|
Témaindító hozzászólás
|
2019.01.19. 22:40 - |
"Meg tudunk-e valaha is szabadulni minden illúziónktól? Az élet tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen annak elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fizetnünk." |
[25-6] [5-1]
 A túloldali szárny felé tartva azért magamhoz vettem a nővérpulton pihenő aktákat, melyeken - mint utólag kiderült - üresek a vizsgálati adatok rublikái. Olykor komoly fejfájást okoznak ezek a naplopó gyakornokok és a semmirekellő ápolók, nővérek, de mára már épp eleget láttuk egymást az igazgatóval, hogy újfent odarohangáljak panaszkodni. Úgyis csak ismételgetném magam. Semmirekellő banda. Ráadásul az sem eltekinhető, hogy odafele utamba állna Sasszem Eddy, és ha már egymásba botlunk, biztosan jó alkalomnak találná, hogy beolvasson vagy hasonló. Nem mintha a tudat, hogy megint a Kisherceggel töltsem az időt, annyira hízelgő volna, de mit tehetnék? Jó alanynak tűnik és már-már létszükség van egy ilyen alakra a kísérleteim során.
Átlépve a bolondok útjának küszöbét, mélyet sóhajtottam és hogy mielőbb célba jussak, elkerültem minden potenciális veszély zónát, többek között az idősebbekkel hadakozó nővéreket, az újonc orvosokat, kik képtelenek saját fegyvereikhez nyúlni, annak érdekében, hogy kiüssenek egy beteget és persze magukat a betegeket is, akik biztosan jönnének a panasz áradataikkal, hogy nem jó a koszt vagy, hogy Johnny már megint a sarokba piszkított. Nem én vagyok az egyedüli alkalmazott itt, mindenkinek meg van a maga feladata, mégha az most lehetetlen küldetésnek is hathat. Én is így érzem, s mikor belépek a társalgóba és látom túl oldalt besétálva Mr.Túlsokatképzelekmagamról urat, csak erősödik bennem a gyanú, hogy ez nem pusztán lehetetlen, de képtelenség.
- ...Mr.Kirk! - intek neki a helyiség másik végéből, remélve, hogy nem tervez majd fogócskát játszani, így - nem teljesen - nyugodt lélekkel el is indulok felé. Szerencsére senki sem óhajt megállítani, így ha csak nem fogja magát és kezd el a maga stílusában őrültködni, mindenki nyugton a helyén marad. Reméljük ez továbbra is így lesz.
- Hallom a szívtelen nővérek magára hagyták, ahelyett, hogy elintézték volna a vizsgálatokat és végre megkaphatta volna itteni szobáját. Se baj, akkor majd én intézkedem. - sóhajtottam, majd intettem, hogy kövessen a folyosóra, amerre a vizsgáló is van. Abban nem reménykedem, hogy e rövid utat hülyeségek nélkül kibírná, de ha ő keresztbe tesz nekem, én sem leszek kíméletes. Az ajtóhoz érve, benyitottam és előre engedtem, hogy majd aztán követhessem és becsukhassam magunk mögött az ajtót. A vizsgáló szoba küllemre és felszerelésre is egyezett egy átlagos vizsgáló szobával, éppen csak akadt benne egy kisebb vért vizsgáló rész - mely csupán egy asztalt foglalt magába - illetve ugye egy sarokban lévő nőgyógyászati szék, mert spórolni akartunk a hellyel és badarság lenne emiatt két külön vizsgáló helyiséget csináltatni. Természetesen a női rész függönnyel volt eltakarva.
- Kérem vetkőzzön alsónadrágra. - kértem, vagyis inkább utasítottam rá, minek után az egyik asztalra helyeztem a mappát, majd magamhoz vettem egy pár vékony gumikesztyűt. Mondanom sem kell, beléptemkor elszállt belőlem az a maradok kitartás is, hogy én vizsgáljam át a testüregeit, de ezt most inkább nem is közöltem vele. Bár meg lehet az alsónadrág elég árulkodó jel lehet.
| James McAvoy | 40 | orvos/pszichiáter | öltözet | credit: Venus |
|
 - Édi bédi pofa, így hívják és olyan kicsi, mint egy patkány, de olyan helyes, hogy meglehet zabálni. – mutattam két kezemmel, elhúzva ajkaimat, mint aki igen erősen koncentrál, hogy a valódi méretet adja vissza. Viszont a méret inkább szólhatott drága doktorom farok méretére, tekintve, mennyire egy begyöpösödött alak szerencsétlen. Hát nem csoda, hogy olyan akár egy életunt 70 éves, ha az jelenti számára a jó pillanatokat, ha másokra foghatja, hogy golyósak és kísérletezhet rajtuk. Mindenesetre térjünk vissza a jelenhez, ahol épp rohadtul hazudtam Edennek egy olyan csekélynek számító dologban, mint a kutyám. De hát ha egyszer rá nagyon érzékeny vagyok, mint az egyetlen igazi gyenge pontomra.
- Hm, akkor nyilván hiba volt megdugnom a felesége után pár héttel, tudja fene. Bár elnézve, hogy mennyire élvezett, kétlem, hogy az ártásnak számít. – mormogtam magam elé halkan, hüvelyk - és mutatóujjam az államra téve, mint aki elgondolkodik élete rossz pillanatain, hogy aztán megbánhassa azokat. Kár, hogy nem fogom. Igazából minden exem és a jelenlegi barátnőm is, ha nem ezerszer vágta a fejemhez, hogy érzéketlen pöcs vagyok, akkor egyszer sem. Természetesen Gene sem lehetett kivétel, de tőle pluszban még megkaptam 30 évem legfájdalmasabb behúzását és mocskos lelkem első hanyatlását a megbánás irányába. Azt azért nem tettem hozzá, hogy mindketten segg részegek voltunk és azt sem tudtuk ki nő vagy férfi, így aztán az egész inkább a süllyesztőbe való.
- Tudom, tudom, ribanc vagyok, de nem tehetek róla. Viszont ez akkor sem összekeverendő azzal, amit te akartál rám fogni. Az még sértésnek is rossz. – legalább újabb emberben omlasztottam össze a rólam alkotott aranyos, bolondos srác képét. De mivel egy hét és már itt sem vagyok, mondhatom, hogy a lópikulát sem érdekli.
- Már lenyugodtam, bár még kaphatok hirtelen agyvérzést, érzek egy kis zsibbadást hátul a fejemben. – túrtam bele szőke tincseimbe, ami Scotty fodrász képességeit dícsérvén, lehetetlen módon álltak a szélrózsa minden irányába. Eden lehetetlenül felhúzta magát a nyalókája elvesztésén, de naiv lelkemnek oda sem kellett volna adnia, ha ennyire Rómeót és Júliát akar játszani a kis meggyes pálcikással.
- Majd kapsz másikat, drága, ígérem. – lestem savanyúan a szétrágott, nyamvadt pálcikára, de hogy bűnösnek érezzem magamat, az nem nagyon ment. Persze megjátszás szinten jobb voltam, mint Leonardo DiCaprio az Oscar díjátadón, amikor huszadszorra sem kapta meg, de mosolyognia kellett.
- Ha kijutottál, és ki fogsz, akkor majd azt kapsz, amit csak akarsz. – tettem kezem az orcájára, hátha nem most vadul be és tépi le tőből, ám ő csalódott bakfis módján elkullogott. Sóhajtva pillogtam utána, majd elfogadva sorsomat kezdtem visszabaktatni, ahol talán már vár álmaim hercege a farbatúrós kesztyűjében. Hála az égnek, hogy nem vagyok egy hányingert kapó típus, bár most úgy érzem valami nagyon tombol a gyomromban és nem a színes pillangók. |
 Nem mondom, hogy egyből alább szállt az aggodalmam, de legbelül valami azt súgta, ha nem is teljesen tiszta, azért talán nem is egy pszichopata gyilkos. Aztán lehet tévedek. Megint. És ez nem is lenne olyan meglepő a túlzott naivításomnak köszönhetően. De képtelen lennék rögtön a legrosszabbra gondolni, mert hiszem, hogy még a legromlottabb lélek mélyén is rejtőzik valami jó, valami szerethető. Egy ember sem születik szörnyetegnek, mások teszik azzá. Nem utolsó sorban az is Kirky mellett áll, hogy ezek szerint nagyobb állatbarát, mint emberszerető, egy antiszociális zavaros pedig maximum kínozza őket.
- Van kutyád? Hogy hívják? Nagy vagy kicsi? - csillantak fel a szemeim, egy pillanatra elfeledkezve az eddigi témánkról.
- Egyszer behozhatnád... ha esetleg előbb szabadulnál. Szívesen megsimogatnám. Vagy ha épp nem értek rá, akkor boldogan vigyázok rá bármeddig. - lelkendeztem, mert mindig is akartam volna valami kis aranyosat, akivel játszhatok, babusgathatom meg ilyenek. Egy időben a Pajtás volt a kis kedvencem és ő is örült, hogy foglalkozom vele, de aztán... bejött a tavasz és hát rá jött a kangörcs, én meg félni kezdtem tőle és inkább lemondtam eme megtisztelő feladatról. De azért most is el tudnék viselni egy kis háziállatot.
- Jó-jó, nem fogok, de azért, tudod, nem szép dolog másoknak ártani. - motyogtam neki oda csak úgy, mintha mellékesnek szánnám a dolgot, de örülnék neki, ha holnap nem kéne azzal szembesülnöm, hogy csupa véresen hurcolják a gyilkosok részlegébe. Mindenesetre ebből is hamar kizökkentett minket a - számomra legalábbis - ismeretlen személy. Kirky viszont olyan képet vágott, mint aki nagy bajban lehet. Aggódtam is, emiatt is kérdeztem rá ki az. Rossz ötlet volt egyből az egymás közti vonzalmukkal jönni, ami Kirky szerint nincs is, szerintem meg... hát... sose tudni. Hozta a bolondos stílusát, de szerintem valamit titkol. Erre persze nem mondtam semmit, csak hallgattam. Noha eddig szinte minden szavát ittam, mert annyira hihetően és lendületesen beszél mindenről, most mégis úgy érzem valami nem oké a történettel. Azt még nem tudom, hogy mi, de valami tutira nem. Szóval utálják egymást és miatta kerülhetett be ide Kirky. Hát nem tudom. Nem akartam bontogatni a témát, mert egyrészről kijelentette, hogy nem akar róla beszélni, másrészről látszott is rajta. Annyira, hogy inkább menekülőre fogta.
- Jól van, ne parázz, nem szólok senkinek. És reméljük, hogy ő is hamar lelép, te meg lenyugszol és... Hé! Jaj Kirky, a nyalókám! - néztem az említett édesség, nos még maradványnak sem nevezhető pálcikára. El se hiszem, hogy megint eljátszották velem ezt a kölcsön adósdit. De én vagyok a hülye, mégis ki a fene ad kölcsön valami szopogatni valót? Egy pillanat erejéig, mintha még haragudtam is volna rá, de ez hamar elszállt és inkább csalódott voltam. Nem miatta, magam miatt és mert tudom, hogy fele annyi szenvedést sem ér meg egy kocka csokit vagy egy darab olyan fele más színű pillecukor, de ha egyszer megvonják tőlünk, én meg amúgy is szeretem... Oké, nyugi Eden, ne légy depis. Olyankor amúgy is nehéz magamnál tartani az irányítást, már pedig én szeretek a vezető ülésben ülni.
- Ahh, mindegy. Jó, menj csak. - legyintettem kedvtelenül, de még előtte elindultam a folyosón, ellenkező irányba, mint amerre neki kell majd visszamennie. Nem hibáztatom, én vagyok a hülye. Fenébe, pedig meggyes volt, a kedvencem. Teljesen átérzem Mona rossz közérzetét... Most magam is egy felmosórongyhoz hasonlítanám, ami a cukor jótékony hatásának megvonásától, aligha lesz jobb egy ideig.
Úgy terveztem, hogy a napom e részét Lucas barátom hiányában a szobámban fogom tölteni és ha más nem, sátrat csinálok az ágyamon és elképzelem, hogy túrázom. Bár bevallom erős késztetést érzek rá, hogy tele sírjam a párnám, meg gyászolva a mi drága élénk piros színű, meggy illatú cukorbombánk.
 Hihetetlen de az igazgatóval és az összehívott orvosokkal való vita rövidebb volt, mint hittem. Szerencsére azonban itt nem jött be a nagyobb létszámml szembeni vereség, noha az ügy még jelenleg is áll, így teljesen én sem érezhetem nyugodtnak magam. Na nem magam miatt, éppenséggel most nem az én kezeléseim utáni mellékhatásokat olvasták be, vagy panaszkodnának rám orvos társaim. Az egyik harmadik emeleti betegről szólt a vita, aki nem érdemli meg az itt létet a kollégák szerint, de még az életet sem, hisz rengeteg vér tapadt a kezéhez. Ám én mint a betegek védőszentje igyekszem tudományos és orvosi véleményekkel ellenezni a mielőbbi kivégzését. A bíró, azaz az igazgató ezúttal az én oldalamon tette a voksát, ami minden bizonnyal nem a felém irányult tiszteletéből fakadt, mint inkább a kísérleteim jó irányba haladásának, mely által szép kis összegek lebegnek a lelki szemei előtt. Tisztában vagyok vele, hogy nem szívlel, mert ha szimpatizálna velem, már akkor kirúgta volna kérésemre azt az ostoba kis vérebet, miután az lelépett egy kis időre. Gondoltam megkönnyítem Ed útját, és ne kelljen azzal fáradnia, hogy vissza kelljen jönnie. De persze mindenféle indoknak nevezett baromsággal harmadszorra is elutasította kérésem, ahogy az újonnan érkezett állat terápiás kölyök kirúgását is. S a legrosszabb az egészben, hogy pletykálják már vissza is tért az a majom, így kénytelen leszek kicsit meghúzni magam, lassítani a tempón, ami által tovább fog tartani a cél elérése, mint ha páros lábbal rúgták volna ki.
Olyan hamar végeztünk az üggyel, hogy arra gondoltam még egy kávé is belefér, de végül elhesegettem enyhe koffeinfüggő vágyaim és a recepción megérdeklődtem túl van már-e az újdonsült száját járató kisherceg a test üreg vizsgálaton. Nagy meglepetésemre azonban, a recepciós hölgy zavartan keresgélte a páciens eddig megírt jegyzeteit és csak aztán - de még így is nehézkesen - bökte ki, hogy még el sem kezdték. Na ezen a ponton igazán fejfájóssá váltam. Ezek a frissen felvett, fiatal kis ápolók nagyon laza pórázra vannak engedve. Bezzeg az én időmben nem volt nekik lébecolás, mindig volt munka. Testem lelkem nem kívánja ezt a vizsgálatot, de valakinek ezt is el kell végezni. Már csak a kötelező vizsgálatok miatt is. Volt már, hogy szemet hunytunk ilyesmi felett az illető hanyag kinézete miatt, aztán elő is varázsolt magából valami egészen illegálisat. Na őt hagytam volna, hogy lecsukják, de szerencsére itt se húzta sokáig.
Szóval kissé morcosan a mostani program végett, de elindultam a másik szárnyba a kishercegért.
|
Igazán élveztem Scotty társaságát és különösebben a haj borzolás sem tudta felborzolni a kedélyemet. A tincseimnek jót tesz egy kis formázás, ő pedig ingyen fodrászkodott rajta. Végül aztán elszólította a kötelesség, hogy patkány legyen a képezetben és szépen kisüssék a maradék agyát is. Szegény srác, nem csoda, hogy csak végletekben képes gondolkodni, ha egyszer majd mindennap a véggel kell szembenéznie. Később, nem is olyan nagyon később már csak Eden boldogított, amit nem bántam, kezdett a triumvirátusunk hangulata rohamosan romlani, ahogy minden egyes baráti lépésemmel csak ellenséges tüzet csiholtam a boglya fejű fiúban. Meglehet nála a fordított megközelítés adja a megoldást, de minthogy nem ő volt a legfőbb érdekeltségem ezen az üdítő nyaraláson, hát nem is törtem magamat tovább rajta.
- Mit kezdek? – éreztem, hogy egyszerre összeomlott bennem egy világ, ha másban nem hát jelenleg ebben legalább kölcsönös együttérzésem volt a szőke lánnyal. Bizonyos szempontból mondjuk büszkén feszített a belső énem egy Allons-y felkiáltással, hogy a kedvességemmel bizonyítom pszichopataságom. Ezen a pontot gyúlt villanykörte a fejem fölött, hogy a kinevezett erőszaki kőkorszaki Dr. Fred Flintstone-nal is hasonlóképp kellett volna viselkednem, s akkor hanyagolta volna a beteges gyanakvását irányomban. Kezd kicsit sok lenni a fordított hozzáállás megkívánása. Mintha az ember háttal ülne be a hullámvasútba. Minő meglepetés, hogy mindez a felfedezés egy elmegyógyintézetben ért.
- Pszichopata? Nem mondanám, de nézet kérdése. Van akinek az vagyok. A barátnőmnek biztosan, miután azt állítja a kutyámat jobban szeretem, mint őt, mert több gondot fordítok rá, mint kegyelmességre. Viszont ha ez egy kicsit is megnyugtat nem rád vannak kihegyezve az őrült receptoraim. Ne aggodalmaskodj ennyit, mert odavész a jó hangulat és a kalandvágy, na meg a szép bőröd. Ne akarj rücskös lenni, nem állna jól. – paskoltam meg a pofiját néhány ferde rápillogással, remélve, hogy nem most fog átmenni Norman Bates-be, így édes kettesben, hogy bizonyítsa jogos itt tartózkodását és hirtelen fellángoló nem tetszését irántam. Mindez azonban rögvest elhalványult az éterben, ahogy egy ismerős alak bukkant fel és a nevemet bökte ki nos, legalábbis úgy, mintha erősen sokkolódott volna, de jól takarná.
Kifújva a beszorult levegőt vetettem a hátamat a falnak, miután bevágódtunk egy éles kanyarral a következő folyosóra. Észre sem vettem, hogy milyen erősen szorítottam rá Eden kezére, ami az én mancsom rabságába esett. Öregem, totál elszálltam pedig a találkozás egyetlen pillanatnál sem tarthatott tovább. Viszont érezhetően elegendő volt mind a kettőnk számára, hogy felfogjuk és analizáljuk a helyzetet. Gene tekintete mindent elárult, s azt hiszem rám sem lehetett panasz. Itt helyben megesküszöm, ha a fickó beárul és épségben megúszom Mengele barátom agyrém kísérleteit, magam fogok Dr. Frankeinsteinbe átmenni és átszabni a kedvenc nyomozóm pofázmányát.
- Mi tetszik? – döbbenten lestem a lányra, mint akinek jelenléte most tűnt fel igazán, de kénytelen volt feltűnni minekutána olyan kapcsolati fogalmakkal rágalmazott, hogy az tényleg szíven döfött.
- Bár igaz lenne csak az egyik...nos, kivéve talán az utolsót, mert az semmi esetre sem történhetne meg. Inkább hanyagoljuk a témát. – legyintettem le, mert a magyarázkodás, hát az most annyira tudott hiányozni, mint májnak a rossz minőségű kannásbor egy feles után. Igazán nem kellene pánikba esnem, de ég ura mekkora átoknak kell súlytania ahhoz, hogy már az első napomon lelepleződjön az álcám? Nem akarom az egyik legjobb sztorimat a wc-n lehúzni egy seggfej miatt! Idegesen vetettem karba kezeimet, haraptam alsó ajkamra és ráncoltam homlokomat a megoldásért imádkozva az újságírok nagy szelleméhez, az éjjeli féreghez.
- Megtennéd, hogy ezt nem említed senkinek? A pali egy görény, félig meddig ő juttatott ide és nem szívesen csevegek róla. – mutattam rá a csontig rágott nyalókás pálcával, aminek már csak nyomokban volt meggy íze. Hátha itt is ér valamit a beteg beteg közötti becsület, hogy legalább egymást nem basszák át a palánkon, de ugye mit remél a vak egy Van Gogh festménytől, ha szart sem lát belőle, nem hogy lelki megnyugvást. És az sem éppen igaz, hogy Gene lenne egy hangyafasznyit is az oka, hogy itt vagyok. Talán egy hangyafasznyit mégis azzal a múltkori esettel a hátunk mögött.
- Mindenesetre lassan jobb lesz visszatérnem, hogy önkéntesen adjam magamat a halál angyalának kezei közé. – bókoltam a kedvenc emberemnek, aki még csak itt sincs, hogy ezt értékelje. Végül eszembe jutott, hogy Alice beleesik a nyúl üregébe, azazhogy valami kretén fog nyúlkálni a hátsó felemben és nem tudtam nem nyelni egyet elkeseredettségemben. Mire nem vagyok képes, hogy újra és újra bizonyítsam, én vagyok a legelvetemültebb hírhajhász, hogy a véremet a kihívás forralja. Vigyáznom kell, hogy most ne robbanjak fel a túlzott ügybuzgóságomban. |
 Nem tehetek róla, komolyan kezdtem aggódni Lucas állapotáért. Nyilván Kirky sem szándékosan piszkerálja, ám kamasz, szőke barátom idegei ehhez kevésnek bizonyulnak. Eltudnám képzelni, hogy a terápia után, napokig nem fog kijönni majd a szobájából szegény, mert totál ki lesz az újonnan jött cimboránktól. Ám azt eleinte pozitívnak véltem, mikor Kirky felajánlotta a békét, de mikor Lucasra néztem, akinek a homlokáról is leolvasható volt, hogy bizony ezt is támadásnak veszi, elbizonytalanodtam. Egy ideig nem is volt hajlandó bármit is tenni, a duzzogáson és a karbatett kezeken kívül. De aztán előrébb hajolt, ami végett attól tartottam, ennek bizony pofon lesz a vége. Nagy meglepetésemre azonban nem így lett. Úgy tűnt ismét csak ő az, aki megadja magát, és együttműködően nyújtotta kis ujját, ám az utolsó pillanatban a másik kezével indított ellen(?) támadást és összekócolta vele Kirky haját, majd elégedetten hátra dőlt bólintva egyet.
- Szent... - mosolyogta, mire én újfent sóhajtottam egy halkat. Ez annyira gyerekes... És nem is tartott sokáig. Mostanáig, ugyanis Lucas rossznéven vette Kirky poénját, amit én sem nagyon értettem.
- Kész, ennyi... ez háborút jelent. Légy résen kutyuska, nehogy megjárd. - emelgette fenyegetően ujjait Lu, és bár nem tetszett ez a beszéd stílus, nem akartam beleszólni, hátha higgadtan is képesek megoldani a kezdetleges problémákat.
- Ne haragudj, nem úgy értettem... - pillantottam fel Kirkyre. Már csak az hiányzik, hogy magamra is haragítsam. De a következő megjegyzésével nagyon meglepett.
- Hogy mii? Hé, ha egyszer esetleg erre járna vagy valami csoda folytán kijutnál, szólhatnál neki, hogy örülnénk egy csocsó asztalnak, vagy egy babaháznak, de olyannak, aminek van medencéje meg minden. Vagy egy mindenkinek szóló állatkerti látogatásnak. Az nagyon király lenne. - bólogattam nagyokat és reméltem, hogy lesz olyan kedves és szól pár szót az érdekünkben. Aztán egy pár mondat erejéig megint szóváltásba kezdtek. Borzasztó, és én még azt hittem, hogy a lányos viták rosszabbak.
 - Remélem kétszer is, könyökig felnyúlnak majd neked, csak hogy biztosra menjenek, nem rejtegetsz e valahol cukorkát. - somolygot "szépeket" kívánva Lucas, amire már fárasztó lett volna ezredszerre is rosszalóan nézni rá.
Aztán ugye el kellett mennie Lucasnak, így kettecskén indultunk útnak, de meg kell mondjam, már az első szinten kezdett vidámabb lenni a hangulat, noha én ennek ellenére is kifejeztem aggodalmam miattuk. Azon viszont elmosolyodtam, hogy ilyenkor bezzeg direkt hívja Lucasnak. És persze akaratlan is büszkeséggel töltött el egy kicsit, hogy elsőbbséget élvezek a barátságunkat érintőlegesen. Mikor azonban rá kérdeztem miért is van itt, nos... komoly aggodalim töltött el. Le is biggyesztettem ajkaim, noha túl sok időm nem volt a reakcióra.
- Nem Kirky... Nem. Te is kezded? Igazából pszichopata vagy? - kérdeztem, s konkrétan egy világ dőlt össze bennem. Ugyan így, ugyan ezeket a szavakat használta az a szörnyeteg is, csak épp nem láttuk előre, mert bárány bőrébe bújt. És most mind ez megismétlődik? Most mit csináljak? Szóljak valakinek, hogy jelenleg egy pszichopata mászkál az első és második emelet között, teljesen szabadon? Komoly dilemmába voltam, amiből csak az ő váratlan elszólása zökkentett ki. Meglepett, hogy van idebent egy ismerőse. Azt hiszem még senki sem volt úgy, hogy már úgy érkezett volna, hogy itt volt valakije. Mekkora mázlista! Oda se tudtam köszönni a barátjának, mert elcibált.
- De Kirky! Ki volt ez? A barátod? A testvéred? Jóban vagytok? Miért futottunk el? Tetszik neked csak félsz neki bevallani? - kérdezgettem, mert elég sok minden kavargott a fejemben erről a jelenetről. |
folytatása következik...
Képtelen vagyok társaság nélkül huzamosabb ideig megőrizni a normál viselkedés alapszabályait őrző kódexet.
- Csak mert rémesen értetlen fejet vágsz...amivel persze nincs is gond, tekintve a helyzet nem szépségét... - dörzsöltem meg államat hüvelyk és mutatóujjammal, tök okos grimaszt nyomva arcomra. Ne mintha én jóval több információ birtokában lennék, főleg, hogy a sok-sok részlet közül van pár, amit nem oszthatok meg velük, elvégre mégis csak úgy állunk jelenleg egymás előtt, mint csupán egy férfi és egy nő...helyesbítve két nő, de a másik le van terítve, így maradjunk mégis az egynél, na, jó az egy és félben kiegyezhetünk.
- Emlékszel bármire is arról, miként kerültél ide? - Everwoods. Talán hozzájuk van köze...ahhoz az elátkozott famíliához! Újabb legyek a pók hálójában, mi? A gazember! Büszke is vagyok magamra, hogy effajta fantasztikus hasonlattal álltam elő azt a szemetet illetően! Olyan könnyedséggel és hihető mesékkel tarkítva kábítja be a kiszemeltjeit, hogy azok elködösült szemmel, maguk lépnek bele a csapdájába. Kivétel én, aki csupán a jó sztorit hajtva ugrott fejest az ismeretlenbe, s lám! Lesz miről írnom, az már egyszer szent! Komolyan, ebből a rémálomból már csak a szörnyek, zombik és szellemek serege hiányzott...de adom a manit, így elégszer kerülget a szívroham, mikor az ajtók maguktól tárulnak ki előttem, irdatlan nyikorgást hallatva, vagy mikor a plafon úgy dönt nagyon tetszem neki, de összelapítva még szebb lennék és csupán pillanat kérdése, hogy képes vagyok elmenekülni a szeretet áradattól. Emlegetett szamár! A baj, ha érzi, hogy erősen gondolnak rá, gondoskodik róla, hogy egy ideig ne érezzük hiányát, s most sem kétlem, hogy csalódást akarna okozni.
- Ez még nekem is új! - kiáltottam fel számat eltátva, ahogyan az ajtón keresztül egy fekete köpenyes alak rontott be, de olyan kurva nagy lendülettel, hogy azt hittem meg sem bír állni és a szemközt levő ablakon kiesik. Néztem...néztem volna még tovább is, de sajnos a mázlim kész vége, elfogyott! Nem zúgott ki, sőt még csak bele sem zavarodott abba, hogy milyen erővel csesződött a helységbe szerény társaságunkba.
- Heeellóó haver... - köszöntöttem volna, de válaszképp nem kaptam baráti ölelést, inkább gondolt szerintem ölésre, elnézve a kezében ékeskedő, éles tárgyat.
- Nem tudom, hogy hívnak, de ne vedd zokon! Most megadom a kezdő löketet a menekülésre! És kérem a kérdéseidet a végén tedd fel! Az idegenvezető úr ugyanis némileg elfoglalt lesz! - az első támadás elől elhajolva használtam ki, hogy a fazon jelenleg sebezhető állapotba kerül. Egy jól irányzott rúgással taszítottam meg, minek eredményeképp a falnak ütközve nyikkant. Itt az idő! Ellenkezést nem tűrve - reméltem, hogy nem fog ellenkezni az idegen barna hajú lány, látva mekkora csávában vagyunk épp - kaptam fel karjai közül a szőkeséget, elvégre férfi volnék, s nekem mint hím nemű egyednek, talán könnyebb lesz haladnom egy nagyobb súllyal.
- Persze, ha nagyon kedved támadna ezzel a jópofa sráccal együtt vacsizni, nem állok közétek! - nevettem fel, pedig a helyzet nem adta, hogy megint humorizáljak. Ez van, ha ideges vagyok, mindig muszáj oldanom a feszültséget! Kirontva a folyosóra, reméltem a barna hajú is követ és tényleg nem akar azzal az igen érdekesen morgó alakkal barátkozni. Nyilván mindenkinek másak az elvei és az előítéletei. Nekem egy kés láttán az ugrik be, hogy engem akarnak felszelni, főleg, ha felém hasítanak vele, van olyan viszont, aki azt hinné ez felhívás egy keringőre, esetleg egy svéd asztalos, gyertyafényes kajára. Ízlések és pofonok! Nosza, de azt hiszem itt lenne annak az ideje, hogy a menekülésre koncentráljak és lerázzuk ezt a vérengző csávót, mielőtt kedve támad egy kis célba dobásra és a hátamba állítja a konyhakését...erről jut eszembe, a pali talán séf...hmmm.
Talpam alatt rettentően recsegett a törmelék, néha pedig vészesen közel jött egy-egy kikerülésre, gátugrásra váró tárgy, amik a folyosón hevertek szerte. Ajtók nyíltak jobbról is, balról is, de jobb nem leállni kísérletezni, melyik vezetne jó búvóhelyre. Lépcső...újabb folyosó...akár egy útvesztő, ami folyamatosan átformálódik, hogy kicsit se érezd magad otthonosan. Már épp azon voltam, hogy egye fene szétkenem az üldözőnk pofáját - nem tudom miként, egy csajjal a kezemben - amikor egy kéz oldalról erősen megragadott és berántott. Nem mondom akkora irammal zúgtam be abba a helységbe, ahová az a valaki húzott, hogy eltanyálva - szégyen teljes - ráestem még az ájult szerencsétlen lányra is. A barna hajú sem maradhatott ki a jóból, őt is bevonták a szórakozásba. Sikerült a hátamra kecmeregnem, miután lefordultam a szőkeségről és végignéztem a műsort.
- Hé....! - kiáltottam fel, megmentők láttán, de többre nem futotta, mert úgysem figyelt rám most senki, az ég egy adta világon a kutya sem! Az üldöző elme roggyant palit meglepetésként érte a csapás, mely szemből, kivágódva, megszédülve kapott az arcához, hisz egy szék letört támlája nem éppen kellemes puszi. A sötét hajú srác támadása azonban ennyivel nem ért véget. Az ismeretlen, anonymus, barna hajzattal rendelkező lányt maga mögé taszította, hogyha a csuklyás fazonnak kedve támadna hadonászni a bicskájával, ne őt érjék el a vágások. Micsoda önfeláldozás! De azt hiszem én is voltam ennyire lovagias az imént...reménykedem, hogy jár érte köszönet. Fegyver csöve villant, mire az ellenfelünk megtorpanva hátrált el, s amilyen villanással vonta fel magára a figyelmet, úgy is vált köddé a kanyarban. ’Azt hiszem most hosszú beszélgetés elé nézünk...’ - húztam el ajkaimat, amikor elkaptam a rám szegeződő tekintet sugarát. ’Eugene Kennedy...’ - mormoltam el gondolatban a srác nevét, hogy aztán ferde szemmel méregessem tovább.”
Eugene Kennedy...ismételtem el magamban egyfajta a fasznak sem hiányzott ez fejjel, most már a jelenben, ahogy a múltbéli kalandunk egy kisebb részlete felsejlett, ugyanakkor fogalmam sem volt, miként kellene kimásznom a saját magam gerjesztette slamasztikából. A fiú a kevéssé szeretett becenevének elhangzásakor felénk fordult és nem mondanám, hogy a boldogság hullámzott végig vonásain, mindinkább a meglepettség, hogy itt lát. Itt lát, mint beteget és azt hiszem rögtön kitalálja miben sántikálok, ami egyáltalán nem jó az álcám szempontjából. Zavartan rántottam mosolyra a számat.
- Kirk? – vonta fel fél szemöldökét a nyomozó úr és egyszerre magával ragadott a kíváncsiság, hogy mi ügyben jár itt, de ennek kérdésbe való megfoglamazásának ideje nem most volt itt.
- Adjon Isten és viszlát barátom! – azzal szépen megragadtam a leányzó kacsóját, hogy eltűnjünk a szeme elől, de bárhogy is, ennek a találkozónak semmiképp sem lehet jó végkimenetele. |
A párna puhán csapódott az arcomba, onnan pedig le az ölembe a kutyus fejére. Pillogtam néhányat meglepetten, mint hogy hirtelen érkezett a csapás – bár számíthattam volna efféle megtorlásra Scotty egyre elvetemülő fejéből következtetve -, torkomat viszont már eszeveszetten csiklandozta a nevetés és nem is álltam ellent sokáig a kísértésnek. Attól tartok túl jól érzem magamat, amikor valaki éppen a szemével gyilkol és olyan kedves megnevezésekkel illet, mint pöcs.
- Áh, Egyértelmű Kapitány 2.0, most olyat mondtál, ami megtöri a téridő kontinuumot. – tudom, nagyon rossz vagyok és egyre csak rosszabb leszek, hogy nem veszem a májamra az utálatát irántam, ami csak úgy sugárzik, mint Csernobilban az atomsugárzás. Ha így folytatom két fejem lesz és két nyelvem amivel dublán fogom szórni a hülyeségeket. Eden megjegyzésére csak elhúztam a számat és felrántottam a szemöldökömet, majd szép lassan felé fordultam, hátha nem gondolta komolyan és elvétettem a fülemmel a nevetését. De nem. Attól tartok közveszélyessé nyilváníthatnak, mert a humorom háborút szított köztem és Scotty között.
- Szent a béke drágám? – nyújtottam a kisujjamat barátunk, az anti Joker felé, reménykedve, hogy megrázza a sajátjával – hiú remény ugye? - egyben visszakapom és nem csámcsogja el vacsorára.
- Mondanám, hogy ne legyél ennyire depressziós, de ugye nem az orvosod vagyok a sokkolóval a kezemben és nyilván nem értékeled a fekete humort sem. – tény és való, hogy időpazarlás volt a részemről is a nem normális jellegű beszélgetés, ahelyett, hogy információk tömkelegét falnám a szájukból, de egyszerűen hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem basztatni a kölyköt.
Eden megint olyat szólt, hogy kénytelen voltam az ajkaimra harapni, hogy ne nevessek fel az aranyosságán és a naivitásán, amivel az orvosommal való kapcsolatot próbálta orvosolni.
- Elég rosszul vehette ki magát, amit eddig mondtam, ha pesszimistának tűntem. – jegyeztem meg csak mellékesen, mert a hozzáállásom aztán mindenféle volt csak éppen pesszimista nem.
- Megfogadom a tanácsod, igazán eredeti és való igaz, hogy a drága Halál angyalunknak pont tőlem lesz szüksége divat tippekre. Egyszer az elnököt is rendre utasítottam, az ehhez képest mégis piskótának tűnik. – masszíroztam meg a homlokomat és egy pillanat erejéig elragadtak a gondolataim, meg a fáradtságom is, ami egy kisebb ásítás formájában mutatkozott.
- Scotty majd szólok amikor már olyat is fogsz tudni mondani, ami komolyan megtépázza a lelkemet. – nos, igen azt hiszem már nagyon is egyértelmű volt a számomra, hogy mire kell számítanom, de úgy gondolom, nem fogom elégszer hallani a fenyegetéseket, amik újra és újra megtalálnak különféle személyektől. Kezdem elhinni kedvenc főnököm szavait, hogy még a legelvetelmültebbeket is képes vagyok kikészíteni, hát, nos tessék, szerintem az intézet itt lakói is hamarosan önként fognak kidobni a kapun, nem kell a nagy szökési terv.
- Mármint a farbaturit, valóban kár...akarom mondani mázli. – bólogattam kellően keserűen, aztán mint olyan szép gondolatot, hagytam, hogy elszálljon a jó büdös francba. Elég lesz átélni, nem akarok ezen filozofálni, mint egy bölcs öreg, aki vénségére rájön, hogy egész életében a férfiakat szerette és szeretné kipróbálni magát ágytornában.
Scotty könnyáztatta búcsúját követően végre megmozgathattam elgémberedett tagjaimat és lehetőleg az álmosságot is sikerül kiűznöm a szemeimből azzal, ha feltérképezhetem a terepet. Alapos körbejárásunk egy cseppet sem zavarta a lelkivilágomat, sőt hálás voltam ezért a lánynak, holott el kellett viselnie, hogy az édességét eltulajdonítottam és előtte nyaltam el. Az élet kegyetlen.
- Ne félts te engem, de azért nem árulok el azzal semmi meglepőt, ha azt mondom téged jobban kedvellek, mint Lucas öcsémet. – szívesen megérdeklődtem volna, hogy miért került ide az intézetbe, de úgy érzem erről nem szívesen mesélne – de ugye ki tálalja ki szívesen azt, amiért bezárták egy elmegyógyintézetbe. Talán majd később bevetem a meggyőző, manipulatív énemet, egyelőre az is elég, ha további érdekességekkel szolgál a helyről és a benne élőkről, dolgozókról.
Édesen mosolyogtam, amikor ő is átkarolt, azt hiszem megtudnám szokni a helyzetet, igazán bíztam benne, hogy drágalátos kínzom még nem mostanában akar majd visszasuhanni azzal a haláli aurájával amiért annyira ráfüggtem.
- Hidd el, meg van az oka, de attól tartok megijednél tőlem, pedig neked nincs mitől félned. – válaszoltam röviden és velősen mélyen a szemébe nézve, egészen közel hajolva hozzá, szinte súgva azokat a szavakat. Aztán egyszerre végetért a varázslat.
- Gene!? – bújt ki kontrollálatlanul az ajkaimon a név, ahogy egy ismerős alak haladt el mellettünk a folyosón.
„ Pompás! Mert ami azt illeti, én is pont ezt akartam kérdezni! - lazán, karba tett kézzel vetődtem háttal az ajtófélfának, lábaim keresztbe vágva figyeltem összeszűkített szemekkel a barna hajú nőt, kinek karjai között egy aléltan heverő szőkeség leledzett. Nem pont erre a fogadtatásra számítottam, a látványt pedig már nem is tudnám hova sorolni a meglepetések listáján, annyi ért az elmúlt napok alatt. Kísértetház? Pipa! Nincs kiút? Pipa! (eddig legalább is nem találtam, vagy csak haláli béna egy ürge vagyok és csupán a jó szóforgatáshoz értek) Halványlila gőzeresztésem sincs arról miként kerültem ide? Pipa! Nincs kajám és majd éhen veszem egy jó kis hamburgerért? Pipa! Bár lassan azon a szinten vagyok, hogy megenném a világ legutálatosabb kajáját is; Simon speckó pacalpörköltjét, amitől kiskoromban napokig a WC volt a legjobb haverom. Elveszett, bajbajutott lányokról viszont nem ír a klisék fennkölt alkotója! Jobban megfogalmazva nem ilyen helyzetekben szokták bedobni ezt az amúgy igen frappáns és egyesek véleménye szerint szívszorító, drámai képet. Jön a hős - aki jelen esetben én volnék - megmenti a csinos dámákat és talán még háremet is alapít! A fene vinné el! Kirky, Kirky - ki már magában beszél, mert rájött, hogy egyetlen hallgatósága ő maga és az a néhány csont sovány patkány, akik kacéran futkorásznak a lábam elé, hogy felbukjak bennük és megkóstoljam, milyen egy rég elhagyott, kurvára ki ráz a hideg tőle ház porának íze - miért töröm én rögtön hárem tagok toborzásán a fejem? Na, de elég legyen a gondolatok untató, folytonos csámcsogásából! Mit is kell ilyenkor tenni? Nyújtsam segítő jobbomat? Hmm...inkább tüzet kellene rakni és járni egy örömtáncot, hogy végre valahára emberekre bukkantam. Már-már komolyan elhittem, hogy megzakkantam, vagy ez a büntetésem, amiért nem segítettem a házinéninek levinni a szemetet, mint Mr. Anderson a Mátrixban.
- Viszont még mielőtt, így ismeretlenül kikaparnánk egymás szemét...feltűnt nekem, ami gondolom neked is feltűnt, hogy némi probléma lehet a karjaid között fekvő hölgyeménnyel!? - félig kérdésként szökött ki belőlem a kíváncsiságom. Tenyeremmel ellökve magamat az ajtóból közelítettem meg a két leányzót, azonban tartottam azt a bizonyos két lépésnyi távolságot, mielőtt komolyan rátörtének a barnára az amazoni ösztönök és meg kíván fojtani, amiért beléptem a...khmm...nagyon kellemes és biztatóan lakájos szobájába.
- Segíthetek? Esetleg... - böktem a szőkeség felé, de le nem vettem volna a harcias tekintetű, anyatigrisként a másikat ölelő barnáról, pimaszul csillanó szemeim.
- Ha tippelhetek, azt mondanám, tutira újak vagytok a környéken! - be nem állt a szám, de kérem szépen ne csodálkozzunk ezen! Napok óta! Erősítésképp még egyszer! Napok óta nem dumáltam csak a repedésekkel, amik a fehérre mázolt falakon futottak...az nálam beszámítva felér egy egész élettel! Képtelen |
 Szegény Scotty, khm, akarom mondani Lucas, egyre kevésbé tolerálta Kirky pajkos megnyilvánulásait, ezt kifejezvén pedig az első kezébe kerülő kanapén pihenő párnát hozzá vágta.
- Lucasnak hívnak, te pöcs! - mordult rá, de tudván, hogy mindezeknek következményei is lehetnek, hamar visszább vett s inkább magába fojtotta az idegességet, és ennek nyomán hüvelyk- és mutató ujja közé csípte orrnyergét, mondogatva magának, hogy Kirky mennyire elkenszenves - csak épp csúnyább kifejezésekkel - s ezzel is azt hiszem nyugalmat erőltetve magára.
- Elég legyen skacok! Kössetek békét. Lesz itt még elég sok ellenszenves alak, akikkel majd párbajozhattok. - sóhajtottam, mert Lucassal ellentétben nekem szimpatikus volt Kirky, legyen bármi baja is, de csak miatta sem dobnék kukába egy Lucassal való barátságot, már pedig ha nem kötnek tűz szünetet, tennem kell valamit.
- Ahh, nem is értem minek pazarlunk rád időt... - döntötte hátra fejét a szőke barátom, feladva a normális társalgáshoz fűzött reményeit. Csak sóhajtottam egy újabbat felé is, majd felnéztém Kirkyre.
- Te meg ne légy ilyen pesszimista. Inkább megoldáson gondolkodj. Biztos találtok közös témát, amivel barátibbá alakíthatod a kapcsolatotok. És ki tudja, talán megkímél... Mondjuk beszélgethetnétek valami felnőttes és férfias dologról. Például... - pillantottam körbe valami ötlet után - ... nyakkendőkről... - vontam meg a vállam visszapillantva rá.
A váll veregetésnél Lucas csak megcsikorgatta fogait, de nem állt le vele cicaharcoskodni, mert aztán mehetnek mindketten a gumiszobába. Noha erősen tartotta magát, mert a megjegyzésnél már az egyik szeme is rángatózott.
- Te pedig a Halál angyalának egyik kedvencére hasonlítasz, mennyi ideig is bírta? Ja igen, egy hétig. Csupán annyi a különbség köztetek, hogy őt még kedvelte is a hóhérja. - öltötte ki viszonzásul nyelvét, amire én csak szemeim forgattam, hogy már megint nem bírnak magukkal. És ezen Kirky negatív beszámolója sem javított. Ilyenekre már igen nehéz optimista módon reagálni, pedig nagyon próbálkozom.
- Hát izé... nos... még jó, hogy nem ő végzi nálad a t.ü.v.-t. - pislogtam rá zavartan, s noha én se tudom miért ezzel jöttem, másból nem tudtam volna szépeket kihozni. Mindenesetre ezt a későbbiek során egyre kellemetlenebbé váló beszélgetést Lucas orvosa szakította félbe. Vettünk egy remélhetőleg nem utolsó búcsút, és bár szívesen rá vágtam volna Kirky popójára a szemtelen megjegyzés miatt, féltem, hogy akaratomon kívül úgy megütném, hogy sírna szegény, azt meg nem akarom.
Na de így akkor kettesben indultunk útnak, reményeim szerint ha másért nem is, figyelem elterelés végett mindenképp. Igyekesztem mindent megmutatni, mert féltem, hogyha kihagyok valamit, más nem lesz ilyen segítőkész, és nem lenne jó, ha esetleg nem találná meg a mosdót vagy ilyesmi. Így ügyelnem kellett a fontosabb helyiségekre, na meg, addig sem gondoltam arra, hogy a nyalókám még mindig a szájában. Már a folyosó végi lépcsők felé vettünk az irányt a másodikra, mikor kérdezősködni kezdett, ami nem volt baj, csak épp nem tudtam hová tenni.
 - Hát én... én a másodikon kaptam szobát. Jó lenne, ha téged is odaosztanának be. Mármint ne érts félre, nem azért, mert akkor szigorúbb körülmények közt lennél, hanem, mert akkor zárlatok idején is találkozhatnánk. Mert hogy őszinte legyek, el sem akarom képzelni miket művelnétek Lucassal egy részleg zárlat idején... De kb. olyasmilyen lehet, mint amikor két koleszos folyton piszkálja egymást... - csóváltam a fejem, mert így belegondolva pokoli lenne, ha még egy szobába is kerülnének. És nem gonoszságból, de leginkább Lucast sajnálnám. Reméltem azért, ha nem is oszlattam el minden kétségét, azért nem hiszi, hogy gonosz vagyok, csak mert a másodikon lakom. A kelletlen problémámról pedig pláne nem akartam csevegni, még a végén jobban megutál, mint a doktort. Ahh, így belegondolva az sem lenne jobb, ha másodikon lenne. Elkerülhetetlenné válna, hogy ne fusson össze a többiekkel, hogy azok közül is a rosszabbak, direkt bántsák. Nem. Az lenne a legjobb, ha a társalgóban lévő kanapén ágyaznának meg neki. Ha volt lehetőségem, átkaroltam a derekát, amitől úgy nézhettünk ki, mint két régi jó cimbi, vagy mint akik részegen egymást támogatják haza, de nem akartam veszni hagyni a jókedvünk.
- Mond csak, Kirky, te valójában miért vagy itt? Mármint... a legtöbbünkhöz képest normális vagy. Nem depizel, folyton viccelődsz és azt hiszem a kobakod is a helyén. A jókedv nem őrültség. De akkor miért? - kérdeztem kíváncsian, de mosolyogva, hogy ne érezze, hogy kikérdezem vagy ilyesmi, pusztán érdekelt, milyen okból van itt.
- Nem fogsz bántani minket, ugye? - kérdeztem beharapva alsó ajkam. |
Hatalmas elánnal csaptam ki a nyelvemet az ajkaim között, hogy aztán óvodás módjára öltsem a felháborodott kölyökre.
- Ezt bóknak veszem Scotty. Viszont ne fogalmazd a reményeidet imába, amíg nem tudod miért kerültem ide és nem találom letépni az arcodat. Én vagyok Drakula gróf. Azt ajánlom, Scotty, kerülj beljebb az elmém mélyére, mert foga van az időnek, s tán becsap a reményed. – csaptam le a kárörvendő mosolyára, mintha komolyan számítana egy súlyos beteggel való vitám kimenetele. Végül is sikerült véresen komolyan elszavalnom a mondandóm, hogy kellően ijesztően és rejtélyesen hangozhasson, de félek nem tőlem fognak berezelni legyek akármilyen Drakula forma a szemeimig emelt kezeimmel és ujjaim hullámoztatásával. Azt hiszem azzal elárultam magamat, amikor a mesterhármasunk között beálló csendet megtörtem pimasz kuncogásommal és kacsintottam a szőke bojtos fejű felé. Megeszem a kalapom, ha itt egyetlen személy is értékelni fogja univerzális és újító humorom, bár ha körbe pillantok rá kell ébrednem, ezen a helyen mégsem lógok ki annyira a hülyeségeimmel.
- Szép gondolat, alkalomadtán meg is fogadom, ha éppen lélekformáló kedvemben leszek, miközben ő valami ismeretlen kínzóeszközzel kárhoztat szenvedésre. – tettem nyugtatólag a lány vállára a kezemet, összepréselve az ajkaimat, mint aki a könnyeivel küszködik és a belső énem talán tényleg küszködött vele; mert hogy a nyalóka egyre kisebb és kisebb lett a számban.
- Neked is minden jót és szépet. – most Scotty – tudom, hogy Lucasnak szülte az anyja, de valahogy nem érzem, hogy passzolna hozzá - vállát vettem célba egy megveregetés erejéig, amiért ennyire biztató egyéniség és így locsolja lelkem virágát az optimizmusával.
- Tudod nagyon emlékeztetsz az öcsémre. Mondanám, hogy ez jó dolog, de egy, úgysem hinnéd el, kettő hazudnék neked. – muszáj volt a tudomására hoznom, de kétlem, hogy ez jó irányba terelné kapcsolatunkat ebben a röpke kis összeröffensében.
- Szerintem késő, nagyon rám függött, leginkább mert szexuálisan sérültnek tart, amiért rávitt a lélek arra, hogy flörtöljek vele. Szerintem, megvallom őszintén, nem igen volt ilyenben élménye és most súlyos károkat okoztam, amit majd az alapos kínzásommal kell, hogy kompenzáljon. Viszont, ha van valami igazság a Szépség és a Szörnyeteg mesében, akkor lehet még enyém a győzelem. – jó, hogy eszembe jutott, talán felteszem neki az ajánlatot, hogy szerepjátékozzunk, neki még beöltöznie sem kell, elég megejtenie néhány kedves szót arról, hogyan veszi el a szüzességem, ami a kísérleti terápiáját illeti.
Örültem az ötletnek, hogy járjuk körbe az intézet legalább ránk eső felét, hogy ismerkedhessek a körülményekkel és esetleg hallhassak közlékeny kis barátaimtól még néhány szaftos kis érdekességet. Lucas Scotty azonban legteljesebb bánatomra kényszerült lecsatlakozni.
- Mindenképp be kell mennünk a szobájába. – hajoltam oda Edenhez, de úgy érzem most nem volt vevő a mókázásomra. Fájt a szívem, ahogy a srác félelemtől terhesen pillantott felénk, de annál őszintébb volt a kis mosolyom, amikor elsütötték a maguk kis ökölpacsiját. Azt hihetnénk idebent nem születnek őszinte barátságok, nem aggódik senki senkiért, csakis önmagáért, de ezeknek a betegeknek a legtöbbje nem az emberségét veszíti el, sokaknak inkább ellopják. Csak egy egyszerű intéssel vettem tőle búcsút, aztán a kezemben szorongatott plüss kutyától is, akit a kanapéra ültettem.
Elindulva felfedező utunkra hallgattam a lányt, meg kell hagyni kiváló idegenvezető módjára vágott bele és nem is volt szívem félbeszakítani, valamint igyekeztem mindent eltárolni a kiváló memóriámban. Az utolsó szakasznál ívelt felfelé a szemöldököm, ahogy elkezdte sorolni a különféle neveket, az esetleges és lehetséges szobatárs jelölteket.
- Tudod, ha fel is állna bárkire, akkor sem csinálnék idebent kölyköt. Még odakint se... – forgattam a szemeimet, aztán lépkedtem előre néhányat, megpördültem és megfogtam a kezét, hogy magamhoz vonjam.
- Na és te? Veled mi a helyzet Eden? – érdeklődtem kíváncsian. |
 Harcias ráförmedéssel csapkodta - bár sokkalta inkább hadonászta - le kezeivel Kirky kezét a szőke játszótársam, és ezt bizony szó nélkül sem hagyhatta.
- Bolondabb vagy, mint bárki más, ha tényleg azt hiszed, hogy ép bőrrel megúszhatod. Nem kívánom, hogy akár a második szintre is feljuss - itt megsértetten kaptam oda a fejem egy hangosabb "hé" felkiáltással -, de remélem a nap folyamán a szelídebbeknél kicsivel agresszívabbakkal is összefutsz majd. Néhány büntetlen pofon egy skizofréntől, és már is egy súlycsoport leszünk. - bökött le Lucas Kirky felé nagyokat bólogatva, egy kicsivel kárörvendőbb mosollyal. Reméltem mind ez azért nem szegi kedvét. Erőszak odakint is van, ez idebent sincs másképp. Na meg ő fiú, fele annyira sincs kiszolgáltatva, mint mondjuk én. És ha még járt is önvédelemre, maximum a bizti őröktől és az ápolóktól van félnie valója. Már ha tesz érte, mert amúgy ők sem csapkodnak meg ok nélkül.
A nyalókám kölcsöm adván még inkább elbizonytalanított a szavaival. Nem szeretek ismeretlen dolgokat kapni cserébe. Nem egyszer bekajáltam már, és nagy részében én jártam pórul. Szólni még sem mertem, mert nem. Azzal vígasztalódtam, hogy neki valószínűleg így is sokkal rosszabb napjai lesznek a megszokott rossznál. Talán nem árt, ha előre kap egy kis boldogság löketett.
- Nincs veszve minden. Az emberi lélek formálható, lehet pont te leszel az, aki jó útra téríti. - vontam vállat, hogy még véletlen se essen kétségbe emiatt. De Lucasnak persze erre is volt mit mondania.
- Hogy nincs? Most mondta, hogy a doki alig várja, hogy szétszedhesse. Ennél szarabb helyzetbe nem is kerülhetne. De ezt magadnak köszönheted. - fordította fejét az utolsó mondatnál Kirky felé. Erre megint vállat vontam. Szerintem nem ilyen vészes a helyzet. Mindenesetre a horror sztorija épp eléggé ijesztő volt, hogy ezt hol mi semmiséggel, majd kiverhessük szegény Kirky fejéből.
- Áh, nem akkora szörnyeteg ő. Biztos nem csinálna ilyet. De azért... ha még nem késő, ne is kísérletezd ki. - nevettem zavartan, mert ebben most én sem voltam biztos. Reméltem ez a téma az elkövetkezendő séta közben felejtőssé válik, így lelkesen pattantam fel a kanapéról, hogy mielőbb útnak indulhassunk. Velem ellentétben Lucas már nem volt olyan boldog, de kb. olyan "mindegy nekem" fejet vágott az ötlethez, így zsebre vágva kezeit lépett ki a kanapétól. Ám mielőtt elindulhattunk volna, belépett Dr. Harson, Lucas kezelő orvosa és intett neki. Lucas nagyot nyelve pillantott el felé, majd vissza ránk.
- Ha beledöglöm se mehettek be a szobámba, érte vagyok? - emelte fel ujját, s bár nagyon megpróbálkozott a magabizzos fennhanggal még én is láttam rajta, hogy piszkosul fél. Én is félek. Miatta.
- Sok sikert. - emeltem felé az öklöm, mire ő is, és elsütöttük azt a robbantásos ököl pacsit, mert ez menőbb, mint egy sima pacsit, és Lucas se annyira ölelkezős. Aztán el is ment abba az irányba, ahova majd mi is, de előbb mindenképp megakartam várni, hogy elmehessenek. Nem hiszem, hogy szándékosan akarnának fájdalmat okozni neki, de minden alkalommal, mikor végig kísérem a tekintetemmel, míg betér abba a terembe, olyan, mintha az utolsó útjára menne. De elég a Lucas féle depiből, vettem egy mély levegőt és Kirkyre néztem.
- Na induljunk, de előtte azért tedd le a plüss. Az ittenieket tilos elcipelni, és vannak itt olyanok, akik különösen megtudnak értük őrülni. - magyarázta mosolyogva, nehogy parancsnak vegye a kérésem. Úgy is elvennék tőle, így meg még is csak egyszerűbb. Amennyiben letette, el is indulhattunk a társalgó másik felén lévő ajtóhoz, ami szinte mimdig ki volt tárva, ezzel is jelezvén az itt lakóknak a szabad ki be járást. Az ottani folyosón már székek is voltak, illetve minden ajtóra ki volt írva, hogy melyik mit rejt. Megmutogattam neki a társalgóval rögtön szemben lévő férfi és női mosdókat, a takarító szertárt és a soron következő termeket.
- Leginkább ezen a részen tartják a terápiákat és kezeléseket. Van zene és kézműves foglalkozás is, de nem régóta van állatos foglalkoztató is, akinek a vezetője a társalgóban lévő Rick. Nem csak kutyákat szokott behozni, de sokféle állata, meg ő a kedvesebbik csoport vezetők közé tartozik, szóval hozzá bármivel lehet fordulni. Aztáán... van itt egy nővér és ápolói iroda vagy mi, ahol az itt dolgozók pihennek. Mindig van bent valaki, szóval nekik is lehet szólni, ha baj van. Az alattunk lévő emeletre nem tudunk lemenni, csak orvosi kísérettel, vagy ha mondjuk ápoló ruhában lennél, bár nem tudom, de a filmekben általában bejött. - nevettem zavartan, mert onnan ez a fenomenális ötlet.
- Odalent vannak a komolyabb kezelések, termek, mint a hidroterápiás terem, a gumiszoba és ilyenek... illetve van egy ekzárt részleg, ahová azokat zárják, akik... nos... akiket gyógyíthatatlannak hívnak vagy annyira romlottak, hogy nem érdemlik meg, hogy kiengedjék őket. Ők mind külön szobában vannak, mert egymásra is veszélyesek. A földszinten pedig található még egy gyengélkedő is, de van egy nagyobb rész is, ami a túl oldalt van. Azt hiszem. Ezt mondják, de még nem voltam ott. - mutogattam mindenfelé, de igyekesztem válaszolni a kérdéseire is, ha voltak. Aztán felmentünk a folyosó végi lépcsőkön az első emeletre. Itt lelkesen ugrottam be elé.
- Üdv az első emeleten! - ugráltam előtte mosolyogva, noha ez a részleg nem az én otthonom volt, de jobb szerettem itt lenni, mert itt a dolgozók és itt lakók nagyobb része is vidámabb és kedvesebb volt.
- Itt is vannak mosdók, fürdők, egy kisebb társalgó csak az ittenieknek és persze a szobák. - indultam meg előtte, minden megemlített dologra rá mutatva.
 - Lucas is az első emeleten van, ő a depisek és szorongók csoportját gyarapítja. A szobája a folyosó vége felé a 12-es számú. Ha ide le kerülsz, talán az ő szobatársa leszel, mert neki sincs jelenleg. De több betegnek nincs. Ha jól tudom még Pajtásnak sincs, de neki nem is szokott sokáig lenni, mert mindenkit kikészít a viselkedésével. És Panna is egyedül van, de szerintem mellé nem mehetsz mert fiú vagy és általában ha összezárnak egy kisfiút és egy kislányt, abból kisbaba lesz, aminek speciel én örülnék, mert simán vigyáznék rá, de az orvosok nem szeretik az ilyet, szóval tilos a pisilésen kívűl másra használnod a cuccod. Ezen az emeleten vannak az ártalmatlanok, és az öregek is. - informáltam lehetőség szerint mindenről. |
- Nem a probléma a probléma. A probléma a hozzállása a problémához. – a probléma az, hogy igazából nincs probléma a szexualitásommal – manapság ugye, a 21 század forradalmi korában már elfogadott a biszexualitásom és nem fognak máglyán elégetni érte - és bár tényleg vonzó – külsőre legalábbis, mert belsőre, maradjunk annyiban, hogy nem nyűgözött le és Popcornnal is izgalmasabb csevelyeket szoktam lefolytatni, de hát doktorunk javára legyen mondva, ez egy elmegyógyintézet, neki meg beszűkült látóköre van és megragadt valahol a sötét középkorban -, az egész csupán önnön szórakoztatásomra született.
- Egy erotikus masszázzsal, ha adhatok tanácsot, vagy egy jó kis iszapbirkózással, hozhat magával kacér nővérkéket is. Higgye el, ha így menne itt a gyógyítás, már legalább egy depressziós betegük sem lenne. – nem nehezményeztem amiért minden szavamat megpróbálta kiforgatni, majd átültetni pszichológiai maszlagba, végül is azért van itt, hogy egy kecskéből is brummogást hozzon elő, azazhogy még képes lenne Szűz Máriát is előadni egy, istenbocsá a mocskos gondolataimért, egy farok éhes ribancnak. Minthogy nagyrészt ugyanazt a nótát fújta meg én is, meg volt a körforgás, aminek az ő távozása vetett véget. Nagy lelkesedéssel várom visszatértét, de komolyan...nos nem annyira. Más részről is kell tapasztalatokat gyűjtenem, ezért örültem a vérfrissítésnek a két kolléga személyében.
- Scotty, ilyen hozzállással nem csoda, hogy itt kötöttél ki, de ne hasonlítsd magadhoz, nem vagyunk egy súlycsoport. – pillantottam sajnálkozva a szőke pukkancs pehelyre és mint sajnálatom jeléül hajoltam oda hozzá, hogy megejtsek rajta egy buksi simit, lehetőleg jól összeborzolva a haját. Egy kicsit emlékeztetett az öcsémre a kölyök, de nem hagytam, hogy az érzelmek ilyen szinten kiüljenek az arcomra, inkább csak mosolyogtam egy sort és legyintettem, ahogy Eden ellene szólt.
- Addig jó, amíg az őszinteségét megtartja. – ha már az embernek egyebe nincs ezen a rohadt helyen, hát akkor nem az fog fájni, hogy valaki a képembe mondja mit gondol. - Visszakapod, ne aggódj. Ha mégsem, majd kapsz cserébe valamit. – kicsentem a kezéből az édességet és rögvest a számba nyomtam, de már most éreztem, hogy nem tudom garantálni az édesség mielőbbi visszatérítését, olyannyira elöntötte az agyamat a cukor, ami nálam felért azzal, ha kicsivel több felest hajtottam fel egy nehéz nap után. Felvont szemöldökökkel pillogtam a marakodó párosra, szólni nem szóltam, helyette inkább csak tovább nyammogtam a pálcikás cuccon és megint csak azon morfondíroztam, hogy mennyire rohadtul tud hiányozni az embernek, hogy valakivel úgy istenesen összekapjon, aztán pedig olyan klisés ölelkezős módon kibéküljön. Nyálas tudom és nem is igazán az én stílusom, de néha rá jön az emberre havonta egyszer, mint a nőknél a menzesz. Az hiányzik, hogy ebben az egy hétben a gumiszoba sarkába bújva sírjak, mint egy elhagyott árva. Most még Simon abszolúte ellenszenves pofája is jóleső látványt tudna nyújtani, az legalább visszatérítene a vágányra, vagy egy erőteljes csicskalángost adna.
- Heh, miért is nem lepődöm meg. Nálam is bepróbálkozott a manipulatív mágiával, de azt hiszem csak jobban magamrahúztam azzal, hogy nem vettem fel belőle semmit. Most már minden földi jót ígért nekem, szóval nem panaszkodom. – vontam vállat felemelve a kezeimet, mint egy beletörődve amiért ennyire felizgattam a doktor úr irántam érzett kísérleti vágyait. Fogadok alig várja, hogy a darabjaimra szedjen, kár, hogy az öröm el fog maradni ez egyszer. Van az a rossz szokásom, hogy minél kilátástalanabb a helyzetem, minél inkább megfélemlítenek, annál inkább erősödik bennem az elhatározásom, hogy csak azért is megtegyem, hogy csak azért is szembemenjek minden szabállyal, minden kétségemmel és minden félelmemmel a célom érdekében. Amikor azt mondom hát, hogy borzasztóan nehéz engem félreállítani és megadásra kényszeríteni, akkor azt komolyan kell venni. Ezért sem képes Mengele reinkarnációja hatni rám a manipulatív szövegeléseivel és most ezért sem képes a Grimm mese elmegyógyintézet változata megrémiszteni, ahogy szép lassan kibontakozik a két kölyök előadásában. Igazából vágytam arra, hogy a helynek minél több piszkos titka legyen, amit majd feltárhatok a cikkemben és azt hiszem ez az egy hét az életemből nem nagy áldozat érte, ha a szép szájú be is veti minden tudását, hogy kicsikarjon belőlem egy fájdalmas üvöltést és egy vallomást az állítólagos gyermekkori traumáimról, ami mellett elmorzsolok néhány könnycseppet. Fanyar szájízzel lestem egyszer a lányra, egyszer a srácra, belegondolva, hogy nekik mit kellett és kell is kiállni naponta, holott az itteniek legtöbbje nem is tehet arról, akivé vált. De most nem az együttérzésért vagyok itt.
- Gondolom akkor nem kellett volna neki annyira bókolnom, nehogy én legyek az új kedvence és megszabadítson legékesebb ékemtől. – jegyeztem meg mellékesen, talán túlságosan könnyedén is. Ami azt illeti, tényleg elgondolkodtató, hogy úgy kívánja kezelni állítólagos szexuális porblémámat, hogy levágja. Eden keze a vállamon pihent meg, nyilván egyfajta vigasznak szánta, amire szerintem az elektrosokk-terápiára készülő srácnak több szüksége lett volna.
- Jól van, ne fogjátok vissza magatokat, mindig örülök a jó társaságnak. – kacsintottam a lányra, elfogadva az ajánlatot a körbevezetést illetően. Az olyan jól eldumáltatok témát inkább hanyagoltam, nagy részt arról szólt, hogy én hecceltem ő meg szépen kikerült azzal, hogy rejtetten fenyegetett. Nem nevezném éppen a leggördülékenyebb társalgásnak, attól függetlenül, hogy az én részemről meg volt az élvezet. |
 Meg győződésem, hogy a pasi jófej. Persze egy szociopata is lehet jófej, de amíg a mi kapcsolatunk pozitív élményekkel lesz tele, addig rám biztosan számíthat. Akármilyen furcsa, borzasztó nehéz itt barátokat találni. Már csak a különböző betegségek végett se megy könnyen. Lucassal sem felhőtlen a kapcsolatunk, s erről sajnos mindketten tehetünk. És bár magamnak sem szívesen vallom be, de a folytonos pesszimistasága és a saját halálával való viccelődésével bogarat ültetett a fülembe, s sokszor látom halandóságát, mikor egy-egy kezelés során elválunk. Tartok tőle, hogy ha ő elmegy, barátok nélkül maradok.
Mosolyával és a plüssel való játékos személyével engem egyből levett a lábamról. Tipikusan olyan embernek tűnik, aki benne lenne minden kalamajkába, tudván, hogyha elkapnak, azért bünti jár. Lucas is lelkesen veti bele magát ilyesmikbe, de a végén mindig felrójja a következményeit.
- Gúnyolódj csak! A végén úgy is te húzod a rövidebbet. Fogalmad sincs mi folyik idebent. Egy hét múlva már te is menekülni akarsz majd. - höbörögte a szőke fiú, s mondata végén úgy tűnt nem kíván többet hozzá szólni semmihez. De ismerem annyira, hogy még én előttem reagáljon majd bármiről is legyen szó.
- Ne is figyelj oda, nincs igaza. Nem olyan rossz ez a hely. - vontam vállat mosolyogva. Nem tagadom, hogy vannak rosszabb napok, de azzal, hogy valakit emiatt stresszeljünk, ostobaságnak tartom. Elég lesz akkor félnie, mimor megtapasztalja. Aztán ki tudja, lehet meg se kottyan neki.
A nyalókámat érintő kérés azonban bizonytalanná tett. Mármint, nem vagyok egy irigy kutya, és nem szeretném, ha ezt következtetné ki, csak hát, itt pont olyan nehéz finomsághoz jutni, mint a börtönökben cigihez. Ráadásul egy-egy ilyen minőségi áruért komoly szolgáltatásokat kell nyújtani. Legutóbb mikor kölcsön adtam egy darab mentolos cukrot, nem kaptam vissza. Pedig töltelékes volt, és önként vállalkoztam miatta egy kísérleti kezelésre. Szánalmas tudom, de azzal kell dolgoznunk, amink van.
- O-oké... - vettem ki a számból és átnyújtottam neki. Ez kissé nehezen ment, de nem viszakoztam egy pillanatig sem. És igyekesztem hamar magamra találni, ami könnyebben ment, mint gondoltam. De csak mert teljesen zavarba ejtett a kéz csókkal, amire még Lucas is szemeit forgatta.
- Láttod milyen kis udvarias? Te miért nem pusziltál meg mikor találkoztunk? - kérdeztem csak játékosan szemrehányóan a szőkének.
- Komolyan? Dugd be a kezed a kutyás fazon cellájába és ő örömmel nyalja majd össze-vissza. Ha dobsz neki egy csontot még pitizik is. Egyébként meg, jusson eszedbe, hogy te engem akkor hátulról leptél meg, mert azt hitted a volt szobatársad vagyok. Szóval gyenge próbálkozás, ez a labda is leütve. - biccentette oldalra fejét, de tény, így emlékeztetve rá, igazat kell adjak neki. De akkor is. Kétlem, hogy kaptam volt puszit. Na de, nem engedtem elterelni figyelmem a kékszeműről, elvégre ő most olyan itt, mint egy vendég, csak tovább marad. Szívesen körbevezetném, csak félek, hogy belefutunk az orvosába. Megjegyzésére megint elpillantottam Lucas felé, nem akartam helyette beszélni.
 - Nem kérdezték a véleményem. A tied se fogják. - szúrta vissza röviden, mintha szándékosan bántani akarna mindenkit a mondataival, pedig szerintem csak nagyon fél. Visszapillantottam Kirkyre.
- Lucas még nincs 18. A szülei döntenek helyette, de őket pedig meg győzte a kezelő orvosának barátja, a te kezelő orvosod, hogy ez a helyes az esetében. - magyaráztam, valamelyest sajnálva emiatt Lucast, mert bár szerintem segíthet rajta, ha az orvosok azt mondják, de tény, hogy jelenleg csak kínzásnak éli meg.
- Ha az orvosod akar valamit, de a rokonság fala megvéd, ő a manipuláció ágyúival ledönti a kétségeiket, és nyert ugye van. Ha pedig csak te állsz az útjába, csak beírja a neved alá, hogy beszámíthatatlan és kész, onnantól megint csak az ő kezében az életed. Vágod? Itt még öngyilkos sem tudsz lenni. Nem engedik, hogy az engedélyük nélkül elpatkolj. Ha bár... - csúszott közelebb a kanapén és közelebb is hajolt hozzánk, hogy halkabbra vegye mondandóját. - állítólag van egy nővér vagy ápoló, aki méreg injekcióval küldi át a szerencsétleneket a túlvilágra. De ez csak pletyka... ráadásul a betegek közt, szóval ki tudja. De ha választhatnék, inkább ő, mint a te hentesed. - biccentett oda Kirkynek, és már kezdtem én is megijedni azoktól, amiket mondott, pedig én is mindent így tudok. Csak hát... ő olyan rémisztően tud előadni mindent. A susmus végeztével pedig ismét vissza dőlt a kanapén.
- Hát Dr. Fisher. És nem igaz, hogy megakar ölni, sok betege nem hal meg. Te meg ne ijesztgess. - szóltam Lucasra, aki összevonta szemöldökét.
- Mi csak a Halál angyalának nevezzük, vagy a hentesnek. És ne szépítsd, Eden, az asztalnál te is így hívtad. - förmedt rám, mire én úgy téve mintha butaságot beszélne, szemöldököm összevonva csóváltam a fejem Kirkynek. Lucas nagyon tudja, hogy kell ijesztegetni másokat, így megint közelebb hajolt hozzánk. Hozzá teszem, én továbbra is úgy hiszem, hogy nem kell már a halála előtt megijeszteni. Miért ne lehetne boldog addig? Utána úgy is mindegy már. De addig adjuk meg neki a lehetőséget a nyugalomra. Így hát míg Lucas beleélve magát a sztoriba, én minden részre csak csóváltam a fejem.
- Nyílt titok az intézet falai közt, hogy a Halál angyala kísérletezik bizonyos betegeken. Nem mindenkin, csak az egészségesebbeken. Arról senki sem beszél, hogy mit, de a pletykák szerint az épület túlsó oldalán, ott pedig alatt van egy laborja. Az igazgató kéz alatt jóvá hagyhatta, sőt, kéz alatt pénzeli is, de nem szivárogtatnak ki információkat. Félnek, félünk attól a szadistától, mert túl különös halál esetek történnek körülötte. Akiket kiválaszt, általában nem látjuk többet. De biztos valami oltári nagy dolgot művelhet, mert még a kollégái is elfordítják a fejüket. Talán segédkeznek is. Pletykálják, hogy évekkel korábban egy másik orvos rájött erre és egymaga akarta megállítani. De a doki elfogta és kényszer lobotómiát végzett rajta, ami persze félre sikerült és a fószer azóta is kómában fekszik az öregek közt. De nem ő volt az egyetlen... egyszer egy betege is fellázadt ellene, pedig állítólag ő volt a kedvenc betege. Letudták szedálni, ám még azon a héten történt vele valami, állítólag az vérkeringésével volt baj, mind a két lábában, és az a vadállat levágta neki mindkettőt. Csoda, hogy túlélte. - túrt göndör tincsei közé a fiú. Kirkyre néztem és a kezem a vállára simítottam.
- Azért ez nem teljesen így volt ám. Nem is volt a kedvence, akinek levágta a lábát. - nyugtattam meg. Nem akartam, hogy gyomorgörccsel tudja le a napját, szóval gondoltam elterelem a figyelmét.
- Hé, mit szólnál, ha körbevezetnélek Lucassal? De csak míg vissza nem jön Dr. Fisher. Nem azért mert félünk tőle, hanem mert... mert... nem akarunk zavarni. Olyan jól eldumcsiztatok. - mosolyogtam. |
 A folyamatosan elejtett szexuális megjegyzései alapján, úgy érzem problémái vannak a szexualitásával. Talán a múltba vezethető vissza... De erről majd később, az egyik terápián majd kibontakozhat ezzel kapcsolatosan is. Aztán meglátjuk milyen kezeléssel orvosoljuk mind ezt. - támasztottam alá általános orvosi megalapozással a szándékos vissza-csipkelődésem. Próbálkozzon csak, legalább előbb hozzászokom az ostobaságaihoz. Úgy érzem már most kezdek csillapulni, nincs amivel kihozhatna a sodromból. Újfent megerősít mind ebbe az elméletembe, mikor ismét ilyen módon szúrkálódik.
- Folytassa csak, de nem fog megszabadulni tőlem. Nem mondom, hogy minden terápia alkalmával én leszek jelen, de nem ússza meg a velem való találkozásokat. Ismerem a fordított pszichológiát, ezzel nem nyert meg. De kezdek aggódni, hogy talán nem jutna hely magának a veszélytelenek közt, és még is csak egy skizofrén mellé lesz bezárva. Vagy akinél éppen lesz hely. - sóhajtottam, mert noha kezdek valóban immunis lenni a hülyeségeire, attól még lefáraszt. Koffeinre lenne szükségem.
- Majd lesz. - zártam le a makacskodását. Sokan úgy jönnek ide, hogy majd kicsattannak. Legvégső esetben, ha már a kísérleteimben sem vesz részt, könnyen orvosoljuk majd ezt a kellemetlen helyzetet egy gyors lobotómiával. A terapeutánkat illető megjegyzésére majdnem felhorkantam. Micsoda vicc! Csak egy szájhúzós fej tekergetés engedtem meg magamnak, nehogy már azt higyje, hogy van esélye felbosszantani.
- Ne legyen ilyen pesszimista, Kirk. Én a legjobbat akarom magának. - néztem fel rá, elterelve ezt a kis semmiséget.
- Ez így van, ez így van... - helyeseltem neki a kitartást illetően, miközben újabb mondatokkal egészítettem ki a kórlapját. A telefon mentett meg, s nem is bánom. Az ügy hosszúságától függően térek majd vissza hozzá. Reményeim szerint a testüreg vizsgálatot követően, a további vizsgálatokat én végezhetem el. |
- Tudja, hogy van ez, amíg nem találunk rá arra a kihívásra, ami a határainkra sodor, addig mindig lesz egy részünk, amit nem ismerünk. És hiszi vagy sem, csak hogy aposztrofáljam magát, ez ugyanúgy önre is igaz, kis pisze. Azt viszont adom, hogy macska vagyok, egy bolondos kis bundás, aki kikapja a szemét seperc alatt, viszont az ágyban, grrr, igazi tigris vagyok, aki szívesen felhasítja a hátát a karmaival. Ez bizonyított tény, amit még a maga varázskezelései sem tudnak megváltoztatni, mert olykor nagyobb erők is mozgolódnak az elme birodalmánál. Puszta ösztön, állati ösztön, fogta? – nem tehetek róla, hogy mágnesként vonz a képe, orron böktem egy villámgyors mozdulattal a plüss kutya mancsával, aztán felkuncogtam lévén a helyzet nevetségességén, mert ami egy komoly válasznak indult, az megint lefulladt az én agymenésemben. Hogy nézne már ki, hogy kioktatom a saját orvosomat és nem dőlök be a manipulatív, szarházi dumájának? Lefogadom többet láttam a világból, többet tapasztaltam a valódi dolgokból, az igazán fontos dolgokból, mint ő, így legyen bármennyire is nagy ász idebent uralkodva a nálánál gyengébb elméken, sosem fog felülkerekedni rajtam, amíg én azt nem akarom. Mi lenne ha még nem venném szórakozottra a figurát, amit amúgy elmondhatatlanul élvezek és ezt sajnos igen nehezen bírom leplezni. Dehát hergeljük csak Dr. Mengelét, hátha én leszek a következő áldozata a náci ideológia fajelméletének, miszerint az árja faj felsőbbrendűsége elrendeltetett.
- Meg kell hagyni, eddig nagyon szépen fütyült doki. – ahhoz képest, hogy nem akarta bevonni magát a játszmámba, a válaszai arra engedtek következtetni, nem szereti, ha másé az utolsó szó, s minden, még a legcsekélyebb baromságaimra is kétséget kizáró, felsőbbrendűségét bizonygató válaszokat próbált adni. Érthető. Lenne, ha nem egy elmegyógyintézetben ülnénk egymással szemben és mint normális, egészséges emberekként csapnának össze a fejünk fölött a hullámok – így is van, de ezt ő nem tudhatja -, ám úgy fest a keményen homofób doktor úrnak kényszeres védekezési hajlamai vannak még a betegeivel szemben is, vagy csak én vagyok ennyire jó, hogy ezt kihozom belőle.
- Azt is hozzá körmölhetné, hogy kurvára vonzódom magához. Ha akarja lediktálok egy novellát is az elmúlt percekben lezajlott fantáziálásaimról. – ennél a pontnál már megjelent egy könnycsepp a szemem sarkában és komoly erőfeszítések közepette fogtam vissza, hogy ne töltse be a vihogásom az egész kibaszott társalgót. Milyen is az igazi őrült? Akit nem lehet megfélemlíteni, mert csupán egyetlen cél vezérli és afelett győzedelmeskedni szinte már lehetetlen. Mondjuk ki, lehetetlen. Nem akar mást csak szórakozni és még ha ezerszer bele is taposnak, azzal is csak az ő malmára hajtod vizet, minthogy a tehetetlen arcokon mulat. Volt lehetőségem egy ilyen fickóról írnom, mondanom sem kell, hogy lenyűgözött és nyilván most bármennyire is adom a becsavarodottat, a nyomába sem érhetnék, ha akarnék sem. Istenem, nagyon rossz vagyok, ezért a Pokol kénköves bugyraiban fogok elégni.
- Maga a pszicho orvos, az elme Gandalfja, igazán feltűnhetett volna már a beszélgetésünk alatt, hogy nem vagyok az az egy helyben megmaradó fajta. – nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy muszájból minden idióta megjegyzésére reagáljak, de ajjj, ha egyszer jó volt táncolni a betonszilárd idegein, s mintha fogyatkozni látszana belőle a cement. Azért követtem az irányt amerre a bubujával próbált olyan nagyon bökdösni és mostanra már egy egész állatsimogató részleg alapult meg az ablaknál a tetovált fazon körül. Mekkora forma!
- Ne legyen nagyra magával, biztosan százszor jobb fej, mint maga. És lefogadom még százszor hatékonyabb, mint az ön sanyargassuk a gyengéket terápiája, amivel engem is leépíteni próbál már az első pillanattól fogva. – öltöttem rá a nyelvemet sértődötten, ami a kis beszólásomat illeti, nyilván mint lepkefing pattan le az egójáról, de oda se neki, úgysem egy ilyen harmat erejével odavágó megjegyzéssel akartam elkenni a száját.
- Jól van majd Brandon képvisel engem, ő egy igazán megértő társ. Biztos megtanulja majd magától bekapcsolni azt a nyamadt televíziót. Ha valaki akar valamit, bármit elérhet a világon. – vontam vállat és ezzel lerendezettnek tekintettem az egész műsort, ami megint valamiféle szúrás akart lenni a részéről, hogy bizony rejtett üzenetként, de kijelenti, itt fogok megdögleni. Ezt ugyan néhány igen egyértelműen erre utaló monológja után már vettem, de sebaj. Végül az utójátékot követően elrongyolt a telefonját szorongatva és nem is bántam, mint ahogyan azt korábban is említettem.
Sokáig nem volt szükséges molyolnom azon mivel töltöm a kedvenc doktorom nélküli időt, máris ketten vettek célba. A lány mondanom sem kell, rögtön levett a lábamról a kisugárzásával – nos, egy flúgoshoz képesti kisugárzásával, olyan kis ördögi és ezt imádom – és a szájában forgatott nyalókájával, amit szívesen át is vettem volna tőle egy körre.
- Üdv! Új vagyok, de jó vagyok. – dobtam be a sármos mosolyomat és az ellenállhatatlan pillantásomat, hiába, szerettem flörtölni, ha nem is plüss kutyával a kezemben és erre ideálisabb helyen és személyekkel.
- Nyugalom Scott Pilgrim, a világ ami ellen vagy, odakint van, nem itt bent. – vetettem oda a szemben elhelyezkedő kis mazsolának, hátha van még annyi a józan eszéből amit nem sütöttek ki vagy cseppfolyósítottak gyógyszerek által, hogy vegye a lapot, az ellenség nem én vagyok. Nem tudom mire fel acsargott.
- Kirk és vágyom egy kis édesre, igazán megszánhatnál a nyalókáddal Eden. – a kezét elfogadtam és minthogy már úgyis vágytam egy kis puszilkodásra, hát ráleheltem egy csókot, aztán felnevettem. Reméltem, hogy az amúgy átlag emberek közt furán hangzó kérésem itt megértő fülekre talál és megosztja velem a maradék nyalánkságát.
- Akkor Lucasnak szar napja van, márha csak nem élvezi a sokkolódást és azért adta beleegyezését a dologba. – mert mint köztudott, az eljárásba a páciensnek beleegyezését kell adnia az újonnan hozott, szigorított szabályok miatt, anélkül jogilag nem hajtható végre, de nyilván itt minden tisztán és teljesen legalálisan megy, nem is értem a kétségeimet.
- Egyébiránt, ha már Scotty felemlegette, kinek is vagyok a kutyusa? És miért nem húzom sokáig? – érdeklődtem, mert ha ilyen megjegyzéssel merészkedett elő a srác, tudnak pontosabb képet adni a szexi szájú, ám de kőkeményen csak hivatalos kapcsolatot tartok doktoromról. Nyilván most fog jönni a hidegzuhany, hogy tényleg kifogtam a legrohadékabb rohadékot és kezdhetek aggódni az egy hét hosszúságú itt tartózkodásom miatt. |
 Ó, nem. Azt nem hiszem. Voltak már nagy legény pácienseim, de a végén, ki milyen kezelések vagy beszélgetések végett aztán belátták, hogy valójában gyengék, mint a harmat. Maga sem lehet különb. Egy kiscica, aki tigrisnek látja magát, s emiatt aképp viselkedik. De valójában a közelébe sem ér. Ezzel nincs semmi baj. Gyakran találkozunk ilyen beteggel. És hiszi vagy sem, rajtuk is lehet segíteni. - bólintottam egyet a végén megerősítve az elmondottakat. Talán tévedek, talán nem, de hiszem, hogy ő sem több egy félembernél, aki elveszettségében céltudatosnak mutatja magát. Félelmét elrejtvén, védekező mechanizmussal reagál. Meg lehet nem tűnik ez vészesnek, ám gyakorta nehezebb mind ezeken túllépni, mintha csupán a cigarettáról kellene leszoknia. Itt ugyanis magával kell szembenéznie. Nincs rá pirula, és valójában kezelés sem. Minden az érintetten áll vagy bukik. Soknak nem sikerül, többen feladják, ezért is olyan nehéz.
- Hogy leginkább a saját neméhez vonzódik? Mindenképp a jegyzetei közt lesz. Tudja érdekes, jó néhány évvel ezelőtt még ez is bűnös elmezavarként volt ismert, mára még is természetessé vált, pedig van rá tudományos magyarázat. Vajon egy nap a pszichopátia is ilyen elfogadottá válik? Borzalmas világ lenne... Ami pedig a társaságát illeti, hagyjon a terápiákra is. Nehogy ott legyen majd néma csendben. Sajnos nálunk nehezen nyílnak meg a páciensek, de bízom a maga bohóc tudásában, hogy a kezdeményezése majd jótékony hatással lesz rájuk. - mosolyodtam el szélesen, de nem mutatva, hogy büszkeséggel tölt el, ahogy lelkiszemeim előtt már a néhány nappal később, megtört kisfiút látom rajta.
- Igen, tudja Mr. Kirk, sajnos nekem luxus a napi szinten moziba járás, mert magához hasonló, vagy a még jóval betegebb páciensek töltik ki a szabadidőmet, a sokszor felesleges figyelemhiányosságukkal. Mit mondhatnék, orvosként nem tehetem meg, hogy ne rohanjak be hanyatt homolok az éjszaka közepén, ha az egyik epilepsziás betegünk hirtelen haldokolni kezd. Lássuk be, puszta pénz kidobás lenne, ha a mozi felénél le kellene lépnem. És bocsánat, hogy még is megtettem. Minden bizonnyal éppen erre a reakcióra számított. - csóváltam meg kissé fejem, parányit szám is félre húzva, de ezúttal őszintén. Orvosként nem csupán a kísérletek öröme jut részemül, de az én feladatom minden más is. És igen, ennek ára van. De nem bánom.
- Sajnos, nem vagyok az állatom specialistája, ellenben egy állatkertbe szívesen elviszem, ahol aztán vagy jó kezekbe lesz vagy sem. Éppenséggel a mi nagy állatbarátunkra gondoltam, hogy mégse unalmas ácsorgással töltse ki idejét, de ahogy gondolja. - böktem el fejemmel magam mögé, a tetovált terapeutára, akit mostanra már lefoglalt néhány beteg, akik lelkesen simogatják a nem igazán házi állatkáját. Nem személyét utálom, szó sincs róla. Ám a munkája puszta pénz kidobás szerény véleményem szerint. Csak azért van még itt, mert egyelőre nem volt időm vele foglalkozni, de mielőbb jelezni fogom az igazgatónak egyes kollégák munkájának feleslegességét. Eredményeket tudnék felmutatni, én miket értem el, s ő miket. Igaz, az ő módszerében nem hunynak el betegek, de látványos gyógyulást sem túl gyakran látni.
- De amúgy arra is gondoltam, hogy ne talán tán valami rokon, esetleg közeli barátra bízná. Már csak amiatt is, mert előfordulhat, hogy egy nap döntés képtelenné válik, vagy nem beszámíthatóvá a gyógyulás folyamatában, és akkor bizony értesítenünk kell valakit, aki dönt a maga sorsa felett. Félreértés ne essék, nem kívánok ilyesmit, de példának okáért van, akiről itt derült ki, hogy a pszichózisát egy rákos daganat okozta, mely gyógyíthatatlan volt, és mikor már csak a gépek tartották életben az illetőt, a rokonok és barátok által vehetjük le a gépekről. Persze, ha nincs, úgy a kezelő orvosáé a nehéz döntés. Jelen esetben az enyém. - magyaráztam el mind végig érett komolysággal, de nem tudtam megállni, hogy a végén nem ejtsek meg egy halovány mosolyt. Ám hamar nyilván valóvá vált, hogy talán tényleg van egy személy az életében. Sajnos ezt biztosan én sem tudom eldönteni. Olykor a pszichopaták is huzamosabb ideig akaszkodnak másokra, hogy kifosszák, de hosszú távon egyik sem egy család centrikus egyén, noha akadnak kivételek. Nálunk is van olyan, akit végül a család írtása végett sikerült elkapnunk, s meglepő módon hosszú évekig mindenki jó magaviseletről beszélt. Azt azonban meg kell hagyni, így első rá nézésre, valóban nincs rajta felesleg, ám ez nagy eséllyel változni fog, a gyógyszerek, a bezártság és a koszt végett. A dohányzást érintő témát hamar letudtuk, s ebből azt következtetem ki, hogy vagy nagy láncdohányos - amit amúgy kétlek - vagy egyáltalán nem él vele, és ez a kezelések miatt is jó.
- Nem én mondtam ki... - vontam meg vállam újfent, de végtére is úgy látom fogta a lapot. S remélem ehhez is fogja tartani magát. Annak viszont örülök, hogy más beteggel nem lekezelő, mint a legtöbb hozzá hasonló, ki sokban nem is különbözik tőlük.
- Az, de szerencsére, ezt nem az ön dolga megfejteni. - szóltam oda, e közben szólalt meg a telefonom egy halaszthatatlan ügy miatt. Így a motyogására mit sem reagálva - lévén, hogy nem is nagyon értettem - szépen eltűntem a társalgóból.
 Alig vártuk, hogy a Halál angyala odébb szálljon, és mi meg lecsaphassunk az új jövevényre. Már a belépéskor kiszúrtuk, bár annak fő oka az volt, hogy a szadista dokival az oldalán jelent meg. Azóta a sarokban ülünk egy kis asztal körül és rajzolást tettetve sandítottunk el feléjük olykor összesúgva, vajon miféle szerzet lehet. De erre csak is egy valakitől kaphattunk megfelelő választ, és az a pali a plüssel. Lucas persze már most kárörvendően vizslatta, én nála valamivel derű látóbb voltam. Így hát, amint lehetőségünk volt, oda mentünm hozzá, s míg én mellé dobtam le magam, Lucas a velünk szembe lévő kanapéra tette le seggét, hamar keresztbe is téve egyik lábát a másikon.
- Szia-mia nagy fiú, még nem láttunk erre. Új vagy, igaz? - vonogattam fel szemöldökeim megjátszott kacérsággal, egy széles mosoly kíséretében, már amennyire a számban olvadó, meggyes nyalóka ezt engedte. De Lucas már is árasztotta magából a negatív megjegyzéseket.
 - Minek barátkozol vele? Láttad kinek a kutyusa, úgy se húzza sokáig. - jegyezte meg valami bosszús és féltékeny egyvelegének mosolyával, úgy, hogy hol rá, hol rám nézett. Erre csak legyintettem egyet felé, mert tartom magam ahhoz, hogy mindenki kinyilváníthassa a saját véleményét, de attól még nem kell rögtön eltemetni senkit.
- Áh, ne is foglalkozz vele, csak ideges, mert ma megy elektrosokk terápiára. Eden vagyok. - nyújtottam kezet, csak is a bemutatkozásomig kivéve a számból az édességet. - ő pedig Lucas. - böktem el fejemmel a szőke srác felé, mire amaz csak oda bólintott neki egy kissé kételkedő pillantással.
|
 - Ó, doki, maga még nem is tudja, milyen nehéz nekem igazán ártani. – a fájdalomtűrésem, legyen az lelki vagy fizikai, elég magas, ahogy kizökkenteni sem éppen könnyű hadi tervet igénylő feladat. Szeretem megnehezíteni az engem basztatók dolgát, ha már úgy van akkor én is mulassak legalább a csalódott képükön, hogy önhitt módon bíztak hatékonyságukban és abban, hogy egyszerű áldozat vagyok, mert sokszor gyerekes pöcsfej volnék. Egy amolyan édes pöcsfej.
- Szóval tőlem aztán egy kanos Hulk mellé is beoszthat, ha az éjszakánként izgató álmokat hoz magának és nem féltékeny amiért más élvezi a társaságomat. Egyebek mellett, ezt is nyugodtan jegyzőkönyvbe veheti. – végülis magára vessen, hogy felhozta a kényszeres maszturbáló lakótárs témát, én csak tovább eveztem az általa gerjesztett folyón felfelé, s nem mondom, hogy közben nem szórakoztam jól. Alapvetően nem vagyok ennyire ráfüggve a szexuálisan túlfűtött témákra, de a fickó a legrosszabb ragadozó énemet csalta elő azzal a tipikus zabszemet szorítok a farpofáim között viselkedésével, valahányszor flörtölőre vettem hangulatot.
- Most lehet, hogy újat mondok magának, mert a nap 24 órájában idebent van és nem tűnt fel, hogy odakint már javában folyik a 21. század, amiben egy szocializálódott ember számára normális moziba menni vagy leülni a tv elé esténként kikapcsolódásképp. Sajnos ez igen szegényes képet fest a nem létező magánéletéről, de minthogy bolond vagyok, maga meg egy tanult, intelligenes orvos... – tettem halántékomra a mutatóujjamat és bevetettem egy keresztbenézős ördögűző pillantást, hogy gesztusba öntsem a bolond kifejezést. - ...így ezt biztosan nem fogja a szívére venni és lereagálni. Azért egy ölelést kérhet, esetleg ha lenne olyan cukorfalat és a sok hűhó semmiért négyzetkék pipálása helyett felírná, hogy abszolúte komplett vagyok, elvinném egy filmre és közben még a kezét is fognám, mint egy szerelmes bakfis. – abszolúte élvezem a beszélgetésünket, s ő minél inkább terjedelmesebb válaszokkal illeti a csipkelődéseimet, ez csak fokozódik, mintha akaratán kívül is pumpálná bennem az adrenalint, hogy erre beleéljem magamat az őrült, gátlástalan fickó szerepébe. Ami annyira nem is szerep, ha elengeded magadat és hagyod, hogy az elméded elárasszák a hülyeségek, amik évek alatt gyűltek fel, minthogy a büdös életbe nem adtam a fejemet pihenésre, ha volt munka, ami lekösse a figyelmemet. Így ezeket aztán belehet tudni egy rohadtul lefáradt ember agymenéseinek, ami pont kapóra jön, hogy megírhassa az egyik legnagyobb szenzációjú cikkét.
- Van egy kecském, Brandon. Fáj is érte a szívem. Szegényem nem tudja magának bekapcsolni a tv-t, így lemarad a kedvenc műsoráról. Ha lenne olyan szíves és meglátogatná azt a szegény párát...tudja, ha már így felhozta, gondolom magára gondolt, amikor azt mondta valakinek gondoznia kell és milyen igaz. – csaptam össze a tenyeremet, amúgy teljesen hitelesen előadva a kedvence után kesergő gazdát. Igazából Popcorn vár otthon, de ő jó kezekben van a barátnőmnél azalatt az egy hét alatt, amíg itt gyűjtöm a tapasztalatot. A kutyusra gondolva ténylegesen összefacsarodik a szívem – ilyenkor tudom meg biztos forrásból hogy tényleg van – és majdnem elmorzsolok egy könnycseppet. Az az édes pofa a mindenem és azt hiszem nem tudtam a bejövetelem előtt elég időt tölteni vele, hogy ne hiányozzon rohadtul. Ha valakivel meglehetne kínozni hát ő az, talán a világon az egyetlen tényleges gyengepontom. De shhh X professzor kiégett, negatív változata telepatikus úton a végén még ezt is kiolvassa a fejemből és akkor kezdhetek aggódni.
Reméltem elég információt kapott ahhoz, hogy idegösszeroppanást kapjon és azt hiszem arcának vonásai mostanra már kezdenek megfeszülni, mintha a homlokán is dagadna néhány ér, ejnye, komoly gondokat okozok ennek az amúgy széles skálán mozgó betegek között dolgozó doktor úrnak. Azt kell mondanom, nem nagyon fog szeretni engem, úgy meg végképp nem, hogy elég közel kerülve hozzá végre próbát tegyek az ajkaival. Nagy kár. Fáj is ez odalent, akarom mondani a mellkasom bal felén. Mióta vagyok én ilyen mocskos fantáziával megáldva?
- Végre valaki, aki nem azt mondja, hogy lekellene adnom néhány kilót. Pedig gondolatban kezdtem magát a barátnőmhöz hasonlítani, tudja amolyan keményen kritikus és elemző fajta, ő folyton azt mondja megállás nélkül tömöm a fejemet. Szóval bóknak veszem. – paskoltam meg a pocakomat, ami egyébként közlöm S.O.S., igenis korog és vágyja az ételt már vagy úgy a találkozásunk kezdete óta. De ugye mikor nem vágyja, ez egy jobb kérdés.
- Leszarom, nem dohányzok. – közöltem lefoglalva magamat a plüss állattal való játékkal, amire felfigyelt egy a közelünkben tartózkodó sovány, beesett arcú nőszemély és elvetemülten kuncogni kezdett. Nem állhattam, hogy ezt meglovagolva ne nyomjam neki az orrának a plüss orrát és ne nevessek vele együtt, nagyon tréfás volt a jelenet és még némi kutya hangot is kipréseltem a torkomon, ami szintén elnyerte az amúgy horrorfilmbe illő nő tetszését. Hát egyszer élünk és most már kihúzhatom a bakancslistámról, hogy megnevettettem egy elmebeteget.
- Miért nem mondta, hogy az a különleges beteg, amelyik kussban ül és hagyja, hogy azt csináljanak vele, amit akarnak, abszolút nem sértő ez nekünk, nézzen ránk. – vigyorogtam sokatmondóan, ám vettem én a fonalat, hova akar kilyukadni és nem arra gondoltam, hogy ő a kedves doktor bácsi, aki a szívét lelkét kiteszi azért, hogy segíthessen ezeken a szerencsétlen sorsú embereken, akiknek nem adatott meg az a lehetőség az életben, hogy normálisan lássák a világot. Ő csak élősködik ezeken a betegeken, mint a legtöbb orvos, kihasználja a gyengeségüket, a sebezhetőségüket, s nem is ágál az ellen, hogy már a szavaival fájdalmat okozzon, nem beszélve arról, mit kíván tettekben elkövetni. De nem vagyok előítéletes, egyszerűen ismerem az emberek tekintetében rejlő démonokat. Volt lehetőségem látni borzalmas dolgokat, nem mondom, hogy a legborzalmasabbakat, de az biztos, hogy eleget ahhoz, hogy tudjam, az itt levők szenvedései soha sem fognak véget érni, csak a halálukkal.
- Tudja a kényszeres gyanakvás is az. – egy pillanatra sem villant fel bennem a kétségbeesés, akárhogyan is néz utánam, semmi olyat nem fog találni, amiben most annyira reménykedik, hogy talál. Végülis érdekli a francokat mire áldozza az idejét, ha már úgyis tudjuk, hogy a magánélete, mint olyan nem létezik, neki is kell elfoglaltság, nos, egészségedre drágám. A mosolyát azért még mindig nagyon imádtam mégha azalatt a pokolba is kívánt és nem az ágyába.
A kis örvendését nem tudtam hová pakolni, mármint eddig úgy tűnt felforralom az agyvizét és olykor még undor is átvillant rajta, ha nagyon feszegettem az intim szféráját, hm, de ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem mi zajlik abban a csavaros buksijában. A helyében mondjuk nem innék ennyire a medve bőrére, mármint egy dolog, hogy hiszi, hogy hamar rátalál a problémára, de mivel valójában nem vagyok golyós, ez kissé érdekes lesz kivitelezni.
A telefonja vetett véget az első randinknak, amit nem bántam. Kicsit visszatérhetek a betegekkel való beszélgetésre, hátha kiderül néhány szaftos dolog, aminek jó hasznát veszem. Dobtam neki egy csókot a levegőben, amikor elindult kifelé a helyiségből.
- Ugye nem testüreg-vizsgálatról beszélt... – motyogtam magam elé némileg elveszetten pillantva utána, aztán lerendeztem egy vállvonással, mármint nem a kedvencem az eljárás, de a börtön ahol voltam, ott sem volt éppen séta galopp az élet. |
 Az már korábban is feltűnt, hogy hajlamos a manipulálásra. Nálam ugyan ezzel sokra nem megy, ám apróbb jeleivel azt sugallja, talán hibát követnék el, ha a kezelhető bárányok közé engedném, ahol még mondhatni, szabadon járhat kelhet. Tartok tőle, hogy forral valamit, s eme készségével szívesen és könnyedén visszaél. Azt még nem tudom ki csoda és pontosan mit akar, de találkoztam már hasonló "betolakodóval", aminek a végén, szerencsére nem mi ittuk meg a levét, legalábbis, a bíróság és a címlapok szerint is a szabályszegő illetékest kellett elítélni. Mondanám, hogy van félni valóm, lévén, hogy úgy hiszem, egyedül én merek itt bármiféle kísérleti kezelést is alkalmazni, amiből persze könnyen kihozható, hogy egy szörnyeteg vagyok, ám úgy érzem nincs mitől tartanom. Egy mezei egér nem tehet tönkre egy szépen felépített ötletet, mellyel akár áttöréseket is elérhetünk.
Megjegyzésére egyik szemöldököm felvonva pillantottam fel rá.
- Nem kell aggódnia, igyekszem nem egy paranoid skizofrén mellé beosztani. Éppen ezért, ha akad még hely akár egy kényszeresen maszturbáló férfi betegünk mellett, mindenképp jelzem majd az ápolók felé, hogy magát mellé költöztessék be, nehogy a végén még ártsanak magának. - fordítottam le tekintetem ismét a lapok közé, és pipálgattam, amit jónak láttam. Manipulatív és nárcisztikus személynek írtam be, ami lássuk be, nem is akkora füllentés. Ha ebből az igazgató botor módon - ám nekem kezdvezően - pszichopatának diagnosztizálná, egy percig sem tiltakoznék ellene. Bár némileg - egyelőre legalábbis - túlzásnak érezném a antiszociális személyiség zavarosok közé zárni, főleg, amíg ilyen cserfes. Valahol még bánnám is, ha néhány nap múlva csappanna a jó kedve és már koránt sem lenne olyan kis vidám. De ez ugye, mint tudjuk, benne van a pakliban.
- Nem, valóban nem. Tudja, magával ellentétben, én nem tehetem meg, hogy a napi 24 órájában filmeket nézzek. De ezúttal felmenthető ezalól, ugyanis itt rengeteg ideje lesz tévézni. Bár a műsort közös megegyezés alapján nézik, és ez általában kimerül az állatos műsorokban, szóval készüljön fel. De hé, végtére is, úgy látom, maga amúgy is nagy állatbarát, hátha akad majd valami kutyás műsor. Apropó, van háziállata? Csak mert ha itt kell töltenie ki tudja hány napot, bizonyára gondoznia kell valakinek azt a szegény párát... - néztem fel rá ismét a papírokból kíváncsian. Valójában én sem tudnám eldönteni, hogy van-e vagy nincs. Egy részéből kinézném, hogy esetleg van valami kisebb vagy épp olyasmi, amivel napi szinten társaloghat, ám olyan embernek tűnik, aki megtalálja a helyét és kihasználja manipulatívságát. A pszichopaták nem kedvelik az állatok, de persze mindig akad kivétel. A vállcsapkodást inkább reakció nélkül hagytam, így talán egy nap ő is megunja és leszokik róla, vagy megtanulja, hogy engem nem vehet le a lábamról, mint egyes nővérkéket. Mostanra azonban kezdem úgy érezni, hogy reggel óta, alább hagyott a kávé hatása és az idegeim kezdenek megfeszülni. Ami persze jellemző, lévén, hogy minden percem őrültek közt kell töltenem, de az ilyen tipikusan nagyszájú és nárcisztikusoktól felfordul a gyomrom.
- Nézze a jó oldalát, Mr. Kirk, legalább maga megússza felesleges kilók nélkül. Oh, az egészségről jut eszembe, remélem nem dohányos, ugyanis a betegeinknek tilos a dohányzás. De az orvosi vizsgálatokkor úgy is elmondják majd mind ezt. - közöltem vele néhány mellékes rossz hírt, mert speciel azt kinézem belőle, hogy dohányzik, mégha nem is láncdohányos. Bár égési nyomokat nem fedeztem fel ujjai végén - noha nem is viszgáltam meg alaposan - de egyéb erre utaló jelekből is ki lehet szűrni.
Ami az édesség és jó neveltetés iránti érdeklődését illeti, úgy érzem csak tovább húzza az időt vele. Én még is elmagyarázom neki, abban a naív reményben, hátha egyszer meg is fogadja.
- Hát tudja, az a kutya, amelyik nem harap és nem ugat, az a jó kutya. Persze ez változó lehet mindenkinél. Nyilván, ha az egyik szociopatánk a jó magaviselet mellett, olykor nem lázong a háttérban vagy úszítja a népet, már az is jó pont. Vagy ha egy nimfomániás hölgy kibírja akár egy napig is mindenféle flört nélkül, az is remek út a gyógyulás felé. Ez majd magánál is kialakul. Ki tudja, miféle tüneteket fog még itt produkálni. Rejtett agresszió, kényszeres betegségek... - vontam vállat tájékoztatva s még is kérdő jeleket hagyva a magyaráztat után. Ne legyen olyan könnyű dolga. A némacsend is egy jó pont lesz, de úgy érzem, lesz ennél még bonyolultabb is a történet.
- Puszifutár... - jegyeztem meg utána ismételve, laposakat pislogva és erősen kételkedve szavaiban.
- Akkor remélem ez főállás, és fizetik maga után tb-t. Mert ha majd le lesz kérdezve, sajnos ez is ki fog derülni. Remélem nem szándékszik becsapni minket, Mr. Kirk. Tudja, a kényszeres hazudozás is súlyos dolog. - néztem rá egy újabb figyelmeztető bájos mosollyal, figyelve reakcióját, noha ilyen dolgokon csak egy pitiáner csaló csúszna el. Egy jól képzett, manipulatív személy, könnyedén tovább libben az eféle fenyegetéseken. Újabb csipkelődésén azonban felvontam szemöldököm. Csak a kihívás kedvéért rábólintanék, hátha csak a szája jár, lévén, hogy amint megközelítene és a fal mentén álló ápolók veszélyesnek ítélnék meg, egyből a földre kennék, de úgy döntöttem, inkább nem kockáztatok. Már annak gondolatától is kiráz a hideg, hogy esetleg valami nyállal terjedő vírusos betegséget rejt.
- Tudja, igazán örülök, hogy én kapom meg az esetét. Szerintem hamar rájövünk a probléma gyökerére. - ejtettem meg egy újabb mosolyt, s bár még elcseverészrem volna vele, megszólalt a telefonom, amit ugyan kézbe véve kinyomhattam volna, ám a számot látván, fontosnak éreztem, így becsukva a mappát, indulásra készen, felkeltem a kanapéról és felvettem a telefont. És meg is bizonyosodhattam róla, hogy az úgy halaszthatatlan, így néhány órára magára kell hagynom újdonsült páciensem. Ám mielőtt elmentem volna, letakarva kezemmel a telefont, rá néztem.
- Most mennem kell. A rácson túlra, már nem fogják kiengedni nélkülem, de leadom a mappáját és onnan majd elintézik, hogy hányas szobába kerüljön, illetve a nap folyamán megtervezem a holnapi napját. Addigis viszlát... - köszöntem el, kéznyújtásra már nem volt idő, s mikor elindultam, csak akkor jutott eszembe még egy apróság, így visszafordultam.
- Ó, és készüljön, mert hamarosan mehet t.ü.v.-re. - szóltam oda, majd gyorsan kiviharzottam, hogy irány vegyek az igazgatói iroda felé. |
Nem szándékoztam megrengetni már az elején a jól kiforrott elméletében, s filozófiai karatéba kezdeni egy kibaszott elmegyógyintézet folyosóján, hagytam hát, hogy elringassa magát a biztos tudatban; a világ neki csak neki táncol és mondjon bármit, tegyen bármit, abban mindig ott lapul az igazság. Eszem a kis szívét, olyan lelkesen, reménytelien fürkészett, bizonyára már előre elképzelt engem, ahogy mindenféle új kísérleti módszer alanya vagyok.
A kanapén kényelembe helyezve magamat vettem tudomásul sokadszorra, hogy a sorsom a kezében van, tulajdonképpen legalább annyira, mint most az ölemben heverő plüss kutya az enyémben. Egészen egyszerűen kategorizált be a kevéssé veszélyes zónába és ez valahol sértette az önbecsülésemet, viszont így több mozgásteret is nyerhetek, hogy nem csuknak gumiszobába. Nyilván a bekerülés érdekében nem akartam valakit kinyiffantani egy sötét sikátorban, hogy aztán sálnak használjam a beleit és hurrogva rohangáljak fel meg alá az utcán. Nem is lett volna célravezető amellett, hogy a cikkem sem készülhetne el soha. Hirtelen felrémlett Nellie Bly esete, aki az egész terv ihletője volt és összeugrott a gyomrom.
- Amikor legutóbb szobatársat kaptam, nagyon piszkos dolgok történtek. – jegyeztem meg magamnak, mint egy jól eső régi emléket, holott annyira nem volt mókás az eset, mégis mindig nevethetnékem támad tőle, aminek végén könnyezve fekszem a padlón. Valójában nincs problémám azzal, ha bedobnak mellém egy bolondot, legyen az akármilyen flúgos, én mindenkivel megtalálom a közös hangot, ebben rejlik az egyik tehetségem, ezért vagyok jó abban, amit csinálok.
A két szemöldököm felvándorolt a faarccal elsütött, nem tudom ő ezt sorolja a vicc kategóriába? Gondolom, mert mintha egy kis büszkeség párolgott volna a hangjából. Aztán sebesen körmölni kezdett, remélem nem azt, amit az előbb mondott, hogy aztán majd a hogyan bánjunk a betegekkel tréfásan című könyvében megemlítse.
- Heh, igazán kreatív, de nem sokszor láthatta a Star Warst. Darth Vader, mint szégyenlős ismerős, aki gyümölcslevet szlopál a lélegeztetőjén keresztül. És még nekem van élénk fantáziám. Sebaj doki, ahogy maga mondta mindenre van megfelelő kezelés. – csapkodtam vállon megértő, enyhén sajnálkozó pislogások közepette, mintha a helyzetet kifordítva, én lennék az orvos és ő a beteg, aki hülyeségekről hablatyol. Egyéb pontokon, szívesen kielemezném én is őt, de most csak mint egy a háttérből teszem, hogy aztán amikor az újsághoz kerül az irományom, neki is küldhessek belőle egy példányt, hogy mit szól hozzá. A nagy részét úgyis tagadná, ha igaz, ha nem, meg aztán most még nem esek bele a csapdába, hogy balítélet alapján alkossak képet róla, meg úgy az egész szituációról. Ahh, ezért estem én bele ebbe a szakmába, mert itt fontos szerepet játszik a tapasztalás, ami igazán begerjeszt.
- Köztünk legyen szólva, meg is látszik rajtuk, rájuk férne egy Rubint Réka féle hasizom gyakorlat. – csóváltam rosszallóan a fejemet, mint aki egészen bekajálta a szomorú történetet a kifosztott édesség raktárról egy atyám uram, egy elmegyógyintézetben édesség raktár, aha én meg vagyok Ali pasa, aki az 1822-es évben megesett halálát követően időutazott és megszállta eme ártatlan, gyönyörű emberi testet. Ámen.
Látom ám, ahogy kacsingatott felém a jó magaviselet említésekor és már-már kibukott belőlem, hogy mégis mit szeretne érteni különleges páciens alatt, de lehet nem akarom hallani a válaszát, főleg, hogy az egész édesség osztás úgy kamu, mint a kis huncut mosolya, amit szívesen leharapnék az ajkairól. Azaz hogy mégis szeretném hallani az okfejtését, mert nagyon emésztett belülről a kíváncsiság, egyrészről meg a naivitásom, ami a cukiságom fő pillére volt.
- Különleges páciens? Az milyen? Csak hogy tudjam mi legyen itt életem célja. Az édességért majdnem bármire képes vagyok ám. – érdeklődtem ártatlanul a plüss mögül, ami most fél arcom eltakarta és csak a szemeimet engedte láttatni.
Az újabb kitérőmre adott feleletére megint csak somolyogtam a bajszom alatt, amolyan rejtélyes misztikus módon. Végül csak azért sem vittem tovább ezt a szálat, pedig lett volna még hová tovább emelkedünk a bölcsek közé. Nem hinném, hogy ezt már az első beszélgetésünk alatt elakarom mélyíteni, a környezet sem hozzá illően meghitt. Nincsenek köröttünk buddha szobrok és mi sem vagyunk kopasz szerzetesek.
- Puszifutár vagyok. – néztem rá egyre mámorosabban, s csak úgy tudtam a mosolyom visszafogni, hogy az alsó ajkamba haraptam. Valódi hivatásom nem kívántam megosztani vele elvégre azzal megkockáztatnám a lelepleződésemet. Most van itt az ideje annak, hogy hálás legyek az álnevemért, amit a cikkek írásakor használok, na, meg persze Boss Kennickie-nek, hogy bevetette minden mágiáját, hogy segítse itteni ügyemet és elfedje a nyomaimat. Nem kívántam megkönnyíteni Mulder nyomozó munkáját, aki minden elejtett szavam mögött állami szintű összeesküvés elméletet vélt látni, az sem kizárt, hogy a végén idegen lényként diagnosztizál, mert élvezem a társaságát, ilyet pedig nyilván egy évszázadban egyszer tapasztal.
- Ha akarja doki, szívesen bemutatom gyakorlatban, hogy ez mit takar, de ha szégyenlős ajánlom ne a betegei előtt csináljuk, mert engem ugyan nem zavar a közönség, de ugye maga...maga itt az élő példakép, nem akarnék foltot ejteni a sziklaszilárd hírnevén. – megelőztem mielőtt rátért volna a tárgyra, hogy ez mégis milyen munka és ebben is biztosságot nyert volna, hogy csak kitaláltam az egész életemet, sőt még a sokak szerint lehetetlenül kék szemeimet is, és a kínai nagy falat megrengető humorom is a Marsról jött. Ki tudja, én abszolút hiszek a földönkívüli életben. |
 Gyerekként viselkedik, mi a szempontunkból megkövetelné, hogy hasonlóképp, gyermekként kezeljük. Ám én ezt megtagadom. Ha egy őrültben megerősítjük, ami csak ideiglenes megnyugvást adhatunk a számára, ám jóval távolabb kerül a gyógyulástól. Még ha egyszerűbbnek is tűnik a játékban való már-már szórakoztató szerep, valójában semmi jóra nem vezet. Hogy ezáltal ellenszenvesek leszünk? Igen, bizonyosan. De ha eljön a gyógyulás vége, és a páciens rá ébred való önmagára, nem annak lesz hálás, ki mind végig csak erősítgette diagnózisában. Az csupán megrezzenve fogadtam, hogy szívesen húzza az idegeim. De se baj, lesz itt még sírás.
- A valóság az, miben élünk, s ez is tart életben. A fantázia csupán menekülés ebből. Ám a túlzott képzelgések, mint tudjuk, nem egészségesek. De ne aggódjon, az én szakmai gyakorlatom és tapasztalataim alapján biztosíthatom, hogy minél előbb nekiállunk felállítani a diagnózist, majd a kezeléseket, annál előbb rázhatunk kezet majd a végső búcsúkor. - pillantottam fel rá, nagy reményeket fűzve terveimhez.
A kanapén ülve tudtam, hogy remek alanya lesz a kísérleteimnek. Elsősorban persze jöhetnek az általános kérdések és vizsgálatok. S ellenben az irodámban, itt csínyán kell bánnom a manipulálással. A bemutatkozást megint elviccelte, de csak, hogy ne érezze ellenséges felállásom felé, mégha faképpel is, mindvégig őt bámulva, de kezet ráztam a plüssel. S csupán tényleg egy pillanat erejéig gondolkodtam el a rá mutatásán. Nem vagyok egy nagy sci-fi rajongója, de hű, mintha még hasonlítana is az újabb kiadás egy színészére. Remélem semmiféle rokoni kapcsolat nincs köztük. Már csak egy begőzőlt filmsztár kicsapongásása hiányzik.
- Tehát Kirk... - köszörültem meg torkom, hogy további kérdésekkel traktáljam.
- Tudja, az én feladatom besorolni a megfelelő helyre, hogy a megfelelő ellátást és kezeléseket kapja majd a diagnózis felépítése közben és után, ám addigis, nos, mivel nem tudunk arról, hogy embert ölt volna, vagy hajlama van rá, így a kezelhető páciensek közé tesszük. Addig a pontig pedig még szobatársat is biztosítunk. - vázoltam fel röviden a jelenlegi lehetőségeket. Na nem mintha választhatna bármiből is.
- Egy ismerőse, csak ugyan? - pillantottam fel rá érdeklődően, noha nehéz lett volna elhinni mind ezt.
- Na és hogy hívják? Ő is a Star trekből pottyant közénk? Vagy csak nem Darth Vader az? - viccelődtem, csak épp mosoly nélkül, néhány apróságot feljegyezve a mappájába, de figyelmem ez követően ismét csak az övé volt.
- Valóban, a legtöbb intézettel ellentétben, nálunk a konyhán is odafigyelnek a betegekre. De rossz hírrel kell szolgálnom, mióta egy hónappal ezelőtt néhány alkalmazott rendszeresen kifosztotta az édesség raktárunk, sajnos nem jár már az ingyen keksz, se a nyalóka. Csak is a különleges pácienseink kapnak olykor, de ahhoz nekik is jól kell viselkedniük. - tettem hozzá a végét apróbb utalással felé, sőt, hogy lássa milyen engedékeny vagyok, még egy általa kért bájos mosoly is felkúszott arcomra. Az egész szépség hibája pusztán annyi, hogy nincs édesség raktárunk. De erről neki nem kell tudnia.
Kissé kusza kérdése azonban újfent meglepett. No csak, valaki tud igazán érett módjára is viselkedni. Vagy csupán az édesség szó hallatán fogta magát vissza?
- Mindig is vonzott az elme működése. Sokkal dinamikusabb, mint ahogy az agy működik. Az már csak mellékes szál, hogy aztán orvosként is megfelelek. Könnyebb átlátni a problémákat, ha az érem mindkét felét ismerjük. És itt az elme és az agy működésére utaltam. Na de visszatérve magára... Mivel is foglalkozik pontosan? - érdeklődtem tovább, mert jelen helyzetben ő az, akit ki kell elemezni s nem fordítva. Gyanús alakja miatt azért majd körbe kell szimatolnom, de úgy vélem, ez sem jelent majd nagyobb kihívást. |
 - Szóval akkor nincs matrica. – konyult lefelé a szám, legbelül azonban, nos, tényleg bántam, hogy nincs. Istenemre mondom, hogy én vagyok az egyetlen bolond ezen a helyen, mert élvezem, hogy itt lehetek, míg a többiek, akik tényleg betegnek vannak diagnosztizálva, szabadulnának. Most akkor ki az igazi őrült? Költői kérdés, nem várok rá választ. A kapunál vakarózó gorillák készségesen engedtek az utunkra. Sherlock Holmes földi valója azonban megállított még a társalgóba való belépésünk előtt és előadta, hogy mennyire nem járja amiért ilyen jól érzem magamat. Biztosan egy elvetemült színész vagyok, aki úgy készül a szerepére, hogy élőben kipróbálja magát a fogykosok között. Adom, végül is teljesen egyértelmű, csak idő közben kitörlődött a memóriám azért nem ugrott be, nosza. Egyébként meg tényleg kajás vagyok, szóval őszintén megvallottam, hogy jó lenne, ha megdobna a műsor végeztével némi elemózsiával, szóval a szimata igen rosszul fogott, amikor azt hitte megjátszom a hülyeségem. Tehetek én róla, ha folyton követelőzik a gyomrom és szeretem szóvá tenni? De lehet az zavart be a képbe, hogy alapból tudok ilyen gyerekes lenni és ezt nehéz elfogadni egy 29 éves, jóképű kandúrnál mint én? Hm.
- Na, ne mondja Egyértelmű Kapitány! Gondolom még nem hallott arról, hogy a valóság poklánál jobb az illúzió mennyországa. Jelen esetben nekem, kedves szexi ajkú doktor úr, megteszi az illúzió, de azért kösz a felvilágosító órát. – viszonoztam a pillantását kihívóan, finoman somolyogva a bajszom alatt, ahogy elléptem mellette a helyiségbe lépve, finoman rácsaptam a fenekére. Bárhogy is gyanakszik, bármennyire is Conan Doyle művein cseperedett, a rólam alkotott képe akkor sem lesz több soha egy hamis képnél. És ezen az sem változtatna, ha valamilyen módon rájönne a valódi célomra, amiért bedobtam magamat a cápák közé. Egy féligazság is csak féligazság marad, s az bizony igaz, hogy megmondani valakiről, hogy elmebeteg-e, ha jól játszik, nos, nem egy pillanat mutatványa. Az sem épp okos döntés, ha az orvos kiteríti a lapjait és rögvest felfedi, hogy nem bízik a beteg valóságosságában, ezzel talán táplálva annak önbizalmát a játék folytatására. Talán színészkedik, talán viccel, talán nem és egy intelligens pszichopata az illető, de az biztos, hogy ez is egy sakk játszma.
- Nem mondta, hogy ez egy igazi éden! – forogtam körbe vidáman, mint egy kölyök és rögvest lecsaptam a plüss részlegre, magamhoz ragadva egy édes, de kissé nyomorult kutyát. Baszd ki komolyan lehidalok milyen mézes mázas madzagon rángatják az itt tartott szerencsétleneket. Szabadidőben megy a kényeztetés, a színfalak mögött meg a kínoztatás és egyéb elragadó tevékenységek, amiben valószínűleg erőteljes részt vállalnak a morcos szemöldökű ápolók is. Micsoda képmutatás. Sebaj, hamarosan leleplezem ezt a patkány fészket.
- Helyes pofa. – intettem oda az ablaknál ácsorgó fazon lábánál fekvő farkas? what? mit keres ez itt? felé. Azért ezt már lehet bizarrnak nevezni, remélem ő nem a terápia része, mint agyarral gyógyító kolléga.
Nem akartam sokáig nem tudomást venni Okoska törpről, annyira beleélte magát, hogy a személyes doktorom lehet a lelkem, nem kívántam jobban megbántani, valószínűleg már így is komoly bajban vagyok nála. Ez némileg megszédített, mert kevéssé készültem fel arra, hogy mit tud nyújtani nekem, ha igazán bögyében leszek és elhatározza, hogy én leszek az első számú közellensége, mint nem ’normálisan’ viselkedő, nem ’átlagos’ beteg.
Lehuppantam mellé a kanapéra a plüssel a kezemben és annak a mancsát adtam a bemutatkozásánál a saját kacsóm helyett.
- Kirk. Tudja, mint James T. Kirk. – viszonoztam a gesztusát teljesen komoly arccal, mintha valóban az igazi nevemet mondanám és én volnék a U.S.S. Enterprise eltévelyedett kapitánya. Meg kell hagyni, a Hamlet Q. Kirk sem éppen valós, tényleg nagyon színpadiasan hangzik, de ennek nem most volt jelentősége.
- Van itt egy ismerősöm. Őt jöttem meglátogatni. Azt mondta nagyon jó itt a gyümölcslé. Tudja, igazi gyümölcsből préselt lé, nem úgy mint azok a vacakok odakint a boltokban. – dőltem hátra kényelmesen, majd a lábaimat felhúztam és törökülésbe szenvedtem magamat, úgy vizslattam körbe, fel-alá a társalgóban, mint aki komolyan keres valakit, valamit, leginkább valamit. - Viszont szegényem nagyon szégyenlős, maga meg igen ijesztően tud nézni Mr. Doktor Fisher. Talán, ha lenne szíves megereszteni egy mosolyt, ő is előmerészkedne. Mármint az ismerősöm. – magyaráztam bólogatva, hátha a Teremtő keze lenyúl és mosolyt varázsol arra a csini szájára. Ahh, szörnyű vagyok.
- Mondja doki, ez igazán mindig érdekelt. Mi visz rá valakit, hogy pszichiáternek álljon egy elmegyógyintézetben? Csak mert, ha vonzzák a beteg emberek, az nem azt jelenti, hogy valamelyest maga is az? Mintha mások problémáin keresztül, mások betegségén át akarná látni magát, hogy azzal igazolja, ön valójában nem beteg, hanem az, aki segíteni akar. – hadartam, de azért a kusza megfogalmazáson át talán lehetett érteni, hogy mire akarnék kilyukadni. Avagy mégsem. Elgondolkodva a saját szavaimon csücsörítettem be az ajkaimat, s bámultam el a távolba. Gyakran csinálom ezt cikkírás közben is, amikor a megfogalmazáson agyalok, megszokás. |
[25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Nem mondom, hogy egyből alább szállt az aggodalmam, de legbelül valami azt súgta, ha nem is teljesen tiszta, azért talán nem is egy pszichopata gyilkos. Aztán lehet tévedek. Megint. És ez nem is lenne olyan meglepő a túlzott naivításomnak köszönhetően. De képtelen lennék rögtön a legrosszabbra gondolni, mert hiszem, hogy még a legromlottabb lélek mélyén is rejtőzik valami jó, valami szerethető. Egy ember sem születik szörnyetegnek, mások teszik azzá. Nem utolsó sorban az is Kirky mellett áll, hogy ezek szerint nagyobb állatbarát, mint emberszerető, egy antiszociális zavaros pedig maximum kínozza őket.
Hihetetlen de az igazgatóval és az összehívott orvosokkal való vita rövidebb volt, mint hittem. Szerencsére azonban itt nem jött be a nagyobb létszámml szembeni vereség, noha az ügy még jelenleg is áll, így teljesen én sem érezhetem nyugodtnak magam. Na nem magam miatt, éppenséggel most nem az én kezeléseim utáni mellékhatásokat olvasták be, vagy panaszkodnának rám orvos társaim. Az egyik harmadik emeleti betegről szólt a vita, aki nem érdemli meg az itt létet a kollégák szerint, de még az életet sem, hisz rengeteg vér tapadt a kezéhez. Ám én mint a betegek védőszentje igyekszem tudományos és orvosi véleményekkel ellenezni a mielőbbi kivégzését. A bíró, azaz az igazgató ezúttal az én oldalamon tette a voksát, ami minden bizonnyal nem a felém irányult tiszteletéből fakadt, mint inkább a kísérleteim jó irányba haladásának, mely által szép kis összegek lebegnek a lelki szemei előtt. Tisztában vagyok vele, hogy nem szívlel, mert ha szimpatizálna velem, már akkor kirúgta volna kérésemre azt az ostoba kis vérebet, miután az lelépett egy kis időre. Gondoltam megkönnyítem Ed útját, és ne kelljen azzal fáradnia, hogy vissza kelljen jönnie. De persze mindenféle indoknak nevezett baromsággal harmadszorra is elutasította kérésem, ahogy az újonnan érkezett állat terápiás kölyök kirúgását is. S a legrosszabb az egészben, hogy pletykálják már vissza is tért az a majom, így kénytelen leszek kicsit meghúzni magam, lassítani a tempón, ami által tovább fog tartani a cél elérése, mint ha páros lábbal rúgták volna ki.
Nem tehetek róla, komolyan kezdtem aggódni Lucas állapotáért. Nyilván Kirky sem szándékosan piszkerálja, ám kamasz, szőke barátom idegei ehhez kevésnek bizonyulnak. Eltudnám képzelni, hogy a terápia után, napokig nem fog kijönni majd a szobájából szegény, mert totál ki lesz az újonnan jött cimboránktól. Ám azt eleinte pozitívnak véltem, mikor Kirky felajánlotta a békét, de mikor Lucasra néztem, akinek a homlokáról is leolvasható volt, hogy bizony ezt is támadásnak veszi, elbizonytalanodtam. Egy ideig nem is volt hajlandó bármit is tenni, a duzzogáson és a karbatett kezeken kívül. De aztán előrébb hajolt, ami végett attól tartottam, ennek bizony pofon lesz a vége. Nagy meglepetésemre azonban nem így lett. Úgy tűnt ismét csak ő az, aki megadja magát, és együttműködően nyújtotta kis ujját, ám az utolsó pillanatban a másik kezével indított ellen(?) támadást és összekócolta vele Kirky haját, majd elégedetten hátra dőlt bólintva egyet.
- Remélem kétszer is, könyökig felnyúlnak majd neked, csak hogy biztosra menjenek, nem rejtegetsz e valahol cukorkát. - somolygot "szépeket" kívánva Lucas, amire már fárasztó lett volna ezredszerre is rosszalóan nézni rá.
Szegény Scotty, khm, akarom mondani Lucas, egyre kevésbé tolerálta Kirky pajkos megnyilvánulásait, ezt kifejezvén pedig az első kezébe kerülő kanapén pihenő párnát hozzá vágta.
- Hát én... én a másodikon kaptam szobát. Jó lenne, ha téged is odaosztanának be. Mármint ne érts félre, nem azért, mert akkor szigorúbb körülmények közt lennél, hanem, mert akkor zárlatok idején is találkozhatnánk. Mert hogy őszinte legyek, el sem akarom képzelni miket művelnétek Lucassal egy részleg zárlat idején... De kb. olyasmilyen lehet, mint amikor két koleszos folyton piszkálja egymást... - csóváltam a fejem, mert így belegondolva pokoli lenne, ha még egy szobába is kerülnének. És nem gonoszságból, de leginkább Lucast sajnálnám. Reméltem azért, ha nem is oszlattam el minden kétségét, azért nem hiszi, hogy gonosz vagyok, csak mert a másodikon lakom. A kelletlen problémámról pedig pláne nem akartam csevegni, még a végén jobban megutál, mint a doktort. Ahh, így belegondolva az sem lenne jobb, ha másodikon lenne. Elkerülhetetlenné válna, hogy ne fusson össze a többiekkel, hogy azok közül is a rosszabbak, direkt bántsák. Nem. Az lenne a legjobb, ha a társalgóban lévő kanapén ágyaznának meg neki. Ha volt lehetőségem, átkaroltam a derekát, amitől úgy nézhettünk ki, mint két régi jó cimbi, vagy mint akik részegen egymást támogatják haza, de nem akartam veszni hagyni a jókedvünk.