FrissítésSúgó

Déti	2021.12.01. 15:43 -
	A rossz nézőpont kérdése

[7-1]

Déti	Előzmény | 2022.03.11. 13:00 - #8

Weston Mark Taylor   "addig nincs baj, amíg nincs baj" Nem szokásom a bajkeverés, azonban... azonban a baj mindig is megtalált. Kiskoromban például egy alkalommal átrúgtam a szomszéd kertjébe a labdát. Gondolván, hogy nem nagy ügy, átmásztam. Viszont a túloldalt ráestem a kutyára, aki, aztán kis híján széttépett. Kamaszkorom elején megakartam lepni süteménnyel a nagyanyám, ezért készítettem - volna - neki vanilíás muffint. Az aroma azonban a sütő papírra cseppent és mire észbe kaptam felgyújtottam a konyhát. Orvos akartam lenni, de néhány pont híján csak ápoló lett belőlem. A Riverdale-i gyermek klinikára jelentkeztem, erre egy diliházban kötöttem ki. És most? Most pedig rajtam a bilincs és ismeretlen útra indultam 3 elmebeteggel. Pesszimizmus ide vagy oda, a sors szerintem szándékosan kínoz és bár sokszor kerülök miatta halálos veszélybe, végül csak megmenekülök. Eddig legalábbis így történt, de, hogy őszinte legyek, tartok tőle, hogy most a szerencsénél kicsit több lesz szükség. Nem tudtam miként reagálni a srác kijelentésére. Nem tudom, hogy hihetek e neki, nem e cimborájuk. Végtére is, a külső jelek erre utalnak. Elengedték, - igaz, meg is fenyegette a fickó - és a bilincse is átkerült rám. Hiába mehetett volna, mégis maradt. Persze ennek is oka van, de mégis... hogy játszhat két őrült kezére. Milyen egészséges ember tenne ilyet? És hogy ronthatnék e az esélyeimen? Nem hiszem, hisz alapból nincsenek is. - Esküszöm, hogy nem árulom el magukat. Csak engedjenek el... - szólaltam meg, a nagy csevegésük közepette. CODE BY

Déti	Előzmény | 2022.03.11. 12:12 - #7

Dommiel Lloyd   "a pszichopaták bármire képesek, még erre rácáfolni is" Nem sokkal azután, hogy Amun elfordította a kulcsot, s felmorajlott a motor, az ég is megdörrent. Talán egy szomorú búcsú az itt létünk végett, de a szürke felhők lassan komor sötétséggel fedték el előlünk a napot. Azt hiszem négyünk közül nem mind örülünk a kórházból való távozásnak. Leonard azonban kételkedve fogatta a hírt, noha számára ez vezethet a szabadság felé. Ám a kezének finoman tiltó mozdulata, miszerint most nem szeretné, ha hozzáérnék - vagy talán később se - sokat mondó volt. Nem bízott bennem. De azt hiszem ez nem meglepő, hisz attól a pillanattól kezdve így érzett, mióta kiderült, hogy nem orvosa vagyok az intézménynek, hanem lakója. Vagy inkább fogvatartottja. Sebaj, megfog változni. Tudom. Leveszem hát kezem róla és inkább helyett foglalok mellette. Előre mehettem volna, míg állt az autó, így azonban már nincs lehetőségem előre ülni. Pedig Amun biztosan jobb társaság volna eme pillanatban. Az megint más kérdés, hogy nem szívesen hagynám magára eme két jó madarat. Az ápolóban nem bízok, és nem is ismerem, nem tudom, miféle szökéshez hasznos készségei lehetnek. Másrészt pedig, az én kis oroszlánom kételkedő milétében sem bízhatok. Az őrültség ráveheti olyan dolgokra, amik később hatalmas nagy hibák volnának. Amun így sem örült a jelenlétének. Nehéz is lesz egyben tartani a csapatot. Az egészben a legviccesebb, hogy a két "fogoly" izgul a legjobban. Nem azért, mert attól félnek, hogy megölnénk őket... Leo legalábbis biztosítva van. Hanem, mert elszöktünk és félnek, hogy elkapnak minket. Nem tudom milyen jövő várna az ápolóra, csak azt, hogy mi onnantól soha többé nem láthatnánk egymást se Amunnal, se Leoval. Ez persze félelmetes, de feleslegesnek találom, hogy ezen izguljak most, hisz, amíg nem tartunk ott, nincs miért aggódni. Utána pedig már csak azért sem lesz... - Nem fognak elkapni... - szólalok meg halkan, de számára hallhatóan, miközben felé pillantok egy röpke pillanatra. Amikor pedig a másik felé irányult mondandója, én is az ápolóra néztem. Nem kellene mentegetőznie. Nem kellene ember számba vennie azt, aki azért van csupán, hogy legyen kit feláldozni. Értsük ezt akárhogy is... Talán csak a kényelmetlenség, hogy nem rám irányul teljes egész figyelme, de úgy éreztem be kell dobjak egy témát, hogy velem legyen elfoglalva, ne pedig vele, vagy a szökéssel. - Szerettél híres lenni? Szeretted, hogy mindent tudni akarnak rólad? - néztem rá. CODE BY

Venus

Előzmény | 2021.12.27. 20:36 - #6

Amun || csak azért, mert nem érted, még nem őrültség Dommiel érdeme az ötlet, bár a szándék felőlem is erős volt – vétek lenne hagyni, hogy egy ilyen helyen vesszen el. Nem, őt ki kellett szabadítanom, hogy magam mellé emelhessem, hogy velem tartson… hiszen már túl rég óta vágytam rá, kerestem, annyi helyen kerestem… ezért most, hogy itt van, nem engedhetem. Szabaddá kell tennem őt is! És szabaddá is teszem, már hajnalban… még akkor is, ha nem egyedül távozna. Pedig egyszerűbb lenne, ha nem kellene belekeverni azt a srácot is, de valamiért mintha ragaszkodna hozzá… ezért beleegyezek. Megtűröm. Úgy döntök, hogy egyelőre hajlandó leszek megtűrni őt a közelünkben, ezt a kívánságát még teljesíthetem… egyelőre. Egyelőre, főleg mivel haszna is lehet, legalább túszként… még ha annyira alantos módszer is ez, talán könnyebbé teszi a tervünket. De amint feleslegessé vál, kétségtelen, hogy szabadulnunk kell tőle. Még akkor is, ha úgy érzem, Dommiel részéről ez nehezebben menne… nem kivételezhet a fiúval. Velünk ellentétben belőle hiányzik az isteni szikra, ő nem érdemelte meg, hogy az istenek közé emeltessen, egyszerű halandó, feláldozható, nem? Ti is azt mondjátok, igaz? Mindenki látja, az árnyak is látják, rosszallóan visítanak a sarkokban, bár most hasznos, később… később nem lesz az. Ugye tudod, Dommielem? Remélem készen állsz eldobni, amikor eljön az idő… …amikor eljön az idő, az ápoló pontosan érkezik a fiúval. Eddig minden a terv szerint halad, de azért éberen figyelek, hogy ha valaki mégis szökne, időben megállíthassam, de szerencsére erre nem kerül sor, úgy tűnik, Lonard is tudja, hogyan kell viselkedni, az ápoló pedig túl lassan reagál, így bilincsben végzi. Korábban javasoltam Dommielnek, hogy vezetek én, mert, én legalább tudok iratokat felmutatni, ha valamiért kellene, ellentétben vele… bár az enyémek is hamisak, elég meggyőzőek, hiszen eddig is boldogultam velük. Az összessel, mert igazából… több is van. Túl sokszor menekültem túl sok helyre az utam során, a keresésem, a küldetésem során… ami új szintre ért, most, hogy velem van Dommiel. Bár még nem teljesen, ezért még összpontosítok. Amint úgy látom, hátul rendeződtek a dolgok, az ápoló bilincsben, a fiú nem fut, Dommielre pillantok, várva egy megerősítést, hogy indulhatunk – és ha igen, még küldök felé egy mosolyt, mielőtt csukom az ajtót és előre megyek, amennyiben beleegyezett, hogy én vezessek, akkor… indulhatunk. Most már minden nálunk van ami kellhet az útra… ki innen. Bár elhagyni az intézményt még csak az első lépés, mégis, már egy jelentős lépés lesz.

Venus

Előzmény | 2021.12.27. 19:49 - #5

Leonardo Aston || ennél rosszabb már úgysem lehet... Azt hittem, hogy a beszélgetésem az ápolóval vezetni fog valamire, hogy legalább egy kicsit sikerül hatni rá az igazsággal – de semmi sem változott. Nem változott rohadtul semmi sem, továbbra is be voltam zárva az őrültek közé, mint egy lennék közülük, és pont úgy is néztem rám, mintha valóban itt lenne a helyem. A szemközti őrültnek igaza volt, nem hisznek nekem, tegyek bármit is, csak egy beteg vagyok itt semmi több – és… meddig? Ki akarok jutni. A bezártság biztosan ott volt mindig is a top félelmeim közt – és ez egy elég közeli állapot hozzá. A korházakat is utálom, és ez a hely elég közeli hozzá, sőt, talán még rosszabb is annál. Sokkal rosszabb. Ráadásul, miután kijutok, ott is úgy fognak rám nézni, mint aki a diliházból szabadult, és jogosan – ezt már tényleg nehezen fogom lemosni magamról. És mi miatt? Azért mert a tiltott szárnyra merészkedtem? Talán anélkül is megtörtént volna… mert ebben az egészben biztosan külsősök keze is benne volt, többek közt a menedzseremé is, vagy főleg az övé… talán anélkül is megcsinálta volna… és még csak dühös sem lehetek, mert attól is csak őrültebbnek néznek. Bármit is teszek őrültnek néznek – itt jön rá csak igazán az ember, hogy mennyire… nehéz is “normálisan” viselkedni. Mert szinte bármit nevezhetnek az őrület csírázó jelének. Aludtam. Nyilván aludtam, mert ezen az idióta helyen mást aligha lehet csinálni, ezért az ápolóra ébredek, arra, hogy azt mondja, indulnunk kell… hová? Nem mintha számítana, mert aligha ki innen, vagy ha mégis, akkor vizsgálatra vagy hasonló baromság, sosem túl messzire, és sosem túl sokáig, mindig úgy őriznek mintha veszélyes lennék, pedig eddig is, leginkább csak önmagamra voltam veszélyes, másokra kevésbé. Már meg sem kérdem, hogy hová megyünk, csak megyek, mert… mégis mit tehetnék? Kap pár szúrósabb pillantást azért a törődésem jeléért, részben, mert felébresztett, részben még a legutóbbi miatt. Bár lehet, én sem hittem volna magamnak, ez most mellékes, attól még haragszom rá, és nincs kedvem jópofizni vele. Csak a szökés szóra kapom fel a fejem. - Szökést? – Szinte már nevetek, de inkább kínomban, mint amúgy. – Ha van tipped, megoszthatod. Amúgy meg, ha rémlik még, azért ismerik az arcom egy páran, szóval, szerinted milyen messzire jutnék? – És még grimaszolok is a kérdés mellé. De komolyan… igaz, hogy nem ismer az egész ország, de azért, jelentős hátránnyal indulok az ilyen helyzetekben. De most, hogy mondta… valahol nekem is kezdett fura lenni az egész helyzet. – Hová is megyünk…? – Azt hiszem nem mondta, bár lehet, hogy igen, de én egészen egyszerűen nem figyeltem rá. A járműhöz érve viszont már komolyan kezdett gyanús lenni az egész felállás, főleg amikor velem szemben egy jól, mondhatni túl jól ismert alak állt… elkerekedett szemekkel pislogok rá, csak elsuttogva egy bazdmeget, de inkább annak is elharapva végét, mert azért… hallottam mire képes. Hátra sandítok az ápolóra, hát, nem hinném, hogy ő elég tökös lenne ehhez, akármi is legyen ez… innen nézve nagyon szökés szagú, és valamiért én is a közepébe kerültem. Talán szólni kellene, de nem vagyok hülye, hát a fiatal ápoló tuti nem veri le, ilyen állapotban meg én sem, szóval ügyes fiúként hallgatok, különben is… így esélyem lehet szabadulni? Vagy egy újabb csapdába, de komolyan, sokkal rosszabb lehet ennél a helynél és a megszállott dokinál? Talán megéri a kockázatot, hát készségesen hallgatva pillantok vissza Dommielre. Igazából fel sem tűnt, hogy nincs a cellájában, az elmúlt napokban annyira… megszokott látvány lett valahol, hogy nem is néztem el felé. Megszokott, de nem kevésbé fura, ahogy bámul. Bár valahol még be is jönne, azért, ennyi nap után a hely hangulata inkább lelomboz, mint lelkesít. Ahogy közém és az ápoló közé vágja magát, megfeszülök egy kicsit, ami tovább tart, ahogy a combomra simít, én rá pillantok, előbb éllel, majd kisebb mosollyal, mert, azért, egy rohadt hete vagyok ide zárva, értem én, hogy őrült, de attól még lennének bizonyos szükségleteim, amiket nélkülöznöm kellett. Egy teljes hétig… de azért mégis eljut a tudatomig, hogy ki áll előttem, és miatta is vagyok itt, szóval csak megacélosodnak a vonásaim. – Várhatsz még akkor, nem? – Morranok, kicsit sem kedvesen, ahogy elhajolok tőle. Miért hozott magával? Bár felajánlotta a segítségét… nem bízhatok benne teljesen. Senkiben sem bízhatok teljesen… de ha tényleg akar, az még hasznos lehet… csak ne akarjon túl betegesen… de mielőtt mást is mondhattam volna, a srác közelebb jött, így kénytelenek voltunk abbahagyni… akármit is kezdtünk el éppen. Kattan rajtam a bilincs újra, de ezúttal le, nem is volt olyan sokáig rajtam, mégis megérintem a helyét, mielőtt fél szemmel még az ápoló meg Dommiel felé lesnék. Figyelem, ahogy lebilincseli, majd sóhajtva dőlök vissza a helyemre. Nagyszerű. Szóval, most menekülünk? Az adrenalin már rendesen dolgozik bennem, talán azért is vigyorodok el. Egészen addig, amíg meg nem szólít újra Dommiel, akkor újra eltűnik az arcomról a vigyor. Ettől még nem kedvelem jobban. - Nem fogok futni. Ennyire hülye azért nem vagyok… - Egyelőre jobbak az esélyeim, ha maradok… csak remélem túlélem. De… odabent is lassan elpusztulnék, már így is a határaimon voltam, pedig egy rohadt hét volt, de sokkal többnek tűnt. – Jófiú leszek. – Annyira gúnyosan mondom, ahogy csak tudom, de tényleg nem úgy nézek ki, mint aki menni akarna bárhová is. Hová mennék? – Ez rohadt nagy őrültség. – Az izgatottság újra ott a hangomban, azért, megszökni a diliházból sem egy mindennapi élmény. Beszéd közben a kezem a kezére teszem, hogy megütögessem finoman, s ha nem venné a célzást, óvatosan próbálnám lesöpörni a combomról azért… azért nem itt készülne nekem esni, ugye? Egyrészt, még nagyon nincsenek rendben köztünk a dolgok, másrészt meg… éppen a szökésre kellene koncentrálni, nem?? – Ha elkapnak… azt rohadtul meg fogjuk szívni… - Talán ez ráveszi, hogy siessen egy kicsit, és hagyjon lélegezni? Mert egy hét után tényleg képes lennék lassan rámászni, igen, még rá is. - Amúgy, a szökéséről tényleg nem tudtam… - Pillantok végre az ápoló felé is, ez a helyzet nekem is új, az egyetlen, amiért nem pánikolok, mert… hát, odabent már megszoktam, hogy nem ordíthatok. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem is fogok, csak azt, hogy nem azonnal. Amint felfogom, hogy mi is történik éppen, esélyesen robbanni fogok.

Déti	Előzmény | 2021.12.01. 17:07 - #4

DOMMIEL LLOYD"a PSZICHOPATÁK BÁRMIRE KÉPESEK, MÉG ERRE RÁCÁFOLNI IS"Nem volt egyszerű megtervezni és kivitelezni a szökést, pláne úgy, hogy egy-két játékos nem is szívleli igazán egymást. Na jó, igazából Leo egyikünket sem. De tartom a szavam, hisz megígértem neki, hogy felszabadítom. Igaz, örökké magamhoz láncolva. És ebből nem engedek. A probléma itt csupán az, hogy Amun ezt egészen másként gondolja. Rávettem, hogy magunkkal vigyük a szerencse hozó kismalacom, de jobbára hallani sem akarhat arról, hogy hosszútávra tervezzek vele. Így azt hiszem, jobban teszem, ha végig éber maradok. Én ritkán ragaszkodom élőkhöz, avagy holtakhoz, de ők ketten - ellentétjeik ellenére is - teljesen rabul ejtettek. Így én sem válnék meg egyikőjüktől sem. Én adtam az ötlet szikrát, Amunnal pedig kidolgoztuk a szökést, míg jobbára ő hajtotta végre a feladatokat. Segítettem volna, dehát ugye be voltam zárva. Az ő szerencséjére pedig Dr.Fisher kerülni kezdte őt különös kisugárzása miatt. Ez pedig kapóra jött. Én és Amun már jóval hajnal előtt kiszöktünk, ugyanis éjszaka van a legkevesebb őr, s lássuk be, azok sem a legéberek. Azon túl pedig tudják, hogy akárki kíséretében nem vagyok hajlandó együttműködni. Előbb lefegyverzek 3 gumibotos őrt, semmint, hogy ártsak ennek a csodálatos teremtménynek. Már alig vártam, hogy kalandjaink során ismét egymáséi legyünk, mind testileg, mind lelkileg. Ám ahhoz, hogy egyáltalán ne robbantsák  fel a kocsink mialatt menekülünk, egy túszra volt szükségünk. Leo pedig érkeztével pontosan azzal szolgált. Én a kocsi hátuljában vártam, talán Amun is becsatlakozott arra a kis időre, míg lerendezzük az utastársaink...kényelmét. Utána viszont vagy ő vagy én, vagy mindketten előre kell, hogy üljünk, hisz vezetni is kell a négykereküt. Rajtam már mentősruha volt, így mikor kinyílt a két hátsó ajtó az ápoló jóvoltából először meg sem ismert. Ő hátulról segítette fel Leot, én pedig előlről húztam fel a kocsiba az elől megbilincselt fiút. A srác is bemászott mondván, hogy segít lerögzíteni az én kis kincsem, nehogy felboruljon. És igazából még jól is jött, hogy önmagától szállt be, anélkül, hogy én vagy Amun cibált volna be. Leo nem tudott a szökésről, ugyanis Amun nem bízott benne, és igazából... én sem. Tudom, hogy a ragaszkodás, amit én érzek, nem kölcsönös, így számításba kell vetnem, hogy egy plusz jó pontért, képes volna feláldozni minket. És az ő jövőjét is. Éppen ezért, bíztam benne, hogyha bár a srác elsőre nem ismert fel, ő sem tette szóvá. Ha pedig így történt... Egyből a kölyök és közé furakodtam, úgy téve, mint, aki leakarná rögzíteni. Háttal ez ígyis látszódhatott, ugyanakkor mégsem ez volt a szándékom. Egy hét telt el... nagyjából egy hétig csak nézhettem őt, és ábrándozhattam az együtt töltött időről. Rengeteg az a hét nap, pláne, ha mindvégig ott van a szemed előtt. Kezei gúzsba kötbe, aligha tudna megállítani. És amúgyis miért tenné? Megkockáztatná, hogy gyanút fogjon a mögöttünk lévő ápoló, és akkor neki is annyi. Én azonban nem finomkodtam... Érezhetően a belső combjába markoltam, miközben a szemeibe nézve, szabad kezemmel oldalt a hajába simítottam, amibe aztán szintén belemarkoltam, hogy oldalt fordíthassam és a füléhez hajolva bele nyalhassak. - Ha tudnád, mióta várok erre... -  duruzsoltam a fülébe. Legszívesebben, élve a lehetőséggel, hogy bilincsben van, megerőszakoltam volna, a gondolat pedig éppen elég volt, hogy valamelyest lázba jöjjek. Míg nem közénk nem lépett az ápoló, mondván, hogy majd segít. Még az illatát sem tudtam teljesen beszívni, a kölyök már is kiakarta volna sajátítani magának. Mikor láttam, hogy a keze után nyúlt, elütöttem onnan, s hogy ezt ne ismételhesse meg, fel is löktem, nagyjából a túlsó ülések irányába, ahol szépen seggre is ült. Tudtam, hogy Amun úgyse hagyná, hogy bántsam, hisz jelenleg ő a köztünk és a rendőrség közti pajzs. Így nem is bántottam, de leszedtem Leoról a bilincset és átraktam a kölyökre, majd az üléshez is rözítettem. Mielőtt pedig felfoghatta volna mi is zajlik éppen, a száját is betapasztottam. Még csak az kéne, hogy akár a szájára is vegye őt. Aztán visszafordultam harcias kis drágámhoz. - Ha most futásnak eredsz... nem foglak megállítani - persze ez hazugság... -, de tudd, hogy épp olyan körözött bűnöző vagy, mint mi. Elkapnak, mert elfognak kapni, és te leszel Dorian új kisnyuszija. - közöltem vele a száraz tényeket, valamelyest talán fenyegetően, s közben megállás nélkül egyik combját markolászva. Ennél többet most nem tehetek, mert tudom, hogy Amun rossz néven venné. De majd, ha alkalomadtán kettesben maradunk, megismételjük a múltkorit...

Déti	Előzmény | 2021.12.01. 16:13 - #2

WESTON MARK TAYLOR"addig nincs baj, amíg nincs baj"Különösen sokat aggódtam az egyik szárnyban lévő betegért, mióta találkoztunk. Igaz, azóta visszaállt a régi kerékvágás, így én már nem járok fel olyan gyakran az ottani szintekre. Mégis sokszor rákérdek mi van vele. Legutóbbi beszélgetésünknél, igen nyilvánvalóvá vált számomra, hogy bár vannak düh kezelési problémái, talán nem olyan veszélyes. Mindazon által igen sokként érte, hogy itt kell maradnia, és nem holmi apróság miatt, igen komoly ügyeket felhoztak ellene. Ráadásul saját, egykori munkatársai. Nem olyan veszélyes, de azért a ásik szárnyban sem lenne jó helye. Talán emiatt is vált problémássá itt tartózkodása, vagy mert kicsit híresebb celebként kezelték, és az intézmény nincs oda az ilyen felhajtásokért. Szóval egy hét leforgása alatt úgy döntöttek átszállítják egy másik helyre. Legalábbis én ezt az utasítást kaptam... Dr.Fisher aznap nem volt bent, így nem tudtam tőle megérdeklődni, hogy pontosan hová is szállítják, csupán egy emailen keresztül kaptam a mai beosztásom és, hogy külön engem kértek, hogy kora reggel kísérjem a mentőkocsiig. Izgultam kicsit, mert ilyen feladatot még sosem bíztak rám. Hát még akkor, hogy felszökött a vérnyomásom, mikor kiderült, őröket sem kapunk, konkrétan egymagam sétálok el vele a bejáratnál váró mentőautóig. Nem mondom kissé furcsáltam, de Doriantől se szokatlan a furcsa dolgok kérése, így nem agyaltam túl. Olyan korán volt, hogy kint még a nap se nagyon bújt elő, és az őrök száma is a felére csökkent. Ha nem aludt szerencsém volt, ha aludt, úgy kelletlenül, de fel kellett ráznom. Időre mentünk, így igazából csak egy kabátot tudtam ráadni a kinti hűvös idő miatt. Úgy surrantunk végig a folyosókon, mintha csupán szökni szeretnénk. - Komolyan mondom... ha nem olvastam volna el Fisher emailjet, azt hinném, ogy szökést tervezel. De tudom... Tudom, hogy te nem volnál rá képes. Igenis képes vagy meggyógyulni... - szorítottam finoman vállán bíztatóan, míg ki értünk. Egyedül a portás állított meg, de miután közöltem, hogy Fisher ügyében járok el, inkább visszavonult az asztala mögé. Rossz hírében áll a doki, én is tudom, de bízom benne, hogy ezúttal valóban helyesen cselekszik.

Déti	Előzmény | 2021.12.01. 15:43 - #1

A rossz nézőpont kérdése

[7-1]