemközti cellába betuszkolt tányérra… ami jóval szegényesebb volt a sajátomnál. A furcsálló tekintetből még az ápolóknak is jutott. Mi ez? Miért? Nem hittem, hogy ilyen ellátásban részesülnek az itteniek… hirtelen hízelegni próbálnának? Meg a tanács is… szinte már túl jól hangzott az egész. Amint elmentek az ápolók, ideges mosollyal pillantottam a szemközti őrültre. Nem, ez kicsit sem jelenti azt, hogy megbocsájtottam neki és már nem neheztelek rá… de ő volt az aki jobban ismeri a helyet. Csak nekem fura? Vagy természetes, hogy gyanakszom ezek után? Őrültnek őrült, ez tény, de azt láthattam, hogy vannak józanabb pillanatai. Szóval… mintha vártam volna tőle valamit? Véleményt… tanácsot…? Akármit? Eddig a saját fejem után mentem és itt kötöttem ki. Bár nem biztos, hogy egy eszementre hallgatni okosabb… ha meghallgatom amit mond, az nem jelenti azt, hogy meg is fogadom a szavait. Az elém tett ételt meg csak gyanakvóan bökdöstem, mintha mérgezett lenni. Esküszöm, paranoiás leszek. A szemeim is tuti karikásak, nem aludtam jól, ráadásul a korábbi estéken is alig aludtam, mert mégis ki a fasz gondolta volna, hogy az lesz az utolsó hetem a saját, kényelmes ágyamban amit valószínűleg minden egyes este visszasírok majd? És nem, egy kiadós reggeli nem kárpótol.
Valami segítség félét vártam a férfitól, mégis, nem kértem rá. Talán a büszkeségem volt az, mi nem hagyta... de a célzó pillantásaimon kívül más jelet nem kapott arra, hogy érdekel a véleménye. Maximum azt, hogy vártam, egyértelműen vártam valamire mielőtt enni kezdtem volna. És rá vártam. Másra nem igazán tudtam volna... belegondolva amúgy teljesen egyedül voltam. De az ilyen nyavalygós agyfaszra tényleg nem volt időm. Sem erőm... Kimerítő nap volt. És még mennyi lesz... |
Oly közel, s mégis oly távol. Minta a vért éltető legendás szörnyet tartaná távol az engedély a küszöb túloldaláról, hogy áldozata vérét vegye. Vágyom rá, s bár közel tudhatom magamhoz - jóvoltamból - mégsem érinthetem. Csupán hangja kényeztet - ha szavai bántóak is olykor -, de az nekem édes kevés.
Néha egészen csendbe burkolózik, arcán a gyülőlet és aggodalom tükröződik. Tudja, hogy nem idevaló, tudja, hogy hibát vétet, mikor hagyta, hogy bőrét égessék a forró vágyak.
Játszott gyermeki mosoly jelenik meg arcomon, ahogy erőltetett nevetése megüti fülem a kijelentésem nyomán. Az, hogy nem éreztem bűntudatot, nem azt jelenti, hogy érzéketlen vagyok, csupán lusta vagyok minden apróságot túl dramatizálni. Vagy pont ezt mondaná egy pszichopata is?
- Nem értek veled egyet. - jegyzem meg összevont szemöldökkel. - Nálam előbb lenyugodnál. Megengedném, hogy hozzám bújj. - mosolyodom el újfent, minden szarkasztikusságot mellőzve. Én örülnék, ha hozzám bújna, bár meg lehet őrült barátom kevésbé.
Homlokon az üvegnek döntve elgondolkodó tekintettel, mégis figyelmesen követem szemeimmel, ahogy föl-alá járkál a új, kissé szűkös otthonában. Reméltem eleget tesz kérésemnek, de nem így lett. Elviccelődte vagy tán maga sem tudta mit is mondhatna. Pedig egy hírességnek lenne mit mesélnie magáról. S itt nem a mindenki által kitalál pletykákra vagy a kukkolók által látottakra vagyok kíváncsi, hanem arra, amit ő gondol, érez és lát. Újabb kérdésemre késleltette a választ, ugyanakkor egy váratlan pillanatban megtorpant és felém fordult. Érdelődve emeltem meg kicsit fejem és néztünk farkasszemet. Azt hittem túl van a dacoló részén, ám az üveg falon hangos dörrenés, amit az ökle okozott - s amire én ösztönösen húztam hátra picit fejem - azt mutatta, hogy még nincs.
- Sajnálom, hogy így érzel... - kegyzem meg, bár szavaim igazak, a legkevésbé sem őszinték. Azt hiszem, nem is igazán tudom, hogy amit most érzek az a sajnálat iránta.
Halka sóhajtok ,de próbálom tartani a szemkontaktust, amit maximum egyikünk pislogása zavar meg olykor. Vágytam rá, még annak ellenére is, hogy a homlokára volt írva, mennyire undoroik tőlem és a tettemtől. De meg kell értenie. Ez így nem mehetett tovább.
Másnap...
Tán most először aludtam el ülve, a saroknál félig a falnak és az üvegnek dőlve, mert az ágyam hátrébb van és minél közelebb akartam tudni magam hozzá. Az idő nálunk megállt, ablak hiányában, csupán a lámpák nyújtanak némi fényt, abból azonban nem lehet megmondani pontosan mennyi az idő. Ellenben, ha csak nem változtattak a beosztásokon, az őrökből és ápolókból már könnyebben tippelhetünk. Az étkezésről nem is beszélve.
Ma - talán a tegnapi incidens miatt - két őr kíséri az ápolót, aki kerekes asztalkán tolja be a bentlévők reggeliét. Gazdagnak épp nem mondható étel, de az íze jó. Egy kis jóféle angol reggeli rántottával, két szelet baconnel és pirítóssal, persze paradicsom, bab és kolbász nélkül. Mellé kellemesen meleg kamilla vagy citromfű tea és persze a desszertnek szánt két szelet gofri egy kis tejszínhabbal a tetején. Na ez az, ami nekem hiányzik a tálcámról. És ez az, ami a tegnapi szócsatát illetően a kis oroszlánomnak mégis ott díszeleg a tálcáján. Nem irigylem tőle, csak csodálkozom. Legalábbis egy pillanatig, mivel ennek bizony komoly oka lehet. Talán leakarják kenyerezni, talán még inkább szétakarnak szedni. Bár hova is tovább, hisz ő utál, én pedig egy kis finomság hiánya miatt nem mondok le a szeretőmről. Nem tulajdonítok neki túl nagy figyelmet, ellenben az egyik őr megjegyzésével.
- Dr. Fisher azt üzeni majd beszélni akar veled. Szerintem légy jó fiú addig is, mert azt pletykálják, hogy egy másik szintre kerülsz, a kevésbé őrültekhez. - jegyezte meg megkocogtatva gumibotjával Leo üvegkalitkáját. Elakarják vinni? Miért? Jó neki itt velem. Némi aggodalommal a gondolat végett néztem el a cellája felé. |
Először próbáltam figyelmen kívül hagyni az érkezését, már amennyire ez lehetséges volt az előzmények után. Talán nem volt váratlan, hogy amint kettesben maradtunk egy csomó másik beteggel, elismerte a jelenlétem. Az utóbbi pár óra leforgása alatt számtalan dolog történt, az intézménybe való érkezésem után pedig igencsak felgyorsultak az események. Lassan kezdtem kidühöngeni magam, már ha ez lehetséges, de kezdtem belefáradni az őrjöngésbe, ez volt az egyetlen ok, amiért nem ordítottam azonnal a férfire, akinek a nevét még a történtek után sem tudom. De nem is fontos, már így is sokkal több minden köt hozzá, mint aminek kellene. Egyik rossz döntést a másik után hozom… a kijutási esélyeim egy pillanatra rémisztően kicsinek tűntek. Az egyetlen előnye annak, hogy őt tartják a szemközti cellában, hogy kevesebb időt töltök azon szomorogva, hogy talán sosem jutok ki épen. Nem, őt látva sokkal idegesebb leszek annál, minthogy ilyeneken gondolkodhassak. Még akkor is, ha kevésbé mutatom ki, az érzés feszeget belülről, bár ordítani már nincs erőm, érzem az ereim feszült lüktetését, szinte hallom a szívverésem felgyorsult ütemét, miközben a válaszára várok. Talán hiba volt megszólalnom. Egyszerűen tudomást sem kellene vennem róla. De ez nem ennyire egyszerű. Átvert. Rásegített arra, hogy ide jussak. Ha nem rángat magával, nem kevertek volna ilyen mélyen az ügybe. Ő tette rám a betegeket jelölő szalagot.
A szavaira láthatóan feszül a testtartásom. – Biztosan hiányoztam. – Az ajkaim kissé mereven mozogtak, de még érthetően formálták a szavakat. Csak egy pillanatra lazulnak el, bár a feltörő nevetés még így sem teljesen természetes, kissé erőltetettnek hat. – Elhiszem, hogy örülnél neki… - Más helyzetben… teljesen más megjegyzést kapna. De jelenleg. Jelenleg túl ideges voltam egy más jellegű beszélgetéshez. Érezhetően őt is okoltam a velem történtek miatt, talán nem is teljesen oktalanul. Még ha nem is miatta történt az egész, részben ő is felelős volt, és mindenképpen rásegített, felgyorsította az ide helyezésem.
Eddig bírtam. Eddig egészen jól bírtam a helyzethez képest, egészen addig a pontig, amíg kezdett átlépni egy kimondatlan határt. A nevetésből maradt gúnyos vigyor valami egészen vicsorszerűvé torzult az arcomon. – Azt hiszem, mindkettőnknek jobb, ha külön tartanak. – Igyekeztem higgadtságot erőltetni a szavakba, de a hangom feszülten remegett mögöttük. Őszintén nem tudtam, hogy mit tennék vele, ha nem választana el több réteg védelem. De voltak ötleteim. Biztosan neki is számtalan gondolata volt arról, hogy miket tehetnék kettesben összezárva, de abban is biztos voltam, hogy az én gondolataim teljesen más jellegűek, és sokkal több törött orr és még ki tudja mi más hasonló szerepel benne. De amit utána mondott… A kezem idegesen szántott a hajamba, kissé meg is húzva azt. Ez a férfi.. hihetetlen. De mire számítottam? Hiszen őrült. Hiszen ő, velem ellentétben, nem ok nélkül van itt. Ezek után már nem bírtam ülve maradni, és jobb megoldás nélkül, körökben kezdtem sétálni, szándékosan kerülve a szemkontaktust vele. – Meséljek magamról… meséljek magamról… - Újra és újra ismételgettem a szavakat, többször is, hangosabban, halkabban, mániákusan, néha már szinte normálisan is. Az a kérdés, hogy félek-e… hihetetlen. A sokadik kör után váratlanul megálltam az üvegfalam mellett, szemben vele, egyenesen a szemébe nézve, ha még mindig engem bámult. Ha találkozott a tekintetünk, ha ült, én is leültem, ha állt, úgy maradtam. Pár másodpercnyi időt vártam csak, a következő pillanatban az öklöm hangosan csattant az üvegfalnak, aminek persze ennyitől semmi baja nem lett, ellenben az öklöm belefájdult. De nem érdekelt. Pont ott csattant, ahol az arca lett volna, ha közelebb kerülhetnénk egymáshoz. Ezek után már én sem vettem le róla a tekintetem. Tudja már, hogy mire gondolok? Hiszen eddig is sejthette. Hívhatnám különféle neveken, szidhatnám éjjel nappal, de a fejemben már megtettem, a lelepleződése után számtalanul. – Kapd be. – A szavak már inkább fáradtak voltak, mint fenyegetőek. Hosszú nap volt, de úgy éreztem, lesz ennél hosszabb is. Hiszen csak most kezdődik… Nem kellene rá pazarolnom az energiámat. Még szükségem lehet rá. De még kellett egy kis idő, hogy igazán visszatérjen az ítélőképességem, még mindig egy robbanékony állapotban rekedve voltam, bár már csak csendben tomboltam, az érzés belülről még mardosott, újra és újra darabjaimra szedett szét. Az öklöm lassan elhúztam a faltól, de csak azért, hogy újra és újra nekiüssem, de már nem erővel. A fejemben viszont… A tekintetem az övébe fúrtam, és ha csak kicsit is figyelt, láthatta, hogy gondolatban éppen kiverem belőle a lelkét. Komolyan egy normális beszélgetésre számított? De talán meg sem kellene lepődnöm rajta. |
A mai nap forduló pont lehet, s nem csak az én életemben. Már ha az itteni létet életnek lehet nevezni. Unalmam a problémák felé terelte gondolataim, a problémák pedig újabb negatív, önsajnáltató gondolatokat szült. Ez eleinte pátyolgatta is pokolbéli, kiszáradt lelkem vagy annak porhüvelyét, de hosszadalmas időn keresztül ez sem jelentett jó elfoglaltságot. Magányos voltam. Magányomban pedig figyelemre áhítoztam. Akárkiére. Magasra tettem a lécet, a főfejesekhez akartam eljutni, azokhoz az orvosokhoz, akiket többre tartanak itt. Ha én nem is... Ám később beértem az ápolókkal, trükkjeimet kiismervén pedig egy idő után már az ő figyelmük sem kötöttem le. Nem azért, mert untak, nem volt egyszerű dolguk eltekinteni tőlem, de ugyanakkor féltek is, így egyszerűen levegőnek tekintettek. Nem mondhatnám, hogy reménytvesztetté váltam volna, pusztán céltalanná és unottá. Sokszor elképzeltem a szökésem vagy az annak látszó kísérleteim, de tisztában voltam vele, hogy mindezek csak a szerencsén múlthatnak. Örülök, hogy ez megtörtént.
Különleges barátom, kit minden bizonnyal megalománnak diagnosztizálnának végre színt hozott e négy fal közé. Egy őrült, aki az őrültekre vigyáz, védi őket az igazán őrültektől. Ráadásul úgy hiszem már is bizalmát élvezhetem, és élvezem is. Mellékes, hogy mellette szándékom - és persze lehetőségem - is van arra, hogy tartsak magam mellett egy játékszert, egy még betöretlen lovat, egy szertelen fiatalt, akinek életét, személyét - és ah, még a testét is - uralmam alá hajthatom. Örülök, hogy rögtönzött tervem, miszerint itt tartom az én kis oroszlánom, bevált. Bár üveg falak választanak el, megérinteni nem tudom - még - és egyenlőre nem jött még rá, hogy egyedül az én társaságom élvezheti, de minden idő kérdése. Kezünk ugyan meg van kötve, de ígyis vannak, mikkel elüthetnénk az időt.
Somolyogva pillantok barátom után, megtartva a köztünk lévő acél biztosnak tűnő, de nagyon is ingatag bizalmat. Sajnálom, de az élvezet hajszolás könnyen homályba veszt. Nem tudok ellenállni a desszerteknek. Mikor pedig elment, figyelmem lassan a szembe szomszédomra terelődött. Rosszkedvű volt és minden bizonnyal tele volt dühvel, gyűlölettel. Nem felém. Nem csak felém, magára is neheztelhet, amiért nem hallgatott gyanakodására - pedig biztos gyanakodott - vagy nem állt ellent, sőt mi több élvezte is, ahogy elolvad kezeim közt. Nos, éppenséggel én is élveztem. Ki tudja hány közös vonásunk van még.
Nem tudtam megállni, hogy ne szóljak hozzá. Szeretem hallgatni, azt a kellemesen rekedt, de amúgy kamaszos mutálásra hasonlító hangszínét. Nem örült nekem. Hát persze, hogy haragszik. S hogy boldog vagyok-e? Hazudnék, ha azt mondanám igen, hiszen nem érzek felhőtlen örömöt. Maximum izgalmat.
- Örülök, hogy látlak. - válaszolom, ha kicsit kitérően is. - ... bárcsak egy kalitkában lehetnénk... - sóhajtom kissé elszomorodottan lepillantva a padlóra, majd mint aki csupán az erre adott reakciójára volna kíváncsi, fel is tekintek rá. Ő minden bizonnyal egészen másképp vélekedik erről. Pedig nem hazudtam. Egésznap a kedvére tennék, úgy, hogy nekem is jó legyen. Kényeztetném, simogatnám, jó dolga volna velem. S míg az én kicsi oroszlánom, más egy ujjal nem érne hozzá. Legalábbis most ebben a hitben vagyok.
- Talán megkérhetnénk a dokit, hogy a jó magaviseletjegyében költöztessen át hozzám téged. Jó társaság vagyok. És ezt ateremben történtek után te sem tagadhatod. - vigyorodom el szélesen.
- Mesélj még magadról vagy a gondolataidról. - ültem le az üveg elé törökülésben és kíváncsian néztem felé. Ő olyan nekem most, mint egy rádió, egy rádió, ami mindig a kedvenceim játsza. - Félsz amiatt, hogy idekerültél? |
Az orvos szó nélkül tovább állt, annak ellenére, hogy félőrült módjára dobáltam utána a szavakat. De talán jobb is volt így, elment, mielőtt még több meggondolatlan mondat hagyta volna el a számat. Csend viszont a távozása után sem lett, az ordibálásommal akaratlanul is fellelkesítettem a mellettem levő őrülteket. Az állkapcsom összeszorult, miközben elnyeltem az utolsó szavakat, amik még kikívánkoztak volna… már úgysem hallaná. Tény, hogy nem segít a helyzetemen, ha őrjöngök… de annyi árulás után mi mást érezhetnék, ha nem fékezhetetlen haragot?
Magam elé meredő tekintettel csúsztam a földre. Szóval, ennyi? Most itt ülök és várom a csodát? Reménykedek abban, hogy valaki fel fog szólalni értem és kihoz innen? Az egyik leg hírhedtebb elmegyógyintézet legfelső szintjéről? Ha így állunk hozzá, az esélyeim igencsak kétségbeejtőek voltak, ha nem is a nullával egyenlőek. Hiába vagyok ismert, ha ennyire mélyen nyomnak a sárba, onnan nekem sem egyszerű kimászni. Óráknak ható percekig ültem mozdulatlanul, talán ez volt a legtöbb semmittevésem évek óta. És a gondolat, hogy az elkövetkezendő napjaim ebből fognak állni… nehezen tudtam volna elképzelni rosszabbat. Egészen addig, amíg érkező léptek ritmikus üteme vegyült a betegek kaotikus üvöltéseibe. Elsőre nem érdekelt, azt gondoltam, csak a személyzet része, ami részben igaz is volt. Ellenben a hangok egyike ismerősen csengett, de egyáltalán nem a kellemes fajtából. A tekintetem összeszűkült, nem pillantottam arra, de akaratlanul is a beszélgetésre koncentráltam. Már majdnem elfelejtettem, hogy ki lesz a szemközti szomszédom. Hogy kinek az áruló, hazug pofáját kell bámulnom minden egyes nap. Az izmaim lassan belefeszültek a várakozásba. De mire is vártam?
Az ápoló egy rövid beszélgetés után elment, egyikünk sem szentelt különösebb figyelmet a másiknak, ellenben amikor távozott, akaratlanul is elkaptam egy különös pillantást tőle, amit nem igazán tudtam értelmezni, de betudtam annak, hogy az itt dolgozók talán valahol mind dilisek egy kicsit, legyen az egy már meglévő dolog amiért ilyen munkát választottak, vagy szakmai ártalomként kialakuló agybaj, amiért ennyi őrült veszi őket körbe nap mint nap.
Úgy terveztem, hogy mozdulatlanul ülök tovább a helyemen, pattanásig feszült idegekkel, amíg le nem nyugszom, utána meg… nos, majd máshol ülök? Az opcióim igencsak korlátozottak lettek. Az egyetlen dolog, ami megakadályozott a további dühöngésben, hogy nem volt kinek ordítani, és ha magamban rendeznék jelenetet, az talán még rosszabb lenne. De akkor. Akkor megszólalt. Hozzám szólt. Azonnal tudtam, hogy nekem tette fel a kérdést, mégis vártam pár pillanatot, majd körbe is néztem, mintha lehetne valaki más is a közelben, akihez intézze a szavakat. De nem volt. A tekintetem már azelőtt fenyegetően villant, mielőtt szétnyíltak volna az ajkaim. Komolyan kérdi?! Komolyan?! De a szavak félúton egy pillanatra elakadnak. Voltam már dühös. Ordítottam már. Lassan nem tudtam, hogyan máshogy nyugodhatnék le. De ez. Ez biztosan nem használt. – Most boldog vagy?? – Nem tudom mennyire volt szándékos. Végig tervezett volna ilyet? Nem volt okom bízni benne. Nem volt már okom arra, hogy azt feltételezzem, hogy tartotta volna a szavát. Hogy egyáltalán valaha tartaná a szavát. Hiba volt vele menni, már a folyosón ellenkeznem kellett volna. |
[19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
