FrissítésSúgó

Déti	2020.05.14. 19:54 -
	Mindig háborúk előzték meg a békét.

[17-1]

Déti	Előzmény | 2020.06.01. 14:59 - #18

Byron | Eltartott egy ideig míg elhatározásunk, hogy valahol mégis megállapodunk valóssá válhatott. Rengeteg munka volt a szanatóriummal, s bár mindig azt hajtott, hogy biztonságossá tegyük, azért ott volt bennem a félelem, hogy egy apró hiba, egy be nem tervezett botlás és a sok munka hiábavalóvá válik, mehetünk tovább. Ezért nagyon oda kellett figyelnünk, de a zaj keltéssel, mellyel a bentieket is kicsalogattuk, akár mások figyelmét is felkelthették, ezért mindig óvatosnak kell lennünk, kényelem ide vagy oda. Odabent viszont ezerszer kényelmesebb volt. Volt ágyunk, ruhánk, vizünk, és még némi tartós- és konzerves kajánk is. Az eddigi napjainkhoz képest maga volt a menny. A zuhany pedig kész csoda volt. De azért még mindig bántott egy s más. - Nekem legalább van... - mutattam magam két hüvelykujjammal. - Én nem munkaruhában randizok, bár tudom, hogy az is elég szexis, de így napok óta hordva, koszosan talán nem valami vonzó dolog... - csóváltam a fejem, mert már arra is rá fért egy alapos mosás. Aztán leültem a matracra egy nagyot sóhajtva és a zöld italra néztem. - Persze, ebben a világban már korán kezdik az alkoholizmust. - viccelődtem, de intettem, hogy bontsa csak. Nem akartam elvenni a kedvét az ünnepléstől, hiszen minden okunk meg volt rá. Ám ahogy átadta a poharat a lötyögő itallal benne, elgondolkodtam. Azt hiszem mára fertőzött mentesre tisztítottuk az épületet, némi rendezkedés és pár óvintézkedés után pedig a mai világot tekintve egy remek menedék ház lehetne belőle, kényelmes, talán még fűthető is, biztonságos és nagy. Ezt kellett volna biztosítanom azoknak is, akik szörnyű kínhalált haltak azon a bázison. Gyerekek és idősek, akik bíztak bennem, reménykedtek egy szebb jövőben az oldalamon. Mégis ott hagytam őket, üres hitegetéssel, hogy majd visszatérünk. Persze akartunk, és vissza is mentünk, de... elkéstünk, és azért ebben mi is hibáztunk. Ha hagyom, hogy a férfiak egyedül küzdjenek a szörnnyel, ha nem bohóckodunk, hanem céltudatosan és gyorsan elvégezzük a feladatot, talán időben visszaértünk volna. Lehet meghaltunk volna mi is, de így azzal a tudattal ülők itt "ünnepelve", hogy az ő kárukra, most mi élvezhetjük ezt a kényelmet. Koccintottunk és úgy tettem, mintha belekortyolnék, majd félre tettem. Az illata csábító volt és mint katona férfi, én sem vetem meg a jobb italokat, de, most már csak azért sem ihatok, hogy megkockáztassak egy pillanatnyi kis szédülést is, mikor mondjuk váratlan vendégeink támadnának. Elmosolyodtam. - Játszani? Azt hittem ez egy szanatórium, nem egy ovi... - piszkálódtam. - A katonáknak tilos alkoholt becsempészni a bázisokra, és bár ennek ellenére is volt rá példa, meg is jártuk mindig. Na meg, mi ez, hogy sokat iszunk? Legtöbbünk még a háborúk után sem vált alkoholistává. Láttál te már részeg katonát bevetésen? Max filmekben, és az se húzta sokáig... - csóváltam a fejem mosolyogva az "ezredesen" már meg sem lepődve. - De ha már ilyen bátor lettél egy kortytól, Felelsz vagy merszezhetnénk. - javasoltam. Elcsépelt dolog, de különösebb eszközök nélkül is nagyon szórakoztató lehet. Mi is játszottunk ilyet a srácokkal és az ottani lányokkal. Hűha, miket műveltünk!

Déti	Előzmény | 2020.05.31. 22:11 - #17

Rebecca | Bár felfogtam, hogy innentől kettesben maradunk konkrétan a világ ellen, ígyis sokszor hülyeségeket csináltam. Nem mondom, hogy minden esetben bajba sodortam magunk, de azért voltak veszélyes húzásaim. Fiatal vagyok és igen kicsapongó, ez most sem változott, ha unatkoztam kerestem az ellenszerét. Persze... akadtak rosszabb napjaink is, sőt kifejezetten olyanok, amiket nagyon megszenvedtem. Nem magát a körülményeket, inkább a hátunk mögött hagyott világból való hiányosságokat. A hangos bulikat, az idegen fiúkkal idegen helyeken való játékokat, a néha napján beszerzett drogokat, a csajos napokat, szóval sok mindent. Egyszer meg is próbálkoztam a lehetetlennel, félre vonultam s jobb híján híres srácokról fantáziálva khm... kísérleteztem, de nem megy az úgy. Meg végig ott volt bennem, hogy meglát Warren aztán... igazából fogalmam sincs mi lett volna akkor, de inkább bele sem gondolok. Egy este alkalmával még majdnem arra is vetemedtem, hogy álmában "megerőszakoljam" egyetlen bohóctársam. Végül csak addig jutottam, hogy megsimogattam az arcát s ígyis jól jártam, hogy nem ébredt fel. Nem cseszném el a baráságunk, de akkora már nagyon szenvedtem. Szórakozni akartam, kicsit lazítani, nem mindig őrben állni, félni és azon gondolkodni, hogy mit eszünk majd holnap vagy egyáltalán. Korombeliekkel nem is találkoztunk, fiúkkal se, nem hogy lányokkal, dehát aki mellett nincs egy Warren ugye... Nem is barátkoztunk senkivel, ellenben sok mindenre megtanított, aminek örültem. Mikor az nap a kutatás során belebotlottam egy szépen felszerelt kis tokra némi örömszerzési lehetőséggel - ami által megdugatnom sem kell magam - nem tudtam megállni, hogy ne tegyem el. Hiba volt, ezt most is tudom, de őrülten vágytam a kényelmes életemre. Warrennel élni, olyan, mint egy kolesztárssal, akivel hamar jó cimbik leszünk. De őt nem tudom bulikba cibálni, hogy aztán együtt böfögjük ela himnuszt vagy a farok méregetős fiúkon röhögni. Nem dobálhatjuk meg kamu szarral az igazgató kocsiját és nem ehetünk csokis pizzát, hogy mások zöldülve figyeljék. Futkorászunk a zombik elől, néha majd éhenhalunk, s bár poénkodunk, de ez már kevés. Mosolyogva dobtam oda neki a lapos üveget. - Örülj, sheriff! - nevettem. Viccelődött, de örült a piának.   - Ne légy ilyen, azt úgyse adnám oda. - öltöttem ki a nyelvem. Belekóstolt bár rá volt írva mennyire mást várt. Odaléptem, és ha már megkínált meghúztam. - Jaj szerintem nagyon finom! - vigyorogtam, s legszívesebben eljátszottam volna, hogy megmutatom neki, hogy lehet finomabb is, de asszem ma idejövettkor is túl sok perverz viccel ütöttük el az időt, szóval ezt most passzolom. Aztán folytattuk a szokásos rutint, besötétedett, így kereshettünk alvó helyet. Valamivel odább találtunk is, és fel is kuckóztunk a padlásra, ami már-már aranyosan hangulatos volt, de volt valami, ami jobban lekötötte az elmém, az pedig a táskám mélyén volt.   - Babkonzerv? Nyami... - húztam a szám, de persze a semminél sokkal, de sokkal jobb. - Arra gondoltam, hogy ma leszek olyan kegyes, és hagyom, hogy előbb te aludj egyet, én majd őrködöm. Úgyis utálok felkelni, mikor még aludnék, bár tudom, hogy te mindig rá hagysz egy-kér órát. - somolyogtam, mert amúgy nagyon bírtam az ilyen apró udvariasságait. Főleg mert tudtam, hogy amit nekem ad, azt maga szenvedi el, és ez az igazi áldozat. Én is igyekesztem viszonozni, de ő mintha ösztönből tette volna. Sajnáltam, hogy visszaélek most is mindezzel, de szükségem van rá. Nem hiszem, hogy ellenkezett volna, így miután kajáltunk, hagytam is, hogy elaludjon. Baromira nehéz volt kivárni, de biztosra akartam menni. Már csak amiatt is, mert ez bizony komoly munka, sokat kell vele szarakodni mielőtt a véráramba juttatnánk. Nagyon paráztam, hogy felébred, de az ágy mögé bújva csináltam mindent. S nem sokkal azután, hogy beadtam, éreztem, hogy végre minden szarság elül bennem és megnyugszom. Behunytam a szemeim és az ágy támla mentén le csúsztam a földre. Akkor már nem azt bántam, hogy elhallgattam, hanem, hogy nem adtam neki belőle.

makoslany

Előzmény | 2020.05.31. 00:54 - #16

Warren: Mindíg nagyon résen voltam, főleg így hogy nem csak magamra kellett vigyáznom, igyekeztem Rebeccat megtanítani arra amire tudtam, bár sok időn erre nemvolt az állandó menekülés mellett. Lőni azért valamennyire sikerült, kezdőhöz képes amúgy nem ment neki rosszul, lehet a helyzet is valahogy felkészültebbé tette, gyorsan tanult és ügyes volt. Továbbra is ment a flört, néha kicsit jobban is mint kellett volna, de mindíg ügyeltem rá hogy ne lépjek át egy határt mert a világ jelenlegi állása szerint nem lehettünk felelőtlenek, bár ez amúgy is igaz lett volna de most meg pláne nem, próbáltam tanítványként tekinteni rá, ami tekintve mennyire egymásratalált az örültségünk és hogy milyen csinos néha elég nehéz volt. Találkoztunk néha más emberekkel de odbb álltunk, sajnáltam hogy sehogy se akadtunk a katona és a kiscsaj nyomára mert bennük valahogy bíztam, a férfivel úgyéreztem még akár barátok is lehetnénk és elég jó csapatot alkottunk már az elején is, igaz ez rövid időt jelöl de ösztönösen ment az együttműködés, az ilyesmit érzi az ember, hogy kivel lehet jól együttműködni és kivel nem, és nem akartam szerencsétlen vagy kétes alakokhoz csapódni. Rövid idő után próbáltunk inkább arra koncentrálni hogy kerülyük az emebreket, nem bíztunk senkiben mert nem lehetett. Az autópályán haladtunk, az elhagyott kocsikban néztünk szét. Én egy piros kabrióban turkáltam, valami hülye gazdag kölyöké lehetett semmi hasznos nem volt benne legalábbis erre számítottam, mikor kinyitottam a kesztyűtartót hát...valóban gazdag srácé lehetett mert nagyjából óvszeren kívül semmimás nem volt benne. Egy pillanatra elgondolkodtam, vajon szemétséglenne e tőlem ha ezt most eltenném... De végül úgy döntöttem jobb ha van, kitudja lehet találkozunk majd valakinek akinek kellhet, Három doboz elég jóminőségű és dajtájú volt, elraktam a táskámba előtte hátranéztem hogy REbecca látjae mit csinálok de ő egy másik kocsiban foglalatoskodott. Miután elraktam a zsákmányt odais mentem hozzá, éppen kiszállt az autóból mikor jött szembe nagyvidáman. - Na mutasd midvan csillagbogár.- viccelődtem  és erre a kezembedobott egy lapos üveget.- Olalla, cigi nemvolt?- nagyon örültem neki, ki is nyitottam és beleszagoltam, és először összevontam a szemöldököm mert whiskyre számítottam erre valami érdes illat csapta meg az orromat, ittam belőle egy cseppet.- Ki a franc tart cointreau-t laposüvegben? - néztem Rebeccara mintha a világ legnagyobb hülyeségéről beszélnék, nade az alkohol az alkohol persze de a narancslikőr nemvalami férfias ital.- Bocsi nagyon hálátlannak tűnök, pedíg örülök hogy kiszúrtad. - átnyujtottam neki.- Igyál belőle egy kortyot- megvártam míg iszik belőle ő is úgy illett hogy megkínáljam, meg amúgyez nagyon jó pia csak nekem kissé édes, közben kezdett lefele menni a nap.- Menjünk, keresünk egy helyet ahol aludhatunk.- mondtam egy sóhajtás kíséretében mert már nagyon untam az állandó költözködést, a csöveslétet. A következő város határán voltunk, ak ertvárosi rész előtt volt pár házikó ami meszebb volt a házak tömegétől, itt nagyobb az esélye hogy kevesebb i a fertőzött szóval kinéztünk egy kecót. Már rutinosan összehangolva néztük át az egészet, mint két kommandós. Szerencsénre teljesen üres volt, viszont kitudja kik járkálnak majd erre este, szóval úgydöntöttünk a padláson fogunk aludni mert ha esetleg valaki betéved és rosszakaró ne ott keres előzör, meg lehúzható létra vezetett oda szóval ha este valahogy bejut egy fertőzött nemtud utánunk jönni. Vittünk fel azért pár dolgot hogy kényelmesebb legyen a padlás, gyertát is találtunk, víz nem volt sajnos. Ma nagyon sokat gyalogoltunk, kicsit még az én lábizmaim is remegtek, elég pártaitempóban jöttünk. Volt fent egy öreg kanapé, én azt leporoltam és gondoltam majd azon alszom, Rebeccanak meg ottvolt egy ágy ami valószínű nem régen kerülhetett fel ide, lehet valamelyik gyerek a családban ide akart költözni vagy ilyesmi, örültem hogy végre leülhetek.- Pihenj előbb te, én majd örködök míg alszol.- mondtam neki, aztán kinyitottam a táskámat é odadobtam neki egy babkonzervet.- Találtam pár ilyet egy furgonban, te találtál valami értelmeset a piámon kívül? -kérdeztem

makoslany

Előzmény | 2020.05.31. 00:53 - #15

Joanna: Megterveztük hogyan látunk hozzá, és másnap el is kezdtük atisztogatást, elég ok fegyvert siekrült összegyüjtenünk, hangtompítókat is szeretünk meg gránátokat. A zért hogy kicsalogassuk amennyit csak lehet, a szomszédo tetőről bedobtunk eggyet az udvarra hogy a hangra előjöjjenek, Byron meg leszedte őket a mesterlövészével. Elég sokan voltak bent, pár doki meg fehér hálóinges öregemberek, egéz délelőtt jöttek kifelé, és miután már nem volt több, nemvolt más hátra bekellett menni.- Majd ha végeztünk ezt a tetőt valahogy lejebb kell rombolni.- jegyeztem meg az alattunk lévő épületről.- Mert nem lesz jó ha mások is ilyen jól rálátnak az udvarunkra.- utaltam itt arra amire ő is tuti gondolt többször, hogy itt nem csak a fertőzöttek jelentik majd a veszélyt. Egyenlőre nem találkoztunk emberekkel azóta hogy először atetőre kényszerültünk, de csupán idő kérdése és biztos összefutunk valakikkel, lehet hogy veszélytelenk lesznek de lehet hogy majd vigyáznunk kell velük. Lejöttünk a tetőröl és óvatosan megközelítettük az épületet. Byron ment előre én meg utána, nem siettünk mert mindenhova alaposan bekellett nézni, szekrényekbe, ágyak alá. Találtunk pár holt testet az ágyakon, és volt olyan fertőzött akit az ágyhoz szíjaztak, ezeket elintéztük de nem maradtak már sokan, egész simán ment. Az épület legtetején találtunk személyzeti irodákat, azok eggyikébe költöztünk be mert ezek voltak a legtisztábbak, két tiztább ágyról matracot is szereztünk, volt víz is ami nagy csoda volt, igaz hideg volt de ezer éve nem tudtam rendesen zuhanyozni és már nagyon vártam. A szeméylet ittmaradt váltóruhái még tiszták is voltak, ezért volt mibe átöltöznünk. Feszültek voltunk de miután tényleg mindent átnéztünk pincétől padlásig kétszer, nagyon megkönyebbültünk.  A szanatórium nagy vaskapuit bezártuk elreteszeltük. Áram az ugyan nem volt de gyertyákat találtunk, éjszakára lehúztuk aredőnyöket, hogy rosszakarók ne taláthassák a pislákoló fényeket. Én nagyon örültem neki hogy végre egy kicsit biztonságosabb a dolog és hogy nem a szabadégalatt alszunk. Sokat jelentett ez a változás szóval jö kedvem volt. Megbeszéltük hogy felváltva elmegyünk zuhanyozni, irtó hideg volt a víz de nagyon jól eset, szappan is votl szóval szavunk se lehetett, én mentem először zuhanyozni. Megtörülköztem aztán felvettem az egyik nővér ruhályát, bő fehér ing meg egy bő szárú finom anyagú fekete nadrág volt ami annyira lazavolt meg kényelmes hogy akár pizsinek is elment, de persze azért holnap jólesz ha beszerzünk pár ruhát, meg hamár van víz akkor valami mosószert is amivel tudunk majd tuhármosni. Kijöttem a zuhanyzóból az irodába ahol berendezkedtünk, a törülköző a fejemrevolt csavarva mint valami turbán. Míg Byron is elment zuhanyozni levettem a törülköt a fejemről és kicsit megdörzsöltem a hajam hogy szárítsam vele, közben körbenéztem az irodában. A szoba jobb oldalán voltak ablakok amik a városon kívülre néztek, a rendőny most takarta a kilátást, a gyertyák pislákoló fénye sárgásra festette az egész szobát. A végében volt egy nagy mahagóni íróasztal, mögötte könyvespolc. Szétnéztem a könyvespolcon, voltak itt olyan orvis könyvek amik nagyon hasznosak lesznek majd. Aztán az íróasztalra néztem, megsimítottam a tetejét a kezemmel, nagyon sima felületű volt. Az asztalon két toll volt, és egy betegnapló, meg egy családifénykép és az óroaztal tulajdonosának névtáblája. Dr.Emerald Perkins. Szétnéztem a fiokókban is, találtam az eggyikben egy idegnyugtató gyógyszert, iratokat leveleket és a baloldali nagyobb fiókban egy üveget, amit megragadtam és kiemeltem onnan hogy megnézzem mi az. De még a pislákoló sárgaás fényben is zöld volt a nagy üveg tartalma és a címke elolvasása nélkül is tudtam hogy a zöldtündérrel van dolgom. Byron éppen ekkor lépett be, neki váltóruha gyanánk egy mackónadrág és egy hawai ing jutott amit egy nála nyilvánvalóan nagyobb terjedelmű ember viselhetett mert lógott rajta, fel is nevettem- Ez a randiszetted?.-cukkoltam, az ingen piros virágok és vadkanra nyilazó  groteszk indiánok voltak.- Találtam egy üveg Abszintot! Igazi Prágai!.- emeltem az üveget magasabbra büszkén. Sokan nem szeretik ez az italt, mert az alkoholfoka nagyon magas, de én nagyon bírtam az íze miatt is meg mert jó gondolataim voltak tőle nem hülyültem be annyira, bár nemvoltam olyan ordasnagy piás az egyetemen azért volt hogy énis iszogattam a többiekkel. Most jóljött hogy van valami nálunk mert megtudtuk ünnepelni a siekres "takarítást" és hogy mostmár van egy otthonnak nevezhető hely ahova mindíg visszatérhetünk. Vállamretettem a törülközőt hogy ne vizette össze a hajam a ruhámat nemvolt amúgy hideg szóval hagytam hogy így szabadon száradjon meg amúgyse volt más lehetőség. Leültem az eggyik matracra amit idehoztunk, még tiszta ágynemüket is találtunk szóval már vártam hogy ekkora kényelemben aludhassak de előtte ünnepelni akartam. Az egyém és Byroné egymás mellett voltak, persez azért kb 2 méter távolság volt közöttük, reméltem leül ő is velem szembe.- Arra gondoltam ha már ilyen sorsszerűen itt maradt ez az üveg, ünnepelhetnénk kicsit.- néztem Byronra mosolyogva, aztán ha eggyetértett kibontottam az üveget.- Ó pohár...- mondtam és egy pillanatra letettem az üveget és lelkesen kimentem pohárért a konyharészbe, hoztam két rendes üvegpoharat mert feleseset nem találtam aztán visszahuppantam a matracomra és töltöttem mind a kettönknek persze csak kicsit, egyik pohara odanyújtottam Byronnak- Első közös otthonunkra, és a nagy Bíronezredesre- jegyeztem meg viccelsen, főleg hogy tudtam őrmester , aztán koccintottunk, azért köhintettem párat kicsit gázis volt mert ez így olyan mintha nem bírnám az italt pedíg tényleg szeretem csak gyilkosan erős.- Csak félrenyeltem- védekeztem, ő meg mosolygott. Láttam hogy egy kicsit ő is örül most, mindíg olyan szépen csillogtak a kék szemei amikor így mosolygott és engem bármikor képes volt ezzel felvidítani, bár most énis nagyon vidám voltam.- Játszunk valamit! - mondtam neki lekesen, bár nem akartam nagyon lerézegedni, azért bennem volt mégmindíg a nagy tüstke, az hogy kitudja mi van az apámmal és nem akarok arra gondolni hogy esetleg halott vagy fertőzött szóval erről azért el akartam terelni a gondolataimat.- Bár a barkóbán kívül nem jut eszembe most semmi.- vontam meg a vállamat.- Te nem tudsz valami jó játékot? A katonák biztos sokat isznak.

makoslany

Előzmény | 2020.05.31. 00:53 - #14

Joanna: Joanna: Mosolyogtam a fenygetőzésén, bár kicsit bennem volt a dac de igaza volt, ő azért jobban ért sok dologhoz, de majd tanulok tőle sokat és felzárkózom. Gyorsan észbe kellett kapnunk mert ránktaláltak a fertőzöttek, és a tetőnk kötöttünk ki. Ott kellett éjszakáznunk és hiába sikerült a következőnap össze szednünk mindent, mire visszaértünk már senki nem volt ott a pajtánál. Nagyon megütött ez mindkettőnket, és a keresésükre indultunk. Megtaláltuk őket de nem olyan állapotban amilyenben szerettük volna. Az elhagyatott katonai bázishoz érve szembesültünk azzal milett a csapatunkal, a védtelen gyerekekkel és az idősekkel, én se bírtam ezt sokáig nézni. Kínáncsi lettem volna rá mi lehet egy ilyen laborban, de a bejutás esélytelen lett volna, tovább kellett állnunk, ketten maradtunk...Sokáig tetőkön lakunk, minden nap szinte másikon, így haladtunk és keresgéltünk, arra jutottunk hogy megtisztítunk egy területet, egy jólvédhetőt ahol aztán hoszabb ideig tartózkodhatunk.  Éppen egy szomszédos tetőröl néztük a kiszemelt területet, egy nagyon jól elkerített városzéli szanatóriumot. Tom éppen azt ecsetelte mennyi munka lesz vele, és hogy ha készlesz akár másokat i befogadhatnánk.- Igen erre én is gondoltam. -mosolyogtam mert végre kicsit olyan érzésem volt hogy ha ez sikerül akkor elkezdhetünk nemcsak a túlélésre koncentrálni. Persez ez mindíg szemelőtt lesz, de a közösségi élet egészséges és többen sokmindent kitudunk majd találni amitől jobb lehet ez az élet is. Nem voltam túl nyomott nem akartam depresziós lenni, de minden nap eszembejutott az apám, é az hogy hol lehet most, mi lehet vele életben van e. Emiatt sokszor nagyon nehezen aludtam el, ha Byron nem lenne biztos beleőrültem volna már ebbe az egészbe.- Igen, jólenne élhetőbbé tenni ezt az egészet, veteményezhetnénk is, nagyon nagy a kertje és akkor kevesebbet kéne portyázni is, meg idővel a falat is bővíthetnénk.- ötleteltem hangosan én is. Aztán Byron megkérdezte jóltettük e hogy eljöttünk a többiektől annó, biztos nagy bűntudata van emiatt, nekem is volt de azthiszem ő mivel katona sokkal nagyobb felelősséget érzett a többiek iránt. A vállára tettem a kezem.- Nem láthattuk előre mi lesz, és ha ott lettünk volna valószínű mii úgy végezzük ahogyan ők.- mondtam- És rám remekül vigyázol.- mondtam, bár nemvagyok gyámoltalan de tény hogy katona se, és sokszor függtem Byron képességeitől, mivel állandóan rohangáltunk nemtudtam sokminent tanulni tőle de ha mién lesz végre ez az épület majd szorgalmas diák leszek, és énis tanítok neki pár dolgot. Megkell osztanunk minden tudást amink van, ha többen leszünk akkor velük is és ők is velünk.

Déti	Előzmény | 2020.05.17. 20:43 - #12

Nem tetszett, hogy szembeszegült, persze aztán ki vagyok én, hogy parancsolgassak neki. Mégis kötelességemnek éreztem mindezt. És ha tetszik neki, ha nem, az lesz, amit mondok. De mivel láttam, hogy azért rosszul esett neki és minden bizonnyal a telefonos dolog mögött is volt valami, amit végül nem osztott meg, gondoltam kicsit viccelődöm, hogy oldjam a feszkót. - Beszélj csak vissza, aztán ne csodálkozz, ha elfenekellek. Vagy katonásan vonulgatva a Barbie girlt kell énekelned. - böktem rá, aztán elmosolyodva a hajába kócoltam. - Őrmester vagyok, ez olyan, mintha a télapó lennék. Szót kell fogadnod és kész... - vontam vállat. Ha kezdett is kialakulni a jó hangulat, de legalábbis megnyugtatta, hamar odalett a jókedv, mert belebotlottunk a fertőzöttekbe. Esélyünk sem volt elhagyni a várost, egy tetőn kellett kihúznunk. A tetőn széléről lenézve figyeltem a sétálókat, kik közt vegyesen volt mindenféle nem és korosztály. Akaratlan is eszembe jutott a pajtánál élő kis csipet-csapat, akik jobbára wc-re is alig tudnak kimenni kíséret nélkül, hátha még lerohanja őket egy ilyen csorda. Iszonyatos volt így várakozni, de nem tehettünk mást. Nem őrültem meg, nem várnám el a rendőrtől, hogy túlélést biztosíton nekik. Egyedül én sem tudnám megtenni, de a gondolat, hogy a legártatlanabbak vesznek oda kínok közt.  Másnapig nem tudtunk lejönni, s miután sikerült, akkor sem az volt az első, hogy élelmet kerestünk, hanem a nyomokat követve próbáltunk eljutni a többiekhez. Biztos voltam benne, hogy utánunk jöttek valamiképp, ám a bázisra érve és a kerítésen túl látva őket... fertőzöttként. Óriási csalódás volt, hatalmas veszteség. Ahogy a még játszó, rohangáló kisgyereket láttam, kiket akkor hátra hagytunk, mert hittük, hogy jobb lesz még nekik is. Nem is néztem végig egyesével, hogy mind ott vannak e, biztos voltam benne, hogy igen. S ami azt illeti, feltételezem nem véletlenül kerültek egy katonai bázis kerítése mögé, ahol fehérköpenyes zombik is császkáltak. Nem volt mit tenni, tovább álltunk. Sokáig sehol sem tudtunk megállapodni, bár szerettünk volna. Ám a legutóbbi bújkálás után a tetők jó kiindulási pontnak bizonyosultak. - Sok munka lesz vele, talán két hétig is eltarthat, mire biztosan beköltözhetünk,de ha ez meglesz, akár... másokat is befogadhatunk. - néztem Jora. Az utolsó csapat elvesztése után nehézkes volt belegondolni, hogy felvállaljunk még egyet, de úgy hiszem nagyobb esélyük volna itt, mint kint a szabadban. - Idővel pedig... biztonságosabbá tehetnénk az épületet, úgy értem lakhatóbbá. A szobákat be lehetne rendezni, felszerelni mindennel. Valahonnan ki kell indulni, s azt hiszem, ez jó alapja lenne. - gondolkodtam hangosan, bár ez még nagyon a jövő szele. - Szerinted... jó döntés volt ott hagyni őket? - néztem az épületet, ami elsőre kihaltnak tűnt, de odabent biztosan akadnak még járkálók.

Déti	Előzmény | 2020.05.17. 20:11 - #11

Sajnáltam a dokit, bár nem ismertem, de mégis csak ő mentett ki miknet onnan. Azonban hamar szembe kellett sülnöm vele, hogy a halál a világvégével nem omlaszthat össze, mert mindennapossá fog válni. Ahogy pedig tudatosult bennem, hogy a többiek is mind odalettek, rájöttem, hogy semmi sem tart örökké, hogy egy nap mi is meghalunk majd és a másiknak tovább kell lépnie. Persze most azt gondolná az ember, hogy akkor bum bele a közepébe és éljük ki magunk minden módon, de ez nem így működik. Továbbra is tartottuk magunkat a baráti, már-már családtagként kezelendő kapcsolatunkhoz. Persze sokszor flörtöltünk poénból, néha meg talán nem is annyira poénból, de sosem mentünk el a végsőkig. Nem csak mert féltem, hogy a sózrakozásunk ott véget is érne, hanem, mert a világvége beköszöntével, s a városok fertőzöttsége miatti távolság tartás miatt, nem lett volna egyszerű hozzájutni a védelemhez szükséges dolgokhoz és hát... be is szopnánk rendesen, ha isten ne adja kialakulóban lenne egy harmadik bolond. Szóval nem. Nehéz volt, olykor piszkosul, és ha nekem, gondolom, akkor Warren is megszenvedte rendesen, de nem volt mit tenni. Ígyis volt mit tenni, mert folyton úton voltunk, megtanított lőni, a kést használni, vadászni. Hát komolyan mondom, ha ezt az apokalipszis előtt mondják nekem, kiröhögöm az illetőt, most meg konkrétan egy amatőr asszasszín vagyok. Nagy ritkán belebotlottunk kisebb csapatokba, de mindig tovább álltunk, mert ahogy telt az idő, az emberek úgy váltak szörnyeteggé és nem tudhattuk, ohgy másnap reggel nem-e nyírnak ki vagy próbálnak fel. Én tökéletesen jól éreztem magam Warren mellett. Kiegészítettük egymást. Mivel a városokat elkerültük, bekellett érnünk azzal, amit másutt találtunk. Persze ígyis akadtak jobb napok, mikor mondjuk az erdőben elhagyatott sátrakba botlottunk vagy leamortizált vadászházakba, de sosem maradtunk sehol huzamosabbb ideig. Egy hónappal később... Kilométernyi autó porosodott az autópályán, s bár fárasztó volt, egyben izgalmas is mindet feltúrni. Kicsit olyan volt, mintha éppen kirabolnánk őket, hol ott szerintem legtöbbjük már rég nem él vagy nem úgy, ahogy kéne. Éppen beültem az egyik kocsiba és kutattam át a kesztyű tartót, mikor találtam benne egy csinos kis laposüveget, még lötyögött is benne valami. Na gondoltam ennek biztos örülni fog majd Warren, meg is lepem vele este. Miközben tovább kotorásztam belebotlottam egy elsőre tolltartó kinézetű kis táskába. El is húztam a cipzárját, mert furcsállottam, hogy ezt is ott tárolják. Mikor szétnyitottam vettem észre, hogy vannak benne tiszta injekcióstűk. Nézegetve első gondolatom az volt, hogy cukros lehetett itt valaki, de mikor elhúztam a benne rejlő kiszsebb cipzárját is és egy apró kis csomagnyi fehér port húztam ki belőle, hirtelen, mintha a mennyek fénye is rám világított volna. Ó, anyám! Warren felelősségteljes csajszivá nevelt ez alatt az egy hónap alatt, ha nem is bírnám sokáig egyedül, egy kicsit megállnám a helyem. Okosnak gondolom magam, s olykori ügytlenségeim ellenére, a sok gyakorlat és tanítása által egyre több jó döntést hoztam. Komolyan kidobnám mind ezt, egy kis cuccért? Régi magamra emlékeztetett, s arra az időszakra, mikor nem kellett attól tartanom lefekvéskor, hogy felfalnak. - Picsába... - döntöttem hátra a fejem az ülés fejtámlájának. Úgyse tartana sokáig, és ha kiszúrná - mert még egy civil is kiszúrná, hogy belőttem magam - biztos mérges és csalódott volna. Megéri ez nekem? Végtére is itt helyben dől el, hogy vagyok-e akkora függő, hogy magammal vigyem, vagy sem. Nem, nem vagyok heroinista... viszont... ez csak néhány alkalom volna, és ebben az ocsmány világban jó volna egy kicsit jól is érezni magunk. - Bassza meg... - kínlódtam, de akkor már nem tudtam visszatenni, hanem beledobtam a hátizsákomba és a flaskával a kezemben kiszálltam. Mondanom sem kell, annak tudatában, hogy a zsákomban a mennyek kapujának kulcsa, alig vártam, hogy lepihenjünk valahol és kicsit magunkra hagyjuk egymást. Majd vállalom az őrködést vagy tököm tudja. - Na mit találtam, te drága jó lélek, aki aztán mindenben a legártatlanabb? - vigyorogtam mikor megtaláltam és odadobtam neki a laposüveget. - Szívesen... - mosolyogtam. Oké, nyilván tisztában vagyok vele, hogy ezzel nem fogok könnyíteni a lelkifurdalásomon, de szeretném most még ezt hinni.

makoslany

Előzmény | 2020.05.17. 19:25 - #10

Az idegenek beletörődtek hogy Tom nem akar velük jönni, de nem örültek neki túlzottan. Köszöntek még egyszer majd tovább álltak de úgytűnt csak a segítségnyújtás miatt nem akadékoskodnak.    Joanna: Leléptünk elég sietősen, mikor én megjelentem már nem örültek annyira a tagokat, eggyikük hátrapillantott míg távolodtak, mig meg igyekeztünk az autók közé menni. Gondoltam hogy Tom ideges lesz, kicsit azthittem mégse mikor arról kezdett bezsélni ho lehetnek a ferőtörrek de utána nem kívmélt.- Ez legközelebb nem fordul elő mert ez volt az utolsó esély arra hogy bármikor megcsörrenhessen a telefonom, mindíg veszélyes lesz akárhova megyünk, egyenlőre sehol se biztonságos és ha nem szokom bele az mégroszabb lesz.- vitatkoztam Tommal, nem hagytam magam, de elég katonásan beszélt szóval ilyesztő volt, szóval ezután elkussoltam, ránéztem a telefonomra ami teljesen le volt merülve, ideges lettem leejtettem a földre és idegesen rátapostam de nemtudtam összetörni rendesen aztán feladtam a 3.taposás után. Apa hívott...valószínű utoljára beszélhettem volna az életben, másik kontinensen volt, kitudja a ferőzés már ott van e és hogy én meddig élek, nagyon zaklatott voltam de haladni kellett tovább, bármit mondott Tom ezekután inkább hagy hogy leszidjon és elmondja mégegyszer hogy többet nem jöhetek vele. Apám volt a mindenem, az eggyetlen és legkedvesebb élő rokonom, a pédaképem és sohatöbbé nem látom majd. Nem hisztériáztam de az ajkamba haraptam és halkan lepergett pár könnycsepp az arcomon amiket igyekeztem azonnal letörölni ahogy megjelentek. Találtunk egy fegyverboltot, én kint őrködtem míg Tom megtöltött egy táskát lőszerrel és pár fegyverrel. Kint nagyon nagy volt a csend egy ideig, aztán ahogy elnéztem jobbra a háztömbökmögül előkószált egy fertőzött, néztem egy ideig hogy melyik iránbya indult de úgytűnt csak úgy kóborol ide oda, aztán megjelent még egy majd még egy és többet nem vártam, befutottam Tomhoz megfogtam a karját- Megvannak a fertőzöttek, gyere ki elkell mennünk azonnal! - mondtam és kisiettünk, volt egy tűzlépcső a fegyverbolt oldalán, azon felmentünk a tetőre, innen legalább beláttunk nagyobb területet és még jó hogy nem kezdtünk el futkosni másik irányba, mert ahogy körbenéztünk láttuk hogy a környező utcákból is jönnek elő, nagyon sokan voltak.- A franc essen belé.- mondtam, egyenlőre biztonságban voltunk itt, bár kitudja meddig keleltt itt maradnunk. De a tűzlépcsőn valószínű ő k is feltudnak jönni ha akarnak ezért úgytűnt a leghatékonyabb ha átugrunk a melette lévő épületre, nemvolt messze alacsonyabb is volt kicsit szóval nem tűnt vészesnek. Gondoltam simán mennifog, Tom átdobta a fegyverekkel teli táskát.- Menj előbb te, jobban ki vagy képezve majd megfigyelem hogyan ugrasz...meg akár el is mondhatod előtte mi a jó módszer.- mondtam neki, aztán a gyorstalpaló után átugrott. Teljesen lazán és próblémamentesen, na már példa is volt előttem és a távolság se túl nagy...Ha lenéztem volna tuti beszarok az alattunk masírozó fertőzöttektől de nem tettem mert próbáltam nem erre gondolni. Csepegtek a kis izzadságcseppek a homlokomról. Tom bíztatott szóval nem tököltem többet ugrottam.- Állj odébb mert a végén még összefejelünk! .- próbáltam viccelni aztán ugrottam, tényleg nem volt olyan nagy a távolság szóval sikerült de magabiztosabbá tett hogy Tom elkapott kicsit én meg úgy csimpaszkodtam egy másodpercer mint egy kölyökmacska.- Fuh.- engedtem el.- Hát azthitem ez király volt, látod semmi okod arra hogy otthonhagyj.- nevettem el magam kicsit feszülten. Bár a helyzet elég szar volt, biztonságban voltunk de a tetőn ragadtunk kitudja meddig. Lenéztem kicsit nemvolt mit tenni csak várni... Leültünk, kicsit el is komorodtam arra gondoltam milesz a többiekkel, meddig maradnak vajon ott ahol hagytuk őket... Eldőltem, a lapostető aszfaltják felmelegítette a nap és kellemes hőmérsékletű volt, Tomranéztem hogy vajon mérges e még rám vagy hogy megtudakoljam az arcáról hogy ő mire gondol most.   Warren: -Majd a szükség megtanít. - mondtam szegény Rebeccanak mikor nemtudta hirtelen mit kezdejn a pisztollyal, most nem volt időm megtanítani rá de bíztambenne hogyhakell tudja majd használni, csak annyit mutattam neki hogy húzzafel mielőtt lő és tartsa erőssen. A sikeres szökés csak félig volt sikeres, mert Jonathan meghalt, szerencsére gyorsan és azthiszem nem szenvedett sokat. Vezettem miközben kérdezte ki volt ez a doki.- Jonathan Martensnek hívták és neki köszönhetjük az életünket és a szökést, az összes doktor aki bent volt fogoly volt mi... Jonathan felfedezett valamit a fertőzéssel kacsolatban amit nem árt ha te is tudsz, van egy törzse ami már a lakosság 90%ában  benne van, nemkell hogy megharapjanak hozzá a levegőben terjed, ha meghalunk átváltozunk, de csak akkor, míg élünk ez a törzs nem változtat át csak az amelyik harapással terjed.- meséltem Rebeccanak, közben igyekeztem minél meszebbre kerülni de bemenni a városba azért, kockázatos volt de meg akartam találni Byront és Joannat, mert ők még életben lhetnek a többiekkel ellentétben. - Örülök hogy nem lett bajod.- simogattam meg Rebecca vállát félkézzel vezetés közben, jobban nem tudtam most figyelni rá.- Megkeressük Byront és Joannat ez a terv ha neked is megfelel.- mondtam neki aztán egy egész napon át köröztünk a városba míg bele nem botlottunk egy falka fertőzöttbe és elkeleltt húznunk, de senkit és semit nme láttunk. Sajnos tovább kelett mennünk, keresni élelmet és helyet ahol majd valamikor aludhatunk...   Egy hónap mulva Joanna: Tommal egy ideje csak ketten voltunk, a tetőn töltöttük aznap este az éjszakát, befejeztük a gyüjtést és visszamentün ka pajtába ahonnan mindenki eltűnt...Tom aztmondta teherautó nyomokat vett észre és biztosravettük hogy a hadsereg elvitt mindenkit. Kerestük őket nagyon sokáig és amikor meglett az elhagyatott katonaibázis ami televolt fertőzöttel felismertünk pár embert akiket mi menekítettünk ki szóval úgygondoltuk megtaláltunk mindenkit...Nagyon ki voltunk akadva ettől a veszteségtől és attól hogy már csak ketten maradtunk a csapatból. Tovább kelett állnunk, szereztünk egy eéhagyatott katonai dzsipet a bázisról aztán úgy keltünk útnak. Egy megyável alrébb jártunk már amikor találtunk egy vastag betonfallal körbehatárolt szanatóriumot, szerencsére nem volt nagy de jólvédhetőnek tűnt, napokig megfigyeltük és készültünk a tervel hogy mjad kifüstöljük onnan a járkálókat ha lesz elég fegyverünk, mivel ketten voltunk csak ezért nagyon megkelett tervezni az egészet. Addig a szomszédos épüelt tetején táboroztunk le, a feljárót éjszakára mindíg eltorlaszoltuk, volt itt fent egy sátor és fegyverek. Az egy hónap alatt kezdtük egymást egyre jobban megismerni, örültünk hogy nem vagyunk egyedül mert néha még így is nehéz volt szembenézni a valósággal egyedül kibírhatatlan lett volna.    Warren: Eltelt egy hónap, sokat vándoroltunk és portyáztunk, Rebeccat megtanítottam rá hogyan használja a pisztolyt, már egészen jól ment neki a használata, vadásztunk állatokra az erdőben, főleg ezeket ettük városba nem merészkedtünk sokat csak ha szükséges volt mert ott volt a legtöbb fertőzött de már ideje lett volna találni egy tartós hajlékot mert nagyon nagyon belekezdtünk fáradni abba hogy minden este máshol alszunk. Örültem hogy nem vagyunk egyedül, azért sokszor szorult rám Rebecca amit nem bántam de örültem hogy egyre erősebbé kezdett válni jobban figyelt dolgokra, igazán jó tanítvány volt és örültem mert így nagyobb biztonságban volt ő is. Továbbra is viccelődtünk ilyen flörtölős dolgokkal, éreztem hogy néha ő komolyan is gondolja, volt hogy én is így voltam nem kevésszer de továbbra is úgy éreztem hogy túl fiatal és kihasználásnak érezném. De még az is lehet hogy ez egy ideje már kifogásként van bennem, ezer éve nem kedveltem komolyan senkit furcsa és kicsit ilyesztő ráadásul olyan helyzetben ahol könnyen vége lehet eggyikünknek.

Déti	Előzmény | 2020.05.17. 17:31 - #9

Meglepően örültek a megjelenésemnek, és még csak gyanakvást sem keltettek vele. Persze nélkülem aligha tudták volna lerendezni a szörnyet, de a tegnapi miatt már biztos voltam benne, hogy üldözött vad vagyok a civilek szemében. A világ felborult és mostmár bizony a jó sem mindig jó, ahogy a rossz sem feltétlen maradt rossz. Fel sem tűnt, hogy szándékosan nem árulták el a foglalkozásuk, noha ebben a helyzetben talán nem is ez a legfontosabb, a későbbiekben pedig úgyis kiderülne ki miben jó. Nem tűntek rosszaknak, de az ajánlatukat nem tudtam elfogadni, hiszen nekem ott van egy másik csapat gyerekekkel és idősekkel. Hiába életerős férfiakról beszélünk, egy idő után minden bizonnyal elegük volna a koplalásból s hogy mások etessenek, vagy kockáztassák értük az életüket. Nem is várom el, éppen ezért nem is indoklom meg, hogy miért nem tarthatok velük. Joannat és a másik lányt sem érezném biztonságban. Gondoltam jobb, ha ezen a ponton szét is válnak útjaink, de ekkor megszólalt Joanna telefonja. Kellemetlen. Felpillanatva az égre egy néma "Miért...?" pillantással vettem tudomásul, hogy ez egyáltalán velünk fordult elő. Ezek után Joanna sem maradt rejtőzködve, pedig talán még mindig jobb lett volna. Akárhogy is, végül biccentettem, hogy akkor mi most megyünk is tovább. De csak akkor voltam hajlandó hátat fordítani nekik, ha ők is elindultak az ellenkező irányba. Lehet, hogy van rajtam golyóálló mellény, de tarkón azért lőhetnek. Bár az előző bemutatójuk alapján nem erősségük a célzás, de szerencséje bárkinek lehet. Még egy elvetemült, őrült gyilkosnak is. Láttam, hogy néznek Jora, szóval már csak emiatt sem akartam hátat fordítani nekik. Amennyiben viszont ők elindultak és biztosnak tűnt, hogy nem is fordulnak vissza, én is hátat fordítottam Joval és lehetőleg mielőbb kocsik fedezékében, vagy más takarásában, elindultunk tovább, mert még szükségünk lesz holmikra. - Nem mondtak hülyeséget. Lehet összegyűltek valahol, akkor pedig még óvatosabbnak kell lennünk... - szólaltam meg miután úgy gondoltam már nincsenek a közelben, de azért nem hagytam figyelmenkívül az előző bakiját sem. - Meg is halhattunk volna. - néztem rá. - Orvoslás ide vagy oda, legközelebb listát írsz, és a többiekkel maradsz. - jelentettem ki, és bármilyen baráti a kapcsolatunk, most ellenvetést nem tűrően mondtam. Nem éreztem túl fernek a játszmát, de hülye lettem volna megadni magam. Még az életben nem erőszakoltak meg, és ezt félig bizonyosan magamnak köszönhetem. Nem az a csaj vagyok, aki csakúgy elterül, ha az erőviszonyok nem is egyenlőek. legalább megharapni sikerült, bár a fogaim belemélyesztése volt a maximum, kitépni már semmit nem tudtam belőle. Mikor pedig az ágyra kerültem még kevésbé volt lehetőségem mozogni. De azért volt, és ezen alkalmat is kihasználtam. A kezeim fogsága miatt jobbára hátra fejeltem, mikor megéreztem a fülemen a forró leheletét. Ha nem küzdenék is ugyanúgy fájna meg minden, szóval legalább elmondhatom, hogy őrülten küzdöttem. Nem mondanám, hogy beletörődtem, de kezdtem fáradni. Nagy meglepetés is volt, mikor hirtelen leszállt rólam nem kevés súlytól megszabadítva, ahogy eddig rám nehezkedett. Meg is fordultam, hogy mi a szar, csak nem megesett a szíve vagy torkon ragadta egy zombi, mert azt nagyon bírnám. Nem, Warren volt az. Hát én úgy ledöbbentem. Kutya baja volt, pedig már kezdtem azt hinni, hogy átverés volt az ajánlata és megölték. Már majdnem a nyakába borultam hálálkodás közepette, mikor a kezembe nyomta a fegyvert és a kést. A késsel még elhadonászok, na de a másikkal mit kezdjek. Bizonytalanul néztem fel rá. - D-de én ezt nem tudom használni... - motyogtam a pisztolyt nézve, azt se tudom, hogy kell tartani, max amit a tévéből látni, de az is ki tudja mennyire valósághű. Persze nem akadékoskodtam, és igyekeztem minden kérését, parancsát teljesíteni. Nagyon bíztam benne, hogy kijutunk. S hát elég para volt, majdnem ott is hagytuk a fogunk, de a kocsiban egyre távolodva a lövöldözőktől, nos, azért a szívem akkor is majd kiugrott, de hé, egyelőre élünk, rohadtul élünk. - Tiszta Bonnie és Clyde! - nevettem, mikor már voltunk olyan távol, hogy én sem tojtam már tőlük. Fuh, de azért közel volt ám, majdnem bevitték a macit a málnásba. Nem is tudom mit tettem volna utána, de minimum eret vágtam volna. - És ő ki? - kérdeztem végül kicsit közelebb hajolva Warenhez, fejemmel a mögöttünk ülő doki felé biccentve.

makoslany

Előzmény | 2020.05.15. 12:26 - #8

A férfiak nemtudak választ adni arra a kérdésre hogy hol vannak a fertőzöttek. Aztmondták ők csak ennyien vannak, nemtudnak több túlélőről. Azon eléggé meglepődtek hogy őrmesterrel van dolguk bár abból ahogy használta a fegyverét és a kiállíásából arra gondoltak hogy nem hazudik. Sorra bemutatkoztak, de direkt nem tértek ki arra kinek mi a foglalkozásra, mert eggyikük az elmúlt öt évet börtönben töltötte és nem akarták hogy ez kiderüljön és Byron bizalmatlanul álljon hozzájuk. Nagyon hálásak voltak, felajánlották hogy jöjjön velük tovább hátha találnak túlélőket. Joanna: Míg Bíron csevegett a négy fegyveressel én lapítottam és figyeltem őket. Nem tűntek annyira vészesnek, átlag civilek voltak még azis lehet hogy jófejek, és még csak egy napja tart a katasztrófa csaknem feszíti szét őket az erőszakoskodási vágy, nagyon gondolkodtam rajta hogy elő jöjjek e, de úgyvoltam vele hogy Byron biztos nem feledkezett meg rólam és nemvéletlen hogy még nem intett hogy menjek énis, lehet csak beszélnvelük aztán különvállna. Hirtelen megszólalt a telefonom, azonnal elő akartam venni hogy kinyomjam, már azthittem lemerült és nincs hasznosram mert senkitsetudtam elérni, két százalékon volt elég hangos volt szóval lebuktatott de most azzal törődtem hogy a kijelző aztmutatta apa hív, felhívtam és bele is szóltam.- Apa!? Jólvagy?- kérdeztem ilyedten, izgultam mivan vele de a telefon másik oldala néma volt, nem jött hang.- Nem, nem hallok semmit...-mondtam de továbbra se jött választ, valami háttérzajokat hallottam járkálást és a szél hangját, aztán a vonal megszakadt, próbáltam visszahívni de nem sikerült.- A francban...- El kellett most ezt engemdnem egy pillanatra mert felálltam az autómögül úgyis minegy volt már, aztán odamentem Byron mellé- Üdv...Joanna vagyok.-köszöntem az idegenknek, aztán Byronra néztem. hogy lássam nagyon dühös e, de a telefon volt nem én...Köszöntek nekem eléggé megvoltak lepve és kérdően Byronra néztek hogy miért rejtegetett engem. Az eggyikük megszólalt.- Visszatérve az előző kérdésedre, nemtudjuk hol lehetnek de én azt gyanítom hogy ha ennyire elvannak tűnve akkor lehet hogy valami egyhelyre terelte őkt, vagy azislehet hogy több csoportban vannak. Szóval óvatosnak kell lennünk mert ha belebotlunk egy tízezres tömegbe annak nemlesz jó vége. - mondta nekünk aztán néha rám pillantott, úgy mint aki nem örül annak hogy itt vagyok. Gondolom idegesítette mert ha én nem lennék akkor Byron mindentovábbiak nélkül csatlakozna hozzályuk, hárman fenyegetésként és teherként néztek rám, eggyikük meg végigmért egy pillanatra. Nem tetszett nekem ez a dolog, szerettem volna minél hamarbb különválni tőlük még úgy is hogy hatan többre tudnánk menni mint ketten.  Raymond: Sejtettem hogy ez a kislány harciasabb mint amilyennek mutatja magát, látszott a tekintetén hogy nem egy kis bambi de mulatságos volt ahogy ellenállt megpróbált megütni de elkaptam a kezét, tovább harciakodott amivel nem ért el sokat mert jóval erősebb voltam ő meg elég vékonyka nemkellett sokat küszködnöm. Megharapott, a kezembe mélyeszette a fogai elég erndesen de hozzávagyok szokva a fájdalomhoz, megint megfogtam a haját és annál fogva húztam el a kezemtől aztán ellöktem az ágyára, megnéztem a kezemet vérzett kicsit és lüktetett. Hátul összekulcsoltam a kezeit és az ágyra nyomtam, aztán elkezdtem harapdálni a fülét, reméltem hogy ellenkezik vay sikít mert azt nagyon szeretem, egykézzel is simán letudtam fogni a kezeit szóval a másik kezemmel benyúltam a ruhálya alá és a melleit kezdtem el markolászni. Aztán nem is tudom mitrötént de hirtelen minden elsötétült...   Warren: Jonathan mondandója nem lepett meg de jó hír volt, ezekszerint a hadseregen kívül itt mindenki rabszolga, az orvos el is mesélte nekem hogy nagyon sok ideszállított ember aki már gyenge vagy öreg kísérleti alany lesz, öszeszárják őket egy fertőzöttel és hagyják hogy megharapja őket, aztán figyelik hogyan változik át, vizsgáljáka  lazajló folyamatokat. Jonathan szemei fáradtak voltak és látszott rajta hogy sokmindent látott már itt, megviselt tekintete volt. Hallkan míg mentünk kísértem az útján mondtam neki hogy én hogy kerültem ide hogy ezekszerint akiknek segítettünk azoknak annyi és hogy aggódom Rebecca miatt.- Lenne egy ötletem, de nem akarom hogy az orvosoknak is bajuk essen.- mondtam neki nagyon hallkan, ő meg megállt és míg nem volt senki a folyosón mondta hogy hallgatja az ötletemet, amit elmondtam neki. Merész lesz most végrehajtani, és lehet hogy sokan meghalnak akiknek nem kéne, de ez így nem mehet továb...Jonathan rövid gondolkodás után ökölbe szorította a kezét és aztmondta hogy benne van. megbeszéltük hol találkozunk és elmondta Rebeccat hova vitték. Jonathan elment a feletteseinek jelenteni arról amit talált, ez jó figyelemelterelés is és sok orvos lesz ott akikkel majd együtt jön vissza így ők is megmenekülhetnek. Én addig elmentem keresni fegyvert, sokan nemtudják ki vagyok reméltem hogy azzal a mitugrász fasszal nem fogok találkozni és nem bukom le hogy kb fél órája vagyok katona, belegondolva sokat köszönhetek a felajánlásának, kár hogy nagyon megfogja bánni. Megtaláltam a fegyverraktárat, vettem magamhoz egy pisztoly, két kést, egy rendes gépfegyvert a katonai zubbonyt teletömködtem tölténnyel, de annyira hogy azért ne legyen fltűnő és mentem oda ahol Rebecca lehet. Jonathan elmondása alapján meg is találtam a folyosót a vörös ajtókkal, elég üres volt a hely látszott hogy még szinte senki nincs itt de terveznek sok embert idezárni. Láttam hogy az eggyik ajtó nyitva van résnyire és hallottam is a csetepatát, odamentem az ajtóelé benéztem rajta és mikor láttam mötrténik berontottam elkaptam a srácot hátolról és úgy falhozvágtam hogy elájult, után mag leköptem az arcát. Odamentem Rebeccahoz.- Jól vagy? -kérdeztem idegesen aztán nézegettem van e rajta valamilyen sltülés, de mikor kiderült hogy legalább testileg rendben va, odaadtam neki az eggyik kést meg apisztolyt.- dug el ne lássák met nemsokára szükség lesz rá.- Sietnünk kell gyere.- mondtam, aztán megint a szarházihoz hajolta, láttam hogy van nála kulcs szóval elszedtem tőle és bezártam ide lentre. Kint úgykellett viselkednünk mintha Rebeccat vinném valahova nem barátilag hanem mintha felügyelném, szóval mögötte mentem fegyverrel, mondtam neki mindíg merre menjen. A nagy bunkerkórházban aztán összetalálkoztunk Jonathannal, az orvosok mind itt voltak de a nagy helyiség elejében.- Te maradj itt kicsit.- mondtam Rebeccanak aztán Jonathannal hátramentünk, oda ahol a haldoklók voltak, inyjekcióval mindet elaltatta örökre Jon hogy ne kelljen szenvedniük aztán úgyhagytuk őket és nem szíjaztunk le senki, visszamentünk előre és Jonathan vmegkérte az orvosokat hogy kövessék, lassan elkezdtünk kiindulni a bunkerből, aztán az eggyik saroknál Jonathan betörte az eggyik riasztó biztonsági üvegét és ráütött, beindultak a szirénák a katonák futkostak a bunker központi részébe ahol bizony már tényeg elkezdett minden elszabadulni, a halottak felkeltek és már meg is kezdték a terjesztést. Az orvosok megiejdtek.- Kövessenek!- kiáltottam a megszeppentekre akik követtek, így úgy nézettki mintha őket vigyáznám szóval nem volt gyanús egyik katonának se hogy én kifelé megyek mert az orvosok biztonságára ügyeltem, Rebeccat meg jól takarta a sok fehérköpenyeg. Sikeresen kiértünk aztán az osovok szészéledtek, ki ki a teherautók felé, én egy dzsipet választottam.- Gyere velünk. -kértem Jonathan aki a többi orvos felé indult, elnézett feléjük aztán felénk és végül úgydöntött velünk jön. Ekkora viszont az őrtoronyban még maradt pár figyelő szem és nem tetszett nekik hogy mi menekülőrefogtunk, nemvoltak sokan 2-3 ember de lekezdték lőni az orvosok felé, többen megtorpantak és nem mertek mozdulni, nem akarták lelőni őket csak megiejdteni de minket nem ijesztettek meg. Bepattantam a dzsipbe és nyomta is a gázd ezerrel, a kapu szerncsére nyitvavolt, nemrég hajtott kis egy csapat katona és még nem zárták be azonnal, szóval kitűztünk rajta én meg ennek kurvára örültem.- Na ezt nektek faszarcúak!- mutattam be ablakonkinyujtott kézzel hátrafelé, bennem volt még az izgalom de most úgyse fognak tud

Déti	Előzmény | 2020.05.15. 00:17 - #7

Byron | Talán idegesebb voltam, mint a tegnapi nap. De bizonyosan csak a szörny látványa miatt, mert ilyet még az életben nem láttam. S megölni sem volt egyszerű. Egy-két lövés után, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy akárhol nem érdemes lőni rá. De a halántékánál speciel sérülékenynek tűnt. Már csak valahogy be kellett mérnem honnan tudnám kilőni, ami nem volt könnyű, mert folyton forgolódott. Ráadásul dobálózott. Mire bemérhettem volna, felém vágott valamit, így mindig odébb kellett állnom. Mikor meg rám szállt megállás nélkül kergetőzhettem vele. De végűl az egyik fószer lefoglalta, én pedig kilőttem. A szörny immáron halott, na de mi van a fegyveresekkel? Reméltem Jo nem bújt elő, mert ő így még mindig megmenekülhet. Átlagos civilnek tüntek, fegyverekkel, miket jobbára talán ma vehettek magukhoz. De ettől még lehetnek szadisták. Tartottam a tisztes távolságot, de a puska végig a kezemben volt.   - Üdv! Byron őrmester vagyok. Nézzék én nem akarok bajt. Remélem maguk sem. - néztem végig mindegyiken, mert most létfontosságú lehet a reakció időm.   - Vannak még többen is? Hol van a többi túlélő? Vagy hol vannak a holtak? - érdeklődtem, mert jelenleg ez foglalkozatott leginkább. Zajt csaptunk, nem is kicsit, lövöldöztünk és vér is folyt, mégsem özönlötték el a helyszínt a zombik. Valami gáz van. Most kapóra jött, de ez tuti nem jelent jót.

Déti	Előzmény | 2020.05.15. 00:07 - #6

Rebecca |  Nem mondom, kemény dolog volt az ártatlant játszani, hiteles kis bambit előadni, nem is biztos, hogy bevette. De minél kitartóbb vagyok, annál bizonytalanabbá tehetem, ha nem hinné el. Csak hát nehéz. Aggódom Warren miatt, a többiek miatt, az életünk miatt. Eddig is szar volt, de ők, a pajta, Warren hülyeségei élhetőbbé tették. Most pedig... se kedvem, se okom a nevetésre, bevallom félek is és nem igazán látom most a kiutat. A csávó szemeibe nézek, megerőltetem magam, de sikerül kiszenvednem egy újabb könny cseppet. Annak ellenére, hogy bántotta Warrent, hogy engem is fog és addigis fenyeget, muszály lenyelnem a békát, ezt a kibaszott nagy békát. Legszívesebben tökön rúgtam volna.   - H-ha nem bántassz, én sem leszek hálátlan... - hüppögtem, bár szavaiból úgy érzem feleslegessen beszélek, mert biztos benne, hogy lenyomna. Annyi küzdeni akarás azért van bennem szerintem, hogy kiálljak ellene. És hagyni sem hagynám magam. Hát egyelőre ennyi tellett tőlem. Nehéz egy seggfejjel kedvesnek lenni. Még jó, hogy lelépett végül, mert már fájt a képem a sok játéktól. Mikor kattant a zár megtöröltem az arcom és hátat fordítva az ajtónak nézelődtem és törtem a fejem. A baj az, hogyha lépni próbálok nagy eséllyel én járnék rosszabbul. Bántanák Warrent, vagy a többieket, ha még élnek. Ha viszont nem teszek semmit, kurvára megszívom. Térdelni sincs egész nap kedvem, és a seggbekukizás se tartozik a kedvenceim közé, a verésről nem is beszélve. Elgondolkodtam, hogy megfojthatnám a cipőfűzőmmel, de biztos van kése, fegyvere, szóval hátrányban lennék. Nem a hirtelen szökés vagy támadás itt most nem opció. Ellenben a bizalmába kerülés vagy a védelmem kiharcolása más tészta. Remélhetőleg Warren sem csinál hülyeséget és lesz időm segíteni neki is. Ahogy hallottam vannak felettesei, akikkel talán szintén kapcsolatba tudnék lépni, de előbb rajta kell túl jutnom. A terv gyorsan meg volt, így a következő 4 órába kis híján halálra untam magam. De lefoglalt az arról való fantáziálás, hogy miféleképp nyírjam ki. Mikor nyílt az ajtó, felugrottam és odanéztem. Én komolyan elhatároztam, hogy játszom majd itt a bambit, de a fenyegetőzései úgy feltudnak idegesíteni. És ha igaza is van... ha meghalok, milyen jó pofizzak, bassza meg? Mikor közelebb merészkedett megpróbáltam behúzni neki, ha sikerült ha nem, utána a földre próbáltam taszítani. Ha ez sem sikerült vagy közben lefogott, harapással próbálkoztam. Ennyit a bizalmába kerülésről, de valljuk be, úgy sem bírtam volna sokáig.

makoslany

Előzmény | 2020.05.14. 22:54 - #5

Hát nemmondom meghatott a kis bambi szemei, nem mentem el rögtön.- Ó ha csak rajtam múlna- mondtam neki.- Már megántad volna ezt a kijelentést, de nem én döntök.-mondtam neki, de azért jól végigmértem a szememmel, persze ha nekik nemkell onnantól kezdve azt csinálok vele amit akarok...- Na de ne búsúlj hamarosan jövök majd érted.-mondtam s aztán rázástam az ajtót. Mentem a fejesekhez megbeszélésre hogy mi a szándékuk a túlélőkkel és hogy hogyan fojjon majd tovább a kutatás. Kb ót óra mulva tértem vissza a lányhoz, nemvoltam ostoba tudtam hogy kihasználhatná a helyzetet szóval fegyver nem volt nálam olyan vékony kislány volt hogy a fizikai erőm bőven elég volt vele szemben. Hoztam neki kenyeret meg vizet.- Jöttem megnézni hogy vagy, még nem döntöttek a sorsod felől, de valószínűleg nem lesz rád szükség-ilyesztegettem.- Mesélj magadról valamit hátha megtudom őket győzni hogy meggondolják magukat. Persze ehhez előbb engem kell meggyőznöd.- mentem hozzá közelebb.

makoslany

Előzmény | 2020.05.14. 22:52 - #4

Kérdeztem Byron hogy segítrsünk e vagy mi legyen, lehet hogy kár volt mert ezek után jobba kötelességének érezhette. Mondta hogy marajak itt.- Itt maradok megígérem.- mondtam neki hogy emiatt ne kelljen aggódni, azért elővettem a fegyverem a sarkon hátha szükség lesz majd rá. Nem értek az ilyen dolgokhoz de mesterlövészként ha egylövéssel nemtudja végleg sírbaküldeni azt a szart oda az előnye. Be voltam szarva rendesen, mi van ha a fertőzöttel sikerült végezni de nem jó emberek mentetük meg, bár akárkik is legyenek a segítségnek biztos örülnek.- Gondoltam magamban, a lövések továbbra se maradtak abba, kinéztem a sarkon hogy mi történik és csak annyit láttam amitől teljesen fehérlettem és megdermedtem. Byron feje fölött elröpült egy kettészakított ember törzse, remegett a kezem legszivesebben azonnal szóltam volna Byronnak hogy tünés innen de ő nem fordul vissza. Imádkoztam nagyon sok istenhez egyszerre, kicsit közelebb lopakodtam, nem sokkal csak az egyik autó mögé pár méternyire. Az utcából kiabálva menekült két férfi az a szar meg utánuk csupa seb volt, nem is értetem miért nem tudták még meölni mikor láttam hogy a feje elöl teljesen őupos lehet hogy a kinövések olyan vaskosak vagy csontszerűek hogy elöl védik a fejét, Byron reméltem látja ezt hátulról kell fejbelőnie ott nem voltak ilyen kinövések és erre már nem volt sok ideje. A lény furán mozgott de ennek ellenére gyors volt, a két férfi akárhogy sorozta pillanatokon belül utolérte őket, de még mielőtt hozzályuk érhetett volna Byronnak sikerült eláltalálnia egyenesen az agytörzset, a mutáns azonnal a földrezuhan élettelenül. Énmeg a nagy megkönyebbüléstől lekellett üljek a földre, úgy fujtattam mint valami versenyló, próbáltam megynugodni kicsit, legroszabb rémálmaimban se gondoltam volna hogy ilyesmit látok, nagyon féltettem Byront. Mivel megkért hogy ne jöjjek elő gondoltam ez nem csak a szörny miatt mondja, távolról figyelm az eseményeket ami a két férfi és Byron között zajlott, a potenciális zsákmányok nagyon örültek z életüknek, mikor megköszönték az utcából ahol a szörny tombolt előjött még két ember. Együtt voltak csak ketten megpróbálták elvezetni a szörnyet, mind a négy férfi volt, erejük teljében lévőek, átlagos kisugárzásuak valószínű eggyikükse értett túlzottan ezelőtt a fegyverhez, de kitudja olyanok e akik szeretnke katonásdit játszani szóval én gondoltam itt fogok bújkálni míg Byron esetleg jelt nem ad hogy mehetek e vagy sem, közben figyeltem persze magamkörül a terepet, nehogy meglepeté érjen hátulról nemtudtam kiverni a fejemből azt a szörnyet amit előbb láttunk.    Szinte másra nem is emlékeztem csak arra hogy azthittem megfogok halni, Rebeccára pillantottam és arra gondoltam hogy nem akarom egyedül hagyni, féltettem. Meghúzta a ravaszt de a fejem a helyén maradt, csak a hangos sípolás szédített el kicsit, csak később vettem észre hogy vérzik a fülem. Felállított én Rebeccara néztem. Féltem mittesznek vele az a kis szarcsimbók aki leakarta durrantani a fejemet olyan srácnak tűnt aki szereti ha kiélheti a dühét egy fiatal lányon.- Ne félj, még látjuk egymást!- mondtam neki de nem engedtek már a közelébe, a hátamnak szegezett gépfegyverrel vittek át egy eligazítóba, ahol átkeleltt öltöznöm. Csak kerüljön fegyver a kezembe...csikorgatatm a fogaimat dühömben, de türtöztetnem kellett magam elvégre kikell találnom valamilyen tervet hogy hozzam ki Rebeccat és közben ha nem muszály ne lövessem agyon magam. Persze először nem adtak fegyvert. Beküldtek valamilyen kórterem szerűségbe és vértvettek tőlem, aztán át tessékeltek egy másik helyiségbe ami jóval nagyobb volt kóterem szerű de hatalmas, függönyökkel eltakart ahol rengeteg ember feküdt, a függönyök mögött csak sziluetteket láttam, néhol furcsán kapálózó alakokat, szájmaszkos orvosokat. Aztmondták az első feladatom az lesz hogy vigyázzak az orvosokra, csak egy kis kisztolyt kaptam és a hátamba valami szar alakot aki állandóan örködött felettem hogy végzem e a feladatot. Jött egy orvos, nem tűnt rossz arcnak még kezet is nyujtott.- Jonathan Martens, örvendek.- mondta énis bemutatkoztam, kérte hogy menjek vele, így is tettem de a gépfegyveres férfire aztmondta az orvos hogy nem lesz szükség csak rám. Odamentünk egy ágyhoz, megállt előtte felém fordul és hallkan beszélni kezdett hozzám.- Ez a nő haldoklik, végső stádiumu rákja van nemtudunk már érte mit tenni, nem akarok és nemszoktam tiszteletlen lenni betegekkel de sajnos úgymond a haldoklása kapórajön, egy kísérletet fogunk rajta végrehajtani ami nagyon fontos. Warren magára azért van szükség hogy ha nembírnék vele segítsen, gondolkodom a nőről nem fog fájdalmat érezni. -Ezzel visszafordzl és elhúzta a függönyt, egy középkorú nő feküdt az ágyon, nehezen lélegzett és a szemében már alíg volt élet. Ötletem se volt miféle kísérletről beszélt és hogy mitfog a nővel csinálni. de egyenlőre nem volt ellenszemves a férti. Odament az idős nő mellé, köszönt neki és igyekezett kedves lenni, aztmondta hogy ad majd neki valamit amitől jobban lesz. Az infuziójába belefecskendőzött valamit amitől a nő szemei kicsit mégjobban összecsukódtak.- Nagy dúzisú fájdalomcsillapító, már nem érez semmit.-súgta oda nekem, aztán fogot egy nagyon vékony összetekert kábelszerű valamit, óvatosan oldalra fordítota a nőt óvatosan bemetszést végzett a nyakánál hátul, ilyesztően gyorsan dolgozott, és bedugta a csövet majd ráduga a mondítorra mi a nő mellett volt. Közben a nő vállán tartotta a kezté, furcsavolt mert látszott hogy csak kedvességből teszi amúgy teljesen felesleges ott a keze kicsit simogatta is. Mintha megkellene tennie valamit amit annyira nem akar, arra gondoltam háthat őis kényszerből van itt. A monítoron valami gusztustalan csot vagy izomszövet látszodott ami a nő gerincének egy része. A gépek jeleztek hogy a nő a meghalt, Jonathan sóhajtott egy nagyot aztán kikapcsolta a gépet ami sípolt és csak a monítort figyelte.- Ott van nézze!.- mutatta a képernyő jobb oldalán megjelenő barnásfekete burzánzást.- A francba igazam volt.- mérgelődött.- Ez igazolja az elgondolásomat arról hogy a vírus valószínűleg már szinte mindenkiben jele van, valószínű két törzsre ágazik az eggyik ami a levegőben terjed a másik ami a harapással, a harapásnál a vírus nagyon rövid időn belül eluralja a gazdatestet de ennél a levegőben terjedőnél csak a halál után áll be.- magyarázta.- A picsába-reagáltam a felfedezésére és néztem ahogyan burjánzik a nőben az szar.- És mégis mennyi idő...- Akartam kérdezni hogy mennyire gyors ez a dolog de a hölgy megmozdult én meg azonnal odaugrottam és lefogtam a kezét, Jonathan meg leszíjazta még mielőtt jobban feléledt volna.- Lője le kérem- mondta nekem Jonathan.- Már felesleges életbentartani aki számítot meg már elment, a vírus már átvette az irányítás-mondtam és én haboztam sokat mert nem akartam hogy megharapjon. Jonathan elfordul közbe, gondolom nem akarta látni ahogyan a nő agya szétloccsan. Kiszedte a csövet és aztmondta rögzítette ez a dolgot és most elviszi a főnökeinek. Szóval követtem de közben próbáltam vele beszélgetni, hirtelen nemtudtam miről kérdezzem.- Maga önszántából van itt?-kérdeztem tőle mire jött a válasza.- Itt egy orvos sincs önszántából.- mondta a szemembenézve.

Déti	Előzmény | 2020.05.14. 20:45 - #3

Reméltem Jo megnyugtatt afelől, hogy hülyeség, amit kitaláltam, és mond rá valami logikusabb következtetést, de nem így lett. Ideges lettem, pedig tudom, hogy ilyenkor kell a legnyugotabbnak lennünk, mert eltereli a figyelmünk, csalnak az érzékeink, tévedünk és a hibáink most halálosak is lehetnek. Néhány épülettel odébb láttam egy rendőrséget. Ha nem is tartanak maguknál fegyverarzenált, és sokat biztosan már a tegnapi káoszban meglovasítottak, akadhat lőszer és puska is. Igaz, jobbára csak négyen tudnánk hasznát venni, öregnek és gyereknek nem adnék a kezébe ilyesmit. De a semmibél akkor is több volna. Ám ahogy haladtunk, furcsa zajokra lettünk figyelmesek. Nézelődtem, de végül Jo tartott vissza. Sarok mögé bújva figyeltük az eseményeket, amik nem voltam épp túl derűsek. Se az a valami, ami minden bizonnyal valami mutálódott izé a vírus által, se azok, akik lőttek rá. Fegyverük van és jelenthetnek veszélyt. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb hibbantra ilyenkor jön rá a kangörcs és ha engem egyből pofán is lőnek, tartok tőle, hogy Jot megkínoznák. Ezt nem hagyhattom. De mikor felvetette, hogy segíthetnénk is nekik, aggódva néztem el felé. Tudom, hogy védenem kéne az ártatlanokat, és jelenleg nem tudhatjuk ők nem-e azok, de ha meg is öljük ezt a monstrumot, mi a garancia rá, hogy a töltényt pazarlás mellé nem-e nyírnak ki minket. Értelemszerűen Jot itt is jobban féltettem. Nem akartam sokáig húzni az időt, és féltem, ha nem megyek bele, azt hinné, hogy önzővé váltam vagy megbízhatatlanná. - Picsába.. - pillantottam vissza a lövöldözések felé. - Jó, de te maradj itt. Én sem megyek oda, csak közelebb. Mesterlövész vagyok, messziről is eltalálom, de ahhoz látnom kell a célpontot. Maradj itt kérlek. - kértem újfent, s ha nem ellenkezett, elindultam, hogy fedezékek mögé bújva próbáljam megtalálni a legjobb helyett arra, hogy agyonlőhessem a vadat.

Déti	Előzmény | 2020.05.14. 20:28 - #2

A világ a végét járja, én pedig most találom meg a lelkitársam, akivel végig ökörködhetem az utolsó... napjaim? De ez igazából jó vígasz is, hogy ekkora szarba csücsültünk. Legalább röhögbe tesszük, és ez mókás. A hülyeségei mellett pedig sok okos tanáccsal is megpróbál lellátni. A kérdés csupán, hogy vagyok-e annyira érett, hogy meg is fogadjam. Másnap reggel folytatódott a pofátloankodásunk, de kölcsönösen élveztük azt, míg nem jött a káosz, katonák képében. Biztosra vettem, hogy már ott helyben kinyírnak minket, de nem, előbb inkább elméletben gyomorszájon rúgnak, hogy miután összeszedjük magunk, kinyírnak. Na ez az igazán szadi. És, hogy egy jóval fiatalabb kis vakarcs ugatja is a dolgokat. Még engem is bosszantott, hát még Warrent. Az mondjuk némileg meglepett, hogy tényleg embert ölt, és ráadásul ha úgy vesszük, ártatlant, de hiszem, hogy erre is van logikus magyarázat. Eddig is olyan őszintének tűnt... Én a többiekkel ellentétben - főleg így tiszta fejjel - nem bizakodtam semmi jóban. Ha túl is éljük, tutira félholtak leszünk a végére. Persze félek, de ha arra gondolok, hogy egy golyó vagy egy olyan, aki tegnap elkapta Warren lábát... hááát. Nem akartam tudtukra adni, hogy jóban vagyunk Warrennel, mert az az előző világban sem előnyös, mikor látják, hogy valaki jó haverod. De tartok tőle nem véletlenül különítettek el. Fenn akartam tartani a látszatott, de indulatossá válok, ha a cimboráimat fenyegetik. S bár egy szót sem mertem szólni - mert ha az én anyázáom miatt lövik le Warrent, sose bocsájtanám meg magamnak - így csak ökölbe szorított kézzel, és égő tigris szemekkel néztem a pisztolyos faszira. Ha lehetőségem lesz rá és neki sem lesz fegyvere, úgy elverem, mint strici a luvnyáját. Húú, de bemutattam volna neki, mikor felém nézett, de még mindig ott volt az ujja a ravaszon. Bassza meg, de nehéz visszafogni magam. Lehet engem előbb lőnek le a végén, mint ezt a vén rókát. Mondjuk inkább, de akkor is. Egy pillanatra azért a frászt hozta rám, mikor meghúzta a ravaszt, de ígyis ropogtak az ujjaim. Mikor elhurcolták, és lassan elvitték a többieket is, morcos képpel bámultam a másikra és a nézéséből tudtam, hogy össze fog még akadni a bajszunk. Mikor odajött, legszívesebben szájon vágtam volna. De inkább szájkaratéztam, mert abban jobb vagyok, mint az izmozásban. - Csakhogy tudd, téged még leköpni sem érdemes, annyit sem érsz. És ha nem lesz stukid, nagyon el leszel verve. - löktem rajta az oldalammal, mikor elkapta a karom. Hát azért a saját sírom nem fogom megásni. Ássák meg maguk. - Na mi van, elvitte a cica a nyelved? - fújtattam, egészen addig míg be nem értünk arra a bizonyos folyosóra. Ott már azért kisit paráltam. Nem láttam a Mengelés videókat, de így képzelem el az ottani hleyzetet is. Azért a kísérlet mégis csak túlzás, nem? Persze ellekeztem a vérvételnél, mert ki tudja mit fognak még csinálni. De tudtam én, hogy lesznek nálam erősebbek is. Amikor pedig végeztünk és nem sokkal egy cellába vagy mibe küldött, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon a vödör milyen célt szolgál... Remélem nem arra, amire gondolok. Aztán rápillantottam gúnyólódóan megjegyezve: - Fertőzött? Szerinted én úgy nézek ki, mint egy kurva fertőzött? Hú, baszki, ti nagyon elvagytok tévedve... - csóváltam a fejem, s már fordultam volna el, hogy szemügyre vegyem mit kaptam, mikor szemem sarkából láttam, hogy ő is mozdul. Visszafordultam felé, de mielőtt lecsaphattam volna a kezét, a hajamba markolt. Nyikkantam egyet, mert hát ez... azért fáj. És képes volt még ígyis megfenyegetni. Nagyon rám akar ijeszteni, szóval vagy a keze alatt akar dolgoztatni és addigis betörni, vagy csak egy szikrányit sem látja a szememben a félelmet. Hát igen... én már csak ilyen vagyok. Aztán bevillant a fenyegetése által, hogy ebből akár még előnyt is kovácsolhatok. A mondata végére legörbült az ajkam, és könnybe lábadtak a szemeim. - Kérem ne... S-sajnálom az előzőeket... Én csak... életben akarok maradni, biztonságban... - még egy kósza könnycsepp és végig szaladt az arcomon. - B-bármit megteszek, csak ne öljön meg... - huh, még nekem is felfordult a gyomrom saját magamtól, gyászos így bevágódni, de gondoltam hatásosabb, mint egyből a pisztolyára markolni. Láthatóan amúgy sem kedveli a domináns nőket.

Déti	Előzmény | 2020.05.14. 19:54 - #1

Mindig háborúk előzték meg a békét.

[17-1]