FrissítésSúgó

Venus	2019.08.07. 12:05 -
	"Két módja van, hogy az ember szembenézzen a dolgokkal, kétségbeeséssel vagy iróniával, és a kettő közül egyik sem változtat az asztalon heverő lapokon. A végeredményről nem mi döntünk, de hogy a játszma utolsó percét hogyan töltjük, arról igen."

[34-15] [14-1]

Déti	Előzmény | 2020.02.08. 11:37 - #34

Dommiel 2020 | Baltimore-i Pszichiátriai Intézet, USA Sajnálatos, hogy a páva násznak indult forró táncunk végül kudarcba fulladt. Pont mikor már a villámok is összecsaptak fejünk felett, s a világunk egy pillanatra eggyé válhatott volna. Megízlelhettük volna, milyen az a lét, a teljes szabadság, az önfeledt öröm érzete. Belekóstoltunk, s most jobbára - de én bizonyosan - vágyni fogjuk a folytatást, az ismétlést, hogy kicsit kizökoentsen a szürke mindennapokból, mely örökkévalóságként létezik a számunkra. Számomra biztosan. Nem csak fizikailag, de lelkileg is fogoly vagyok idebent. Az életem csupán semmittevő napokból, órákból s percekből áll. Nincs nap fénypontja, nincs délutáni menta tea. Ha nem lépek valamit, valamit kicsit rosszat, semmi sem történik. Nem, nem jó a büntetés, nem kenyerem, hogy megvonják tőlem az ételt vagy szóbeli - mit sem érő - megrovásban részesítsenek, de mégis... valami más, valami... történik. De a mai nap más. Bajt okoztam, kitörtem. Megszökni ugyan nem tudtam - s talán már nem is hajt annyira a vágy, mint azelőtt -, de ráleltem olyanokra, akik érdekelnek, akikben látok valamit, akiket irányíthatok. Az uralkodás érzete pedig mindenek felett áll. Isteni érzés, noha nem az örökkévalóságig. A doktor nem örült a látottaknak, s ami azt illeti mi sem neki. De jelenleg ő áll felettünk, így nincs mit tenni, mégha oly nehéz is elszakadni tőle. Még a visszaöltözés során is bosszúságot éreztem, noha elenyészően, ahogy elnyomta a folytatásra vágyakozás. A celláig meg nem kísért a doktor, feltételezem, mert egy nem kívánatos személy tartózkodik ott, akivel meggyűlt a baja s most köszöni, de nem kér belőle. És csak egy személyről tudok, aki a mai nappal érkezhetett lakótársként a mi emeletünkre. A gondolat félúton mosolyra is fakasztott. Itt egy csokoládé, ott egy karamella, a keserű napoknak vége, mert bejutottam a cukorkaboltba. Ó, még mit nem! Ő jött hozzám! Nem zaklattam Amunt, ostoba csacsogással, elmém úgyis lekötötte ifjú lakótársam gondolata. Mit mondhatnék, ha már lehetőségem adódik jó társaságok terén, nem hagyom ki az alkalmat. Csak drága istenségem ne lássa okát a féltékenységnek, mert akkor lehet a kis oroszlánomnak és nekem is annyi. Ilyesmit azért nem kockáztatnék. A cellához érve már két őr is bekapcsolódik hozzánk és a rácson túlra ők kísérnek, míg én engedelmesen sétálok be. A cellám immáron tiszta, mondhatni nyoma sincs az előbbi halálnak. A hullazsákkal sem találkoztam, korábban elszállíthatták. Az őrök kisétáltak, én pedig szembefordultam Amunnal. - Már is hiányzol... - mosolyodom el szélesen, a legkevésbé sem megjátszottan, éppen csak kicsit gonoszkásan. De ez sem Amun felé irányul, csak bosszantó doktor felé, aki ugyan nincs itt, még mindig nyomott hagyott bennem eme húzása miatt. Szemem sarkából azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni Leot sem, aki minden bizonnyal fele annyira sem örült nekem, mint én neki. Nem akartam kételyt kelteni Amunban, így megvártam míg elmegy, addig pedig figyelmem nagy része az övé volt. De a kötelesség egy idő után elhívta, vagy a munkája ért végett a mai nappal, így jobbára - ha fogyelmen kívül hagyjuk a többieket - ketten maradtunk Leonarddal. - Haragszol? - kérdem, bár a válasz nem is lehetne egyértelműbb. Szabadsággal kecsegtettem, rúttúl visszaéltem vele, kihasználtam és be is csaptam önzőségből. De mit mondhatnék minderre? Én is csak ember vagyok. öltözék | x | 😊

Venus

Előzmény | 2019.12.30. 15:56 - #33

Rengeteg dolgot terveztem, számtalan terv elevenedett meg előttem, egy fényes jövő, amit segíthet elérni… annyi csodás dolgot tehetnénk együtt. Elérhetnénk, hogy úgy bánjanak velünk, ahogyan megérdemeljük. Hogy úgy bánjanak velem, ahogyan megérdemlem… már annyira közel voltunk. Annyira közel lehettünk volna… ha meg nem zavarnak. Már magam előtt láttam mindent, amit elérhetnénk együtt, amikor megszólalt a belépő orvos. Nem veszem le a tekintetem Dommielről, semmi szükség rá, anélkül is tudom kihez tartozik a hang. A legjobb személy, aki benyithatott… a nemtetszésem halk morranásban nyilvánul meg, bár a körülmények miatt félreérthetően vággyal fűtött. Korábban az orvos is beindította a fantáziámat, láttam benne potenciált, ugyanakkor a veszélyt is. Ilyen időkben pedig nem engedhetek meg magamnak ekkora veszélyt. Vele alkudozni olyan, mintha az ördöggel fognék kezet… de a történtek után akaratlanul is rákényszerülök. Azok után amiket hallottam róla, nem hittem, hogy felebaráti szívességből el fogja hallgatni amiket látott, főleg, mivel a szavai is fenyegetést sejtettek. Dommiel nem zavartatta magát, egészen addig amíg fel nem fogta az orvos szavainak súlyát. Mindkettőnknek rossz lenne, ha elveszteném a munkámat… bár attól jobban tartottam, hogy bezárnának. Nem azért, mert nem tudnék megszökni… csak kellemetlen lenne. Felesleges köröket kellene futni, amik lassítanák a terveim. Türelmes ember vagyok, de nem az örökkévalóságig. Már így is éveket pazaroltam, amire a korábbi fogságom sem segített rá. Semmi kedvem nem volt újrakezdeni… főleg miután végre megtaláltam őt. Kicsit sem jöttem zavarba az orvos figyelő tekintetétől, nem volt miért. Nincs mit szégyellnem, sem a testi vágyaim kielégítését, sem pedig magát a testet, ami korábban még annyira égett Dommiel miatt… Bár a közönség nem zavart, a közönség személye annál inkább. Kétségtelen, hogy minden másodperccel lopott a köztünk levő tűzből. A csípős megjegyzések a nyelvemen voltak, de elhallgattam őket, magamnál voltam már annyira, hogy vissza tudjam fogni őket. Nem kell több kapaszkodót adni az orvosnak, amikkel kihasználhat. Minél kevesebb dolgot tud, annál könnyebb lesz kijátszanom őt. Annyira közel voltam… annyira közel voltunk… sóhajtva nézem Dommiel távolodó arcát, miközben igyekszem lenyugtatni a testem, kezdve a szabályosabb légzéssel és szívveréssel. A tudat, hogy a doktor még az ajtóban áll segít a lenti helyzetemen is, akárcsak azok a helyzet miatt kielégültnek aligha nevezhetett cseppek, amiket a szövetségesem utolsó pillanatokban kicsalt belőlem. Sokkal kellemesebb lehetett volna más körülmények közt, így nyugodt helyett feszült lettem. Arra a kelleténél hosszabb pillanatra, amíg ezt ki is mutattam, bántam, hogy lemostam a festéket az arcomról. Az leplezte volna a megránduló arcizmokat, a szorosabban összepréselődő ajkakat, a kissé összeráncolt szemöldököt… de ahhoz eléggé uralom a testem, hogy tartson sokáig, amire kezembe veszem a nadrágot is, már szinte nyoma sincs, visszaköltözik az arcomra a megszokott higgadtság, miközben megigazítom a nadrágot az övvel, s végül elveszem a felsőm is. Csak az után pillantok az orvosra, hogy teljesen felöltöztem, de akkor is csak futólag, szinte teljesen mellékesen, szinte jelezve, hogy elkészültem, nem lesz itt már semmi látnivaló, majd Dommielhez fordulok, őt már alaposabban szemügyre véve, hogy elkészült-e. Miközben végigmérem, a hajamba túrva a helyére simítom az elcsúszott tincseket, eltüntetve az utolsó nyomait is a történteknek. Bár a nadrágom táján még nem szűnt meg teljesen a feszítő érzés, az anyag szerencsére nem túl tapadós, elrejti egy részét, a maradék pedig remélhetőleg nemsokára megszűnik. Szabályozom a légzésem, kiüresítem a fejem, az talán segít enyhíteni, eltűntetni a végső nyomát is annak, hogy valami történt akkor a szobában. – Indulhatunk? – A kérdés ugyanúgy szólt Dommielnek, mint az orvosnak, bár főként Dommielnek. Azt gyanítottam, hogy az orvos nem azonnal óhajtja behajtani a szívességet amit remélhet a látottakért. Ne tegye. Minél több időt ad, annál kevesebb esélye lesz sokat kérni. Mert nem hagyom, hogy bábnak használjanak. Nem hagyom, hogy egy ember irányítson. Nem tudnám elviselni. Ha senkinek nem volt ellenvetése, akkor én már indultam volna, meg sem próbálva a megszokott módon karon ragadni a társam, a kézen fogva sétálgatás meg furcsább lett volna. Reméltem, hogy a korábbi séta ezúttal is tökéletesen meg fog felelni. Bár a kialakult helyzet kelletlen volt, Dommielnek is okosabb nyugton maradni. És arra már rájöttem, hogy nem hülye. Őrültnek kezelik, pedig igenis magánál van. Élesebb az elméje, mint sok normálisnak bélyegzett emberé. Talán pont ezért félnek tőle. Mert felettük van. A fejemben még visszhangoztak Dommiel szavai, a kérése, a megjegyzés, amit az orvos aligha hallhatott, olyan halkan hangzott el. Válaszul csak egy pillantást kapott, ami nem sokat mondott, nem ígért semmit, de nem is cáfolt. Nem ígérhetett semmit, hiszen tartom a szavam, nem ígérhetek olyat, amit nem biztos, hogy megteszek. Pár pillanattal korábban talán kicsalta volna az ígéretet, de már tisztábban láttam annyival, hogy elgondolkozzak rajta. Veszélyes. Sok a kockázat. Az ajánlat csábít, de nála nem folytathatjuk. Elintézni, hogy a kamerák ne láthassanak nem lehetetlen, hiszen tervben is volt a jövőben… de nem akartam túl korán eljátszani. De ha meglátnak, sok időt veszthetek. Ha kirúgnak, nehezebb lesz kihozni innen… bár nem lehetetlen… vannak olyan nővérek, akik megtennének nekem egy-egy aprócska szívességet. A test csábításainak ellen tudok állni. Mindig ellen tudtam állni. Te megnehezíted nekem, Dommiel… de még te sem törsz meg teljesen ilyen könnyedén. Nem ez a fő célom, ez csak egy eszköz lett volna, de a hűségedet úgy hiszen, már így is magaménak tudhatom. Főleg miután megszabadítalak. Talán okkal gyaníthatom, hogy az orvos jobban fog figyelni a történtek után, vagy legalább is keresni fog még. Nem kell eggyel több okot adnom neki, főleg nem kézzel fogható bizonyítékot. A történtek elcsendesítettek, ha rajtam múlt, egészen Dommiel cellájáig elmerültem a gondolataimban, a jövőnk terveiben, amikben átírtam egy két apró részletet.

Déti	Előzmény | 2019.12.20. 20:34 - #32

Dorian   Szemtelenségét igyekeztem figyelmen kívül hagyni, noha roppant mód kezdett vele felmérgesíteni. Még jó, hogy türelmes ember vagyok és a mai herce-hurca után már igazán képes vagyok uralkodni magamon. Valamilyen módon talán még előnyömmé is válhatna ez a kavalkád. Már, ami a kísérletet illeti. De az is tény, hogy egy hozzá hasonló élettelteli, egészséges egyeddel még mindig többre megyek, mint mondjuk egy sebesülttel, akit azonban könnyebb volna eltűntetni. De nem bánom, legyen haragos, üvöltsön, átkozódjon, viselkedjen csak őrültek módjára, hogyha eddig kételkedtek is benne, most őmaga bizonyítsa be, mennyire is jó helye van a dilisek közt. Még utoljára hátra pillantok rá, pontosabban csak az üveg kalitkájára, majd zsebre vágott kezekkel elindulok felkutatni a körözöttet, aki okozta ezt az egész pánikot, és akinek már rég itt kéne lennie. A folyosókra érve látom, hogy már lassan ismét a nyugalom uralja a helyiségeket, takarítanak és az ápolók a biztonságiakkal együtt visszakísérik a betegeket. A furcsa az, hogy a jelzések egyértelműek a zölden világító neon fényekben és a falakon is értelmezhetőek a megnevezések és a nyilak, mégsem látom a pácienst erre csoszogni az ápolóval. Bántotta volna? Pedig jó kondiban lévőnek tűnt a maszkos. Nem tetszik ez nekem. Némi szájhuzogatást követően kezdek el benyitogatni minden helyiségbe, mert kizárt, hogy mindketten szőrén szálán eltűntek volna. Időbe tellik, s nem is kevésbe, mire elérek az ajtójukig. Hiába kértem mástól segítséget, hiába rémisztgettem az ittenieket, hogy fellelkesüljenek attól, hogy jobb volna felkutatni a szökevényt, mielőtt újabb áldozatokat szed, senki sem tudott róla semmit. S ez ma már nem az első ilyen. Bosszantó, hogy a félelmüket ostobasággal próbálják leplezni. Csak odatettem a kis kártyát a kijelzőhöz és az amúgy csak is az itt dolgozók által nyitható ajtó egy csippanással, majd egy ezt követő kattanással kinyílt. Nem mondom volt is nagy meglepetés, bár az effajta bújkálós légyottokat általában a fiatal vagy a fiatalra éhező dolgozók szokták művelni, ritkábban két beteg, s még ritkábban esetleg egy kiéhezett 12 órázós ápoló és egy könnyen megtörhető női páciens. De hogy két teljesen más oldalon álló férfi tegye mindezt, ráadásul egyikőjük nem rég gyilkolt meg néhány embert, nos, elképesztő. Mondhatnám, hogy ezen nincs mit csodálkozni, hisz egy őrültek házában dolgozom, de lássuk be, ez már messze túl megy a határokon. Mégsem csináltam belőle nagy ügyet. Nem akartam. Sokan jó néven veszik a diszkréciót, hálásak érte. Nekem pedig szükségem van a hálás emberekre.   - Na ne, ezt ne. Fejezzék be. - szóltam rájuk komolyan, parancsolóan, de nem kiabálva, nem kell ide közönség. - Elég.   - Öltözzenek vissza. Ki tudja hányan keresik már magukat. Gondolom nem volna jó, ha eztán büntetésből magát kirúgnák és feljelentenék, - néztem itt arra, aki eddig azt a farsangi arcfestēet viselte - magától pedig megvonnák a mozgási lehetőséget - pillantottam a térdepelőre. Mert megvonhatják tőle, ugyanis létezik ágyhoz szíjazás. És szerencsés, ha ezt a mai műsorát "élve" megússza.   - Vigye vissza a beteget, kérem. - szóltam rá ismét az ápolóra és, hogy ténylegesen elvegyem a kedvük a dologtól, ott maradtam és karbatett kezekkel vártam rájuk.   Dommiel   Szenvedélyes, titokzatos és vad tánc volt a miénk. Senki sem érezhette a másik által nyújtott biztonságott, mert nem is volt. Veszélyesek voltunk. Nem csak mások, de egymásra is. A lassan cseperedő kapcsolatunk mérgező. Egyszerre fojt és csókol. Tagadhatatlanul élvezem, éppen ahogy közelségét is, pedig ma már egyszer sor került a kielégítésemre. Ám ahhoz, hogy kapjak, adnom is kell. És én adok. Nem fukarkodom az érintésekkel, a csókokkal. Mielőbb magaménak akarok minden porcikáját. A hatalmam alá akarom vonni, az őrületbe kergetni, kisajátítani. Mások cserben hagyták, de én nem fogom. Mert tudom, hogy ajkain alácsorduló szavai nem csupán mézédes csepp, hanem igaz. Segíteni fog. Kiszabadít a fogságból, szabadságot ad, én pedig magamat adom oda neki végül. Testünk olyannyira forr, szinte már egybe olvadok vele, amiként megérintem, hozzá simulok, s még ígyis... többet és többet akarok. Megakarom törni azt a kemény gyémánt falat, az erődjét, hogy magamévá tehessem őt, mindenét. Felajánlom neki a kényeztetésem, bár nem is oly nagy áldozat mindez, hisz én épp olyan tüzesen élvezem, mint ahogy ő. Eleinte csak óvatosan ízlelem, finoman kóstolva centiről centire, ismerkedve a méretével s a határaimmal. Nem szándékom a kellemetlenség okozása se neki, se nekem, de szeretem feszegetni azokat a bizonyos határokat, hiszen attól erősödik az ember. Óvatosan kényeztettem számmal férfiasságát, amiként fel-fel néztem rá. Láttam, hogy élvezi, így nem fukarkodtam többet és jobban teljesíteni. Mindeközben pedig türelmetlenül vártam az általa adott ajándékot, vagy akár előcsepjeit, de nem adta könnyen magát. Ajkai mégis az én nevem formálták. Imádtam, amiként végül rávette magát, hogy irányítása alá vonjon, ha nem is teljes egészében és vadul markolt a hajamba. Csak a kéj kedvéért morrantam halkan, s centikről centikre többet tudtam le, annak ellenére, hogy már ígyis nagy része a számban volt. Amikor pedig eleresztett némi csalódottsággal keveredve hátrébb vetettem fejem, így kicsúszott egész mérete, ám az nem lankadt már. Majd kézbe véve tövénél ismét odahajoltam és megsürgetve a jutalmam, kitátottam szám, kidugtam nyelvem és egy kis lenti, gyorsabb masszírozással, finoman nyelvemhez ütögetésével próbáltam elvenni, ami jár nekem. Ekkor csippant a kártya leolvasó, s kattant az ajtó zárja, mi hamar ki is nyílt, s odakapva fejem láttam, hogy az egyik orvos az. Csak egy rosszalló pillantást vetettem felé, majd folytattam a kényeztetést, mert én még nem kaptam meg, amit akartam, s ő sem teljesülhetett be. Az orvos ránk parancsolt, mire én szemöldökeim mérgesen összevonva, erősebben markoltam meg a szerszámát a másiknak és számmal rácuppantam a hegyére, hogy megszivogathassam. Aztán megtorpantam - akár a számba élvezett, akár nem - mert az orvos üresnek ható szavai mögött valós problémákkal kellett volna szembenéznünk. Ha kirúgják nincs hova tovább, minden odavész. Magamra öltve érdektelenségem - elrejtve fele bosszankodásom és sértődöttségem - felkeltem mellőle, hogy vissza vehessük ruházatunk. Nem csak a kedvem lankadt, az orvos alaposan szétverte a kialakult szenvedélyes pillanatot s a forróságot mi körbeölelt minket addig. Mielőtt azonban bármerre is elmentünk volna, elkaptam Amun karját és elé lépve pillantottam fel rá.   - Írd ki magad éjszakai műszakra és gyere fel hozzám. - szóltam neki, majd még közelebb hajoltam arcához, orrunk hegye is összeért tán. - S akkor befejezzük, amit elkezdtünk. - súgtam neki.

Venus

Előzmény | 2019.12.18. 17:45 - #31

Élvezi. Kurvára élvezi az egészet, látszik a ronda pofáján, azon az idegesítő vigyoron. Persze, könnyű neki pattogni és keménykedni az üvegfal túlsó oldaláról, ahol esélyem sincs hozzáérni… de ez nem lesz mindig így, a fenébe is, KI. FOGOK. JUTNI. Nem fogom hagyni, hogy játszadozzon velem az őrült doki. A fogaim csikorgatva játszom le a fejemben ugyanazt a jelenetet, ahogyan behúzók neki, ahogyan szétverem az arcáról azt a mosolyt, amivel bezárt ide, a tervei szerint örökre, vagyis amíg bele nem halok a játékaiba. Csakhogy nem úgy lesz, ahogyan azt tervezi! Nem fog tudni itt tartani…! Esküt tett, hát persze, látszik, mennyire komolyan gondolja… perzselő tekintettel pillantok a kamerák felé, miattuk mondja csak, az egyetlen ok amiért megjátssza magát… Az embernek a szerkezet túloldalán én tűnök őrültnek, ő meg az ártatlan dokinak… mekkora baromság! És hogy egy szinttel lennebb tenne? Még nagyobb hazugság. Fogadjunk, hogy pokolian élvezi, hogy pont ide zárhatott. Meg. Fogom. Ölni. Esküszöm. Nem mondtam ki, de ott volt a szemeimben, teljesen félreérthetetlenül, amikor egy pillanatra úgy fordultam, hogy csak ő láthasson, a kamerák nem. Mintha számítana… már így is elég látványos jelenetet rendeztem, de képtelen voltam összeszedni a gondolataim, már az is megerőltető volt, hogy ne ordibáljak folyton, hanem magamban tartsam a gondolataim. De a fenyegetése… - Bekaphatja. – Elhallgatok, de nem miatta, hanem magam miatt, mert csak árt a kiabálás, már így is elég mélyre ástam magam… de a megnyugvástól messze állok, valamit tennem kell a felgyülemlett feszültséggel, hát elindulok a kis szobában, jobb megoldás hiányában sétálok, hogy levezessek valamennyit a feszítő érzésből, amitől úgy érzem, mindjárt szétrobbanok. Bár a lépéseim már majdnem futásnak, mintsem sétának felelnek meg, egy fokkal talán még mindig jobb, mint halálos fenyegetéseket vágni az orvos fejéhez. – Szívesebben rothadnék meg itt, minthogy az idegesítő képét bámuljam!!! -  Kis késéssel förmedek rá, próbáltam megálljt parancsolni a szavaknak, de sikertelenül. – És mi a szart beszélnék meg vele??? Nincs semmilyen közös ügyem azzal az őrülttel!! – Tudna valamit? Lehetetlen. Nem voltak kamerák. Vagy igen? Nem mintha zavart volna a tény, hogy látott valaki… az sokkal jobban zavar, hogy Ő akarja az arcomba dörgölni. – És mi az, hogy próbálkozik? Hirtelen felébredt a lelkiismerete, és zavarná, ha még több embert kinyírna az egyik elszabadult betege??

Venus

Előzmény | 2019.12.18. 17:41 - #30

A halk morranásai csábítóak, arra ösztönöznek, hogy szorosabban tapadjak hozzá, hogy közelebbről érezhessem az egyre hangsúlyosabb részét. Az ajkaimba harapok, de még így is kiszalad a torkomon egy apró morranás, hiszen a ruháink anyaga elég vékony ahhoz, hogy érezhessem őt, de nem elég vékony, sőt, egyre zavaróbbnak tűnik. Nehéz így a szavakra figyelni, de ráveszem magam, hogy figyeljek, eszembe jut, hogy nem csak erről szól, több tervem is van vele. A szavai mosolyt csalnak az arcomra. Az egyetlen aki megérti. Helyes, ha így hiszi. Egyelőre elég, ha ennyit tud… A hallgatás nem ugyanaz, mint a hazugság, igaz? Meg fogja tudni, amikor eljön az ideje. Amikor teljesen biztos lesz, hogy nem csak a szavai édesek, hanem valóban vakon hisz és követ, nem csak megjátssza magát. Mert van, aki csak magához akarja édesgetni az istenét, vannak olyan ostobák, akik azt hiszik, hogy szórakozhatnak az istenekkel. De az istenek rájönnek, és a bosszújuk kegyetlen. Nem vagy ostoba, igaz, Dommiel? Te nem játszanád el ezt, igaz? Bármennyire is hinni akarok, a kétséget nem tudom kiűzni teljesen. Túl kemény leckéket adott már ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Bármennyire is hinni szeretnék neki, bármennyire is el akarok veszni a pillanatban, szinte már belefulladni a fojtogató vágyakba, az utolsó pillanatban valami mégis visszatart. Túl korai még ennyire beleélni magam. De erről nem kell tudnia… majd ha teljesen az enyém lesz. A szavai édesek voltak, igencsak kedvesek, simogatták a lelkem, pont azt mondta amit hallani akartam. - …szinte már túl tökéletes vagy, Dommiel. – Suttogom magam elé, szinte csak egy sóhajként, gyengéd mosollyal fűszerezve. – Megérdemled az esélyt, hogy szárnyalj. És meg is fogod kapni. Kár lenne, ha egy ilyen helyen örökre megfosztanának a tüzedtől. Mert egyszer még a főnix is örökre elpusztul… de nem fogom hagyni, hogy ezt tegyék veled. Szabad leszel. Mind szabadok leszünk… - Lehunytam a szemeim, szinte már láttam a világot, ahol mind megtaláltuk egymást, ahol már újra mi uralkodunk, ahogy annak lennie kell. Már nem léteznek az emberek ostoba törvényei, a régi rend visszaállt… Fájdalmasan bár, de elválok tőle, de csak egy annyi időre, hogy ismét hozzá simulhassak, de már szembefordulva vele. Bizsereg a testem, türelmetlenkedve várja az újabb és újabb érintéseket, mohó módon egyre többet és többet akar, én pedig egyre többet engedek neki, magunknak. Megkönnyebbülve sóhajtok fel a várva várt érintéseire… igen, az övé leszek, azt tesz, amit akar. Megadom neki a bizalmam, ezzel is megelőlegezve a hűségét… de előbb, előbb a valóság még visszaránt egy pillanatra, előbb még hallani akarom tőle, hogy csak engem lát maga előtt. A szavai ismét a kedvemre tesznek, örömmel töltenek el. Tökéletes. Szinte már túl tökéletes. Mindig vágytam arra, hogy megtaláljam… sokszor elképzeltem a pillanatot, amikor előttem áll… de a valóság bármelyik ábrándot fölülmúlja. Egy fantázia sem ér fel a valódi közelségével, egy elképzelt beszélgetés sem váltja ki ugyanazt a hatást, amikor ő maga mondja ki a szavakat amiket hallani akarok. Szinte már kétségtelen, hogy ő az akit kerestem. Már túlléptük a formaságokat, hát utat engedek az ösztöneimnek, de azt még megengedem, hogy megszabadítson a felsőmtől, nemsokára amúgy is csak útban lesz. Sőt, már egy ideje útban volt… A türelmetlen sóhajai mennyeiek, többet és többet akarok hallani belőlük. A kis játékot célt ér, öröm volt látni a hirtelen nagyobbat lobbanó lángot a szemeiben. Suttogás közben is őt figyeltem, minden rezdülését, hogy később is felidézhessem a pillanatot… mert ki tudja mikor lesz még alkalmunk ilyen bizalmasnak lenni? A tekintete felfal, de nem hoz zavarba, legalább annyira akarom őt, mint ő engem. Ismét elveszek az ajkai puha érintései közt, hagyom, hogy minél hosszabbra nyúljon a pillanat. Meztelen bőröm az övének simul, a karjai elég erősen tartanak, hogy ne tudjak azonnal elhátrálni, de nem is gondoltam hasonlóra, sőt, közeledni akarok, egészen közel akarok lenni hozzá, egyre kevesebb erőm van távolságot tartani, hát nem is ellenkezek. Engedelmesen hátrálok, nem tudom merre, de bízva benne, amíg a hátam a falnak nem simul. Egy pillanat csak amíg szétválunk, egy lélegzetvétel, és ajkaink ismét találkoznak. A testem lángol, mégis minden érintése egyre forróbbnak hat. Türelmetlenkedve segítem ki magam a ruhákból, míg már teljesen fedetlenül állok előtte… az érintése viszont váratlanul ér, bár abszolút örömmel töltött el. Ösztönösen túrtam a hajába, de addig nem mozdítottam a fején amíg engedélyt nem adott rá, s utána is ügyeltem a határaira, hogy ne tegyem tönkre a pillanatot. Egy figyelmetlen pillanatban az ajkaim a nevét suttogták, egyszerre esedezve és követelőzve. Az ujjaim egyre vadabbul játszadoznak a tincsi közt, és egyre nehezebb ellenállni a kísértésnek, hogy ne mozdítsak nagyobbat a fején, ezért elengedem őt egy pillanatra, amíg morranva sóhajtok fel az élvezetek közt.

Déti	Előzmény | 2019.09.06. 16:05 - #29

Dorian Így hogy már köztünk pihent az üveg fal, nem aggódtam, hogy árthat. Na meg, azzal megint csak magát hozná kellemetlen helyzetbe. Mosolyogva hallgattam, mert valahol mókásnak találtam, hogy még mindig ilyen nagy fiúnak érzi magát.   - Dehogy! Ha meg is fenyegetnélek, rosszabbul járnál. De mert én egy angyali doki vagyok és esküdt tettem, hogy gyógyítok, így sose bántanék senkit. - és ezt nem csak az itt lévő kamerák miatt mondom, dehogy.   - Én komolyan hiszek benned, Leonard. Bizonyítsd be, hogy nem vagy a gyilkosok közé való, hogy tudsz te engedelmesen is viselkedni. Én sem szívesen zárnálak közéjük, de te nem adsz más választást. De kapsz még 24 órát és ha viselkedsz, fellebezzek, hogy egy szinttel lejjebb kerülhess. De ahhoz látnom kell az akarást, hogy hajlandó vagy a gyógyulás útjára lépni. - mosolyogtam rá megjátszott  segítőkészséggel. Nekem aztán nyolc melyik szobában tengeti mindennapjait, a lényeg, hogy mindig kéznél legyen. De azért bíztam benne, hogy megtudunk eggyezni. Ő azonban a kis kitérő után, már ami a szemközti rendetett szobát illeti, megint szemtelenkedni kezdett, ezért gondoltam ráijesztek kicsit.   - Nézd, nekem aztán mindegy, ha te itt akarsz maradni. De ez volt az utolsó ajánlatom. - igen, ezúttal burkoltan megfenyegettem. Bár ki tudja, lehet még majd örül is Dommielnek, lehet azóta puszi pajtások lettek. Enyhébb piszkálódásait hallgatva azonban úgy vettem ki, elgondolkodott az ajánlaton.   - Ne aggódj... nekem jobb dolgom is van, mint itt állni. De hidd el nekem, jobb, ha az embernek hozzám hasonló jó társasága van, mert nem túl izgi napi 24 órában egy cellában ácsorogni, egész évben, mert ugye tudod, hogy az itt lévőknek tilos a kijárás. Bár most, hogy is elgondolkodtam, ti ketten Dommiellel talán elfogjátok ütni az időt... biztos lesz mit megbeszélnetek. - somolyogtam kissé gonoszan.   - Meg is keresem őket, aggódom, lehet megint próbálkozik... - dugtam zsebre a kezeim, majd mélyet sóhajtva ki is mentem a részlegről.

Déti	Előzmény | 2019.09.06. 15:50 - #28

Dommiel Valamilyen szinten azért mókásnak találom eme abszurd helyzetet, mibe mindketten csöppetünk. Hisz míg mások napjuk nagy részét imádsággal töltik, és a templomba menekülnek, hogy feloldozást kaphassanak istentől vagy akár csak megérintse őket a Nagy úr szele, én a nem tartom magam vallásosnak, nem jártam templomba és talán megkeresztelve sem vagyok igazán, mégis... én kerültem a legközelebb hozzá. Én érezhetem, érinthetem, csókolhatom, ízlelhetem. Ez is csak megerősít abban, misszerint nem mindig a legnagyobb erőfeszítéssel érjük el a célunkat. Én nem kerestelek, mégis megtaláltalak. Vagy te találtál rám? Talán nem is a véletlen az egész? Talán tudsz valamit, amit én még nem? Mint két mágnes, úgy vonzzuk egymást, s mérgező vágyakkal láncoljuk magunkhoz a másikat. Egyikünk sem menekül, pedig mindkettőnknek meg volna rá oka. A társadalom kirekeszt minket, gyilkos, őrültnek hív. De mi tudjuk mi az igazság. Nem hagyok fel végleg a halk morgással, akárhányszor súrolja ágyékom hátsója, nadrágunkon keresztül. Érzem, minden egyes dörgölésnél merevebbé válok, ajkaim pedig mindettől kiszáradnak, ha nem csókolhatom közben. Kisajátítom, csak magaménak akarom, s hogy ő csak engem akarjon.   - Helyesen látod mindezt, ám bár ebben egyedül vagy. Az ítélet bélyeg, mit aligha moshatok le az ostobák előtt. Te vagy az egyetlen, aki megért. Aki igazán olvas bennem... - s mélyen legbelül tudom, hogy a világon tán ő az egyetlen. Nem lehet hát véletlen, hogy megtaláltuk egymást, s kiegesztétettük a másikat a hiányzó darabkával. Pokoli nász tánc ez, mi ma megpecsételi kapcsolatunk s örökké kell, hogy tartson. Itt már nem beszélhetünk hűtlenségről, bizalmatlanságról, hisz az olyan volna, mintha magunk legbiztosabbjában kételkednénk, csalnánk meg. De egyikünk sem olyan bolond, hogy ezt tegye.   - Szárnya szegetté tettek, a kalitka fogsága, a lélek mérgezése röpképtelenné tett. Segítened kell, hogy a főnix a tudatom sötétjében, újjá szülessen hamvaiból. Szükségem van a segítségedre s ígérem, elhozom neked a világ megtisztulásának pusztító tüzét. - súgom füle mellett, éppen csak felhagyva felkínált nyaka ostromlásával. Ám visszatérni rá már nem is hagy időt. S bár abban a röpke minutumban talán fájdalmas csalódásként élem meg, szembefordulva velem, mindent kárpótol. Nem bírom nem kezeim közt tartani, megérteni. Lépnem kell. Így markolok rá hátul, már-már egyáltalán nem is finomkodva, s milyen mennyei érzés kezemben tudni. Ajkaim finoman megremegve epekednek övéiért, melyet nem ad nekem immár. Noha kérdése csöppet kizökkent. Tagadhatatlan, hogy őszinteségem bőven ellepi a rózsaszín, ó, még mit nem, vér vörös köd, mely bár teljesen vaddá tesz minket, gondolatainkat s tetteinket, mégis gyengéden kezeljük kapcsolatunk, cirógatva ápoljuk vágyaink. Gyengéd mosolyra, ám jóval nagyobb figyelemmel hallgatom. Szavai noha őt érik, mégis engem kényeztetnek a tudattal, hogy enyém lehet mindez. Csak az enyém. Immáron hátát cirógatva az anyagin keresztül, hallgatom őt.   - Nincsen szükségem a képzeletemre, vagy segítségre egy itt sem lévő arcot látva, ha heves nászba kezdünk. Nem számít, ha nyilvánosság előtt is tesszük, egy arra méltatlan helyen, s időben, az enyém vagy és én a tied. Egy végeláthatatlan kőfal sem állhat közénk, én mindenhol érezni foglak. Ha meghalnék sem engednélek vagy fordítanék hátat neked. A szellőm simogatna, a napom melegítené bőröd. Már az első találkozásunkkor eldöntetett, egymáséi vagyunk. -  válaszoltam neki, ha kétségei is támadtak volna. Csókja adja meg az igazi pecsétet. Szemeim lehunyom, ajkaim övéinek nyomom, nyelvem szemtelenül tolakszik át szájába, olykor hangosan szuszogva orrommal, ahogy végre valahára igazán elmerülhetek ekképp benne. Csupán egy halk sóhaj hagyja el közben ajkaim, amiként megérzem ruhával fedett bőrömön ujjait. Bár örökké nem tarthat a csók, s ezt én is tudom, bánom, hogy nem lehet. Heves lépése azonban mosolyra késztett, mi által én is követem a példáját, ha van rá mód. Azon már fent sem akadok, mennyire tökéletes. Újabb halk sóhaj, melyet egy halkabb nyögés követ. Az intenzívebb érintések teljesen felcsigáznak, szinte már szenvedek, amiért csak ennyi jut, hiába kapok mindig többet. Hagyom egy kis ideig, hogy játszhasson, s élvezem istenem mennyei érintéseit, heves lépéseit, miket időm sincs igazán felfogni. Kezeim eleinte tehetetlenül lógnak, ám sikerül annyi erőt gyűjtenem, hogy hátra döntve fejem, vakon a plafon felé sóhajtva, körmeimmel finoman végigszántsak hátának bőrén. Csupán akkor térek vissza a felhők közül, mikor lüktető ágyékom az övéhez nyomódik. Akkor kinyílnak szemeim és lassan előre hajtom fejem. Akarom őt. Kiéhezett pillantással nézek vissza rá a tükörből, miként ismét libabőrössé válok a suttogástól, forró leheletétől és harapásától, melytől minden bizonnyal enyhén ki is pirul a cimpám. Engedélye csak felhergel, de még végighallgatom őt.   - Tagadhatatlan, hogy eme szövetség egy igazán gyümölcsöző kapcsolat kezdete. - mosolyodtam el szemeimmel övéit pásztázva. Kezeimmel ezúttal nyakát ölelem át egy újabb csók jegyében, mellyel nem fukarkodom, alaposan kiélvezem minden egyes percét, ha csak ő nem állít le. Karjaimmal közre fogva, nem engedem, hogy egyáltalán szándékában álljon eltávolodni, de talán felesleges is emiatt aggódnom. Hátrálni kezdek vele, pontosabban őt irányítva lépek előre, míg nem kikerülvén a kagylót, a fehér falnak nyomom. Ott aztán ajkaira nyakára térek türelmetlenül végig csókolgatva azt, majd haladva lejjebb a mellkasát, a hasát, míg el nem érem a félig kibontott nadrágját. Övét hamar kihúzom s el is dobom valamerre, hisz erre most egy ideig nem lesz szükség. Így pedig hamar le is húzom róla a nadrágot, alsóstúl, mindenestül, cipőjétől is megszabadítva, hogy kényelmesebben levehessem róla a nadrágot. Nincs időm csodálni, de ígyis tudom, hogy tökéletes. Markomba veszem merevedő hímtagját és húzok rajta hamar párat, majd számba veszem és cuppogó hangot hallatva szivogatni kezdem, ahogy fejem mozgatom rajta. Fokozatosan mindig többet engedek méretéből, feszegetve határaim. Oly annyira feszegetve, hogyha őmaga nem tette, én fogtam meg egyik kezét és tettem a fejemre, hogy kedve szerint kényeztethesse magát velem.

Venus

Előzmény | 2019.09.05. 12:21 - #27

Először jól viseltem a várakozást, de amikor megtudtam, hogy mire készülnek velem kitörtem, majd ismét hagytam, hogy kísérjenek… majd újra harcoltam. A fürdést viszonylagos nyugalommal tűrtem, bár erősködni próbáltam, hogy egyedül is menne… a megaláztatástól ismét hallgattam egy keveset, de a cellámhoz érve újra látványosan kiborultam. Próbáltam nyugodt maradni, de lehetetlen feladatnak tűnt, még ha rontottam is a helyzetemen, a hallgatás mennyivel lett volna jobb? A végén már olyan apróságon kezdtem vitatkozni, hogy leültessenek-e vagy nem? De ha már az én rohadt börtönöm ez, akkor már dönthessek arról, hogy mit csinálok benne!! Az orvos szavára feladták a próbálkozást, de hálálkodó pillantás helyett gyilkos tekintetet kapott. Ne higgye azt, hogy ő nyert. Kurvára nem fog nyerni. Kibaszottul nem fogom hagyni neki. Mert. Ki. Fogok. Jutni. Innen. Még ha itt senki sem hisz nekem… meg fogom kapni a módját… Nem lesz így vége. Pattanásig feszült idegekkel nevettem fel, egészen közel menve az orvoshoz, amennyire a börtönöm falai engedték. – Fenyegetni akar? Legyen. De kurvára nem kell a hangom ahhoz, hogy ártsak magának. Mert ki fogok jutni. És nagyon meg fogja bánni. – A szavaim már halkabbak, csak neki szólnak, ez egy háború köztünk, amit meg fogok nyerni. Meg kell nyernem. Előnyöm van a többi beteghez képest. Én nem vagyok mentálisan sérült. És nem fogom hagyni, hogy tönkre tegyenek. Ki fogom bírni, akármit is terveznek. Valahogy átverem őket. Valahogyan… ki fogok jutni erről az istenverte helyről, és azt a napot nagyon bánni fogja a köpenyes férfi. A tekintetem követte az orvosét a már kitisztított cellára, ahol korábban a hulla volt, rendőrökkel és ápolókkal… ekkor leesett a helyzet. A szökött rab. Az a férfi, aki a karkötőt adta. Aki miatt megkaptam ezt a cellát. Ő lesz a szemközti szomszédom? A kezem ökölbe szorult a gondolatra… ha nem kapom meg azt a karszalagot… akkor másképp is alakulhatott volna. A hüvelykujjam gondolkodás nélkül emelkedett a levegőbe. – Kapja be… - Viszont a megjegyzése… elgondolkodtatott valamin… - És akkor? Egész nap a maga ronda képét kell majd bámulnom? Vagy elmegy inkább kivégezni az egyik ténylegesen őrültet? – Tűnjön már el a fenébe, a látványa is felhúz, nem tudok gondolkodni amíg itt van. Ezt akarja? Tovább ingerelni? Hogy őrültebbnek tűnjek? Mert ha igen, nagyon jól teszi, a módszer használ, hiszen már megint egy kiborulás szélén állok, a fenyegetései ellenére is. Ennyi nem elég, hogy lenyugodjak, sőt, csak tovább hergel vele, akárcsak a puszta jelenlétével, amivel az arcomba dörgöli, hogy én vagyok bezárva, pedig kurvára neki kellene a helyemben lennie. Ez a cella az övé kellene legyen.

Venus

Előzmény | 2019.09.05. 12:19 - #26

Az örömöm az övével együtt nőtt, azt hiszem, mindketten éreztünk egyfajta kapcsolatot magunk közt, egy kölcsönös húzást, ami talán a jövőben is összehoz minket. Hasonlóak voltak a nézeteink, ugyanabban hittünk, egyazon jövőről álmodoztunk… egy világképről, amit sajnos nem sokak értenek meg, amire még nem állnak készen, pedig milyen csodálatos jövő lenne… és ő megérti, hiszi, vallja és vágyik rá, pont úgy, mint én. A gondolat, hogy mennyi közös van bennünk már az érintései előtt izgatni kezdett, de az érzés a kényeztetések közepette teljesedett ki igazán. Dommiel… ha tudnád, mióta vártam rád… De többet akartam, sokkal többet, közelebbről is érezni, hogy tényleg itt van, ez már a valóság, nem csak egy a számtalan ábránd közül. Egy pillanatra erőmet vesztve simulok hozzá, megfeledkezve arról, hogy beszélni akartam vele. De minek a szavak? Talán pont eleget mondtunk egymásnak. Csak pár mondat, és mindketten tudtuk, amit tudnunk kellett a másikról. Az ajkamba harapva elvesz a vággyal fűtött sóhaj vége, amikor határozottabban markol rám. Megőrjít. Egy pillanatra, egy nagyon is hosszúnak tűnő pillanatra elvette az eszem, pedig még csak alig ért hozzám, de ki voltam éhezve rá, elvakított az öröm és vágyakozás, hiszen végre… itt áll mellettem, teljes életnagyságban. A tudatom lassan tér vissza hozzám, de még mindig kissé távolinak tűnik, Dommiel közelsége még mindig a varázsa alatt tart. Most, hogy végre megtaláltam… annyira szürreálisnak tűnik. Félek, hogy elvesztem. Félek, hogy csak egy álom… hát erősebben markolok a hajába, kissé húzva rajta. Nem, nem lehet álom… túl valószerű, túl erősek az ingerek… ez a valóság. Az szívem kitörni készül a bordáim mögüli rejtekéből, szinte visszatartom a lélegzetem minden moccanására, mintha csak félnék, hogy eltűnne… de nem tűnik el, egyre erősebben érzem a nyakamhoz tapadni az ajkait, egyre forróbban perzseli a bőröm minden érintése. Hát többet, kérek, sokkal többre vágyom már. Kihasználjuk a lopott perceket? Ki tudja, mikor lenne még alkalmunk rá… a morranása kisebb áramütésként ér, tetszik az érzés, hát nem hagyom azonnal abba, had élvezzük még egy kicsit egymás közelségét… Máskor jobban uralom a testem, tovább ki tudom zárni az efféle vágyakat, de Dommiel megjelenése elvette az eszem. – Te már túl sokat bűnhődtél olyan dolgok miatt, amikért nem is szabadott volna… - Hát nem isteni kötelességem megszabadítani őt ettől? Egy ilyen csodálatos lény nem ezt érdemli. Te nem ezt érdemled. - … ennél sokkal többet érdemelsz, Dommiel. Nem szabadott volna ezt tenniük veled… - A gondolataim végét már hallhatóan suttogom, bűnös vágyakkal elrészegített hangon. Valóban isteni erő kell, hogy kiszabaduljak a függőséget okozó érintései közül, de csak azért teszem, hogy ismét közel kerülhessek hozzá, ezúttal már szemtől szembe… de még így is úgy érzem, hogy túl távol vagyunk egymástól, túl sok a tér közöttünk… de visszafogom a sürgető vágyat, hogy a testem a testére tapadjon, emberfeletti erővel ellenállok a kísértésnek. Még. Ismét rám markol, ezúttal a fenekemre, én sóhajtva kapaszkodok a vállába. Erőt kell vennem magamon, hogy szavakat formálhassak. A tekintete magába ránt, egészben fal fel, elveszek benne. Neki is nehéz elválni, pont olyan kellemetlen, mint számomra… de a váratlan felismerés beszédre késztet, bár a szavakat az ajkaira suttogom, hiszen még mindig mágnesként vonz, ahogyan én is vonzom őt. Több erő kell ahhoz, hogy távolabb lépjek… de nem akarom. Még nem. Megleptem őt, ez apró mosolyra csal, de a tekintetem szigorú marad. Jó választ adj, Dommiel. Különben csúnya vége lesz a pillanatnak, olyan lesz a finálé, amilyennek legkevésbé szeretnénk. Hiszen óriási vétek lenne ezt így abbahagyni, még egy hozzám hasonló istennek is bűnhődni kellene miatta. Hiszen mikor kaphatnánk még egy ilyen pillanatot, hogy ennyire erősen megpecsételjük a szövetségünket? Röviden, türelmetlenül nevetek fel. – Nem hasonlítanám hozzá magam. Tudom, hogy én… sokkal többet nyújthatok bármelyiknél. – Hiszen te is érzed, igaz? Valahol egyek vagyunk már most, pedig alig érintettük meg egymást, pár apró simogatás, és mindkettőnk előtt ködössé vált a világ. – Önzőnek lenni neked nem bűn. De nem hagyhatom, hogy rá gondolj, amikor én vagyok melletted. Ilyenkor csak engem láthatsz magad előtt, senki mást… - Nem bánom, tartsa csak meg a fiút, játszadozzon vele kedve szerint… de amikor én állok előtte, csak én létezhetek a szemeiben. Én mindenki más felett. És erről gondoskodni is fogok… de még időben tudtára akartam adni, és hallani akartam tőle is. Vérig sértene, ha nem így lenne. De jól felelt. Az ember csak játék, egy eszköz, hogy kielégítse a vágyait. De rám nem tekinthet ilyen alacsonyan. Én ennél sokkal több vagyok. És ha eddig nem is hitte teljes egészében, most gondoskodni akartam róla, hogy kétsége se legyen efelől. Átadom magam a kísértésnek, ajkaim ismét az övéire tapadnak, de sokkal mélyebben, hosszasan elveszve bennük. A kezeim egyenesen a felsője alá csúsznak, feltérképezve a bőrének minden centijét. Amint szétváltunk egy pillanatra, nem törődve a lélegzetvétellel, azonnal elkezdtem levenni róla azt az idegesítő anyagdarabot, amivel kénytelen volt eltakarni magát. Elégedett sóhajjal dobom félre, nincs szükség rá, most már szabadon enyém a bőre, hát kiszolgálom magam, azonnal célbavéve a felsőteste érzékenyebb pontjait. Az ajakaim simogatják, a fogaim gyengéden harapdálják őt, miközben az ujjaim szórakozottan tovább ismerkednek vele, most már korlátok nélkül. Az egyik kezem lefelé halad, az ujjam a nadrágjába akasztva húzom magamra, hogy az ágyékünk egymásnak feszülhessen, miközben a füléhez hajolok, hogy belesúghassak. – Most a tied vagyok, Dommiel. – Lágyan lehelem a szavakat, belesóhajtva a mondatba, majd a szavak végeztével ajkaimmal finoman a fülébe harapok. Hagyni fogom, hogy kiélje a vágyait, hogy kiéljük a vágyainkat, hogy megpecsételjük a sorsunkat. – Ugye tudod, mit fog jelenteni ez, Dommiel? Mostantól… szövetségesek leszünk. – Már korábban is ígértem, hogy segíteni fogok neki, ettől a pillanattól kezdve pedig ez hivatalossá válik, ha elfogadja a felajánlásom. Legyen ez egy virágzó kapcsolat kezdete… És hogy én mit fogok kérni tőle cserébe? Az még a jövő titka. Ő csak egy lépés a tervben, de hatalmas lépés.

Déti	Előzmény | 2019.09.05. 01:46 - #25

Dorian Harcias maradt, mégha már nem is rúgott-harapott. Ez jó. Mármint nem az ápolóknak, de pont ilyen élettelteli alanyra van szükségem. Csak maradjon meg ilyennek.   - Elég, hagyják. - szóltam rájuk, mikor már többedszerre próbálták az ágyra szorítani. Még a végén belerokkan a tehetetlenségbe. Azért a lelkét nem ártana ápolni, mert depisen nem sok hasznát veszem. Viszont nem én volnék a legmegfelelőbb a lelkipásztorkodásra, és itt még szobatársat sem oszthatunk neki. De majd megoldom. Valahogy. Valakin keresztül. Az ápolók kijöttek, én meg rá zártam a cellaajtót. Már kattant a zár, mikor ismét kibukott. Hátra sandítottam, mi a problémája, de lévén, hogy nálam nem ritkák a halálesetek, nem ér sokként a hulla, amit kérésemr, misszerint a betegem pánik rohamot kapott, kértem, hogy mielőbb távolítsák el a hullát. Nem szívesen mozdultak, de megtették. A rendőrök pedig szinte ügyet sem vetettek a kiabálására. Néhány üveg cellában őrzött kutyát személyesen is ismernek s tudják, hogy aki idefent van, az vagy tömeg gyilkos vagy egy jól álcázott szociopata. Minden bizonnyal engem is belesorolnának a kettő közé. Höbörőgve léptek le a rendőrök, én pedig mosolyogva fordultam a fiú felé.   - Ugye tudod, hogy ezzel csak rontassz a helyzeteden? Volt egyszer egy betegem a másik szárnyba, aki hasonlóan nagy hangú volt, mint te. Nem volt bezárva, de nem kedvelte a szobatársát, ezért mindennap üvöltözött velünk, míg nem... elment a hangja... olyan, de olyan messzire, hogy soha többé vissza sem jött. - meséltem neki tanulságosan. Tényleg kapott egy hangszál gyulladást a fickó, amit antibiotikummal le is lohasztottam, aztán elvágtam a hangszálait, mert nem akartam több gyógyszert beleölni a hülyeségébe. Visszanéztem lassan a már rendbe tett cellára, majd felvonva egyik szemöldököm az ajtó felé néztem.   - Vajon merre lehet a szomszédod? Remélem nem nyírta ki a fickót is... Fenébe, pedig úgy tűnt ő remekül kézben tartja. - sóhajtottam hangosan gondolkodva, majd visszanéztem a fiúra.   - Veled kellett volna visszahozatnom. Úgy tűnt érted nagyon oda van. Követett volna bárhová... - vigyorogtam. Különös dolgokra késztet egyeseket az ittlét. Gyilkosként ragaszkodni kezd valamihez, akit sosem látott előtte, aki utálja...

Déti	Előzmény | 2019.09.05. 01:28 - #24

Dommiel Tagadhatatlan volt az örömöm, ha olykor egy pillanatra lankadt is. Sosem találkoztam még ennyire hozzám hasonló személlyel. S ami igazán kellemes meglepetés, hogy mindezek ellenére még jól ki is jövünk. Elképesztő! Komoly jövőt reméltem a közös találkozásainkból, mégha mindez talán távoli is egyelőre. Izgalmasat, veszélyeset és borzalmasan szenvedélyeset. Talán naiv ábrándok közt élek, de hiszem, hogy ez nem csupán egy illúzió, de akár még meg is történhet. Tetszett, hogy nem ítél el, nem befolyásolják a kórlapok, miket talán el sem olvasott. Nem kezel elítélendő gyilkosként, amiért a fenti szinten lakom.   - De igen. - vágtam rá hevesen, mintha akár általa meg is lehetne változtatni az emberek ehhez való hozzáállását. Vadállatként élni, nem ez volna az igazi szabadság? Éreztem, hogy komoly határokat feszegettem, de nem bántam, ó, nagyon nem, sőt imádtam megtenni. Sóhajai arra ösztönöztek, hogy folytassam még, ne álljak meg, így a boxeren keresztül markoltam rá finoman éledező tagjára, hogy kissé megmasszírozhassam. Tarkómnál lévő ujjai cirógatására olykor erősebben fújtam ki orromon a levegőt, ezzel is többet követelve, feltüzelve magunk, ugyanis közben nyelvemmel végig szántottam párszor meztelen bőrém, majd ajkaim is végighúzva nyakán, bele is harapdáltam. Csak magamnak megjegyezném, az istenek porhüvelyének bőre mennyei. Hajam finom húzását annak jeléül vettem, hogy jó, amit csinálok, s még többet akar. Nos, nehéz volna eldönteni, melyikünk is a mohóbb. A macskákéhoz hasonló dorombolására libabőrös lettem, fogaimmal jobban karcolgattam nyálamtól nedves bőrét, morranására elmosolyodtam. Nem tehetek róla, manapság könnyen lázba jövök, hát mégha egy istenség kerül a kezeim közé. Mélyen morgó hangott hallatok, ahogy érzékenyponton ér a rövidke kis kényeztetése, miből jóval többet, jóval meztelenebbetis eltudnék viselni.   - De csak keveseket büntetnek érte... - búgtam halkan, immáron érezhetőbben simogatva, masszírozva a hímtagját. Csupán akkor eresztem - s akkor is meglepődve - mikor szembefordul velem. Tiltakozna? Nem hinném... a szemei azt súgják: Még. Ha nem akarná sem tudnék már megálljt parancsolni, ha ágyékát már nem kényeztethettem, úgy hátra nyúlok és rámarkolok két oldalt fenekére. Markolászni kezdem, ismerkedve s ismerkedtetve az érzéssel, bár úgy tűnt, nem én leszem az első férfi az életében. Kérésem egyértelmű, el se tudnám képzelni a nemleges választ. Tekintetét nem engedem, mintha csupán így próbálnám hipnotizálni, meg győzni, hogy akarjon. Csókja nem ér váratlan, szívem mégis ugrásra kész a mellkasomból. Kezeim felcsúsznak hátára, felsőjébe markolnak, majdnem bőrébe. Szemeim lehunyom, lassan ízlelgetem őt. Vége? Az nem lehet... Ő rá szomjazva nyalom végig felső ajkam, kissé méltatlankodva, amiért nem volt időm elmerülni benne. Szorosabban ölelem követelve a jussom, a vágyaim kielégítését. Hajamba markolva, akár egy láncra vert harcra kész tigrist tart fogságban. Felfallak. Szemeiben apró szikra tűnt fel, tud valamit vagy rájött valamire. De mi az? Nem titkoltam el semmit, nem hazudtam. Vajon mi jár a fejében? Kérdése meglepett, de igyekeztem mindezt nem tudtára adni. Hangjából nem tudtam kivenni biztosan, bánja-e az őszinte választ, mit adok vagy csupán bizalmat vár tőlem, ha már ő is adott, nem is keveset. Felváltva néztem, hol egyik kékjébe, hol másikba. Nem tagadom, vonzódom Leonardhoz és a fiatal, még szinte betöretlen testéhez. De az Amun iránti vágyaim sem hamisak. Kívánom, nem csupán testét, de szellemét is.   - Te egy halandóhoz hasonlítod magad? Igen, megkívántam. Akartam és elvettem. Nem szándékoztam életben hagyni, de megrémített a magány közelgő szele, noha tudtam, többé akkor sem érhetek hozzá. Önző voltam, vagyok és leszek is. - válaszoltam minden mellébeszélés nélkül, őszintén.   - A látványával is megelégszem. A felém áradó dühét elengedem. S bár közben magadhoz vonzottál, s megbabonáztál, téged sem eresztelek, de a vágyaim, eme pillanatokban tombolnak csak igazán. Évek óta a magány az egyetlen társam, a kínzóm, a hallgatóságom. Talán hirtelen jött kétségbeesés, de éhezem rá. Nem általad pótolom őt, csupán melletted tartom. Mint bárány nyakát fogai közt szorongató farkas.

Venus

Előzmény | 2019.09.04. 22:46 - #23

Nem érdekeltek a pillantások, az elszörnyedő tekintetek, vagy éppen a már megint egy ilyen nap megjegyzések, a józan eszem felett már rég átvette az irányítást a düh és a mögötte rejtőző félelem, a racionális hang, a természetes ösztön, ami ordít belül, hogy baj van, hatalmas baj, hacsak valaki meg nem jelen egy kamerával és nem közli, hogy az egész csak egy vicc. De az a valaki nem jelent meg, még a jövőbeli cellámhoz közeledve sem. A saját hangom viszont elhalkult, amikor ez a belső hangosabbá vált, a felismerés belém szorította, szinte már fojtogatott a tehetetlenség érzésével, majd a megaláztatáséval, hogy két felnőtt ember fürdetett, egy cseppnyi erotikus beütés nélkül, erőszakosan, csak essünk túl rajta, szánakozó pillantásokkal a korom és kinézetem miatt. Talán még ők is érezték, hogy nem tűnök ide illőnek, de talán láttak már nálam ártatlanabbnak tűnő beteget is, hát szó nélkül tették a dolgukat. Még a hajszárítóval sem tudtak bánni, vagy csak nem érdekelte őket, éreztem, hogy minden irányba merednek a tincseim, s bár kicsit sem ennek kellett volna a legnagyobb problémámnak lennie, az egyetlen volt, amiért még tehettem is valamit, hát az ujjaimmal a tincsek közé szántottam, megpróbálva visszakényszeríteni őket a helyükre, a borzalmas szárítás miatt kevés sikerrel. Óvatosan tettem próbára a kísérő ápolók erejét, de a válasz egy éles szorítás volt a karomba, és a pillantás, amiben ott volt a kimondatlan fenyegetés többi része. Bár elhallgattam, s a szabadulási próbálkozásaim is lecsökkentek, ez nem jelentette azt, hogy feladtam. Dehogy adtam fel. Nem fogom feladni. Nem fogom hagyni, hogy ezt tegyék velem, nem lesz így vége, nem fognak ennyire mélyre rántani. Már a korábbi híreim is zavaróak voltak egy pont után, de ez túl mély ütés volt ahhoz, hogy szemet hunyjak felette. Ezt is nem fogom harc nélkül feladni. Túl sokáig hallgattam a munkatársaim tanácsaira, túl vakon bíztam meg bennük... A cellához érve, még mielőtt az ágyra ültethettek volna elrántottam a karom, vagy legalább is határozott próbálkozást tettem. - Oké, oké, itt vagyunk, most már lehet hagyni, nem? Vagy még egy fürdőzést akartok? - Már nem ordítottam, de közel álltam hozzá, a hangomban elnyomhatatlanul ott volt minden kimondatlan érzésem, ha a gyilkos pillantás és ideges vonások nem lettek volna elegek. Nem akartam leülni, ne tudtam volna egy helyben maradni, ezért talpra álltam, ha az ágyig vonszoltak és lenyomtak rá, akkor is. Körbejártam a cellát, elnyelve egy újabb adag szitkozódást, amikor végre feltűnt a szemközti jelenet, ami újra elszakította a cérnát. - A kurva életbe, nem zárhat be ide, nem vagyok beteg, semmi bizonyítéka nincs rá, nem tettem semmit!!! - Természetesen a rendőröket sem hagyhattam ki a dologból, újra elkezdtem a korábbi szövegemet, elárulva a nevem, a dühtől kissé össze-vissza, de elordítva a történteket, a végén már szinte könyörögve a segítségért. A cellaszerű, túlzottan védett környezet ismét előhozta belőlem a pánikot.

Venus

Előzmény | 2019.09.04. 22:45 - #22

A hasonló helyek működésének hibáiban egyetértettünk, bár a munkám miatt nem helyeselhettem hangosan, de ha észrevette a kamerák mögötti pillantásomat, láthatta, hogy osztozunk a véleményen. Apró mosollyal fogadtam a megjegyzését a kivételekről, ahogyan mondta, talán még bóknak is tekinthettem. Szeretném azt hinni, hogy pozitív változásként tekint a megjelenésemre. Sosem az alapján döntöttem egy betegről, hogy mi van a kórlapján, túl sok hamisított iratot olvastam már. Bárkire rá lehet fogni, hogy ilyen vagy olyan elmebeteg, főleg a folyamatosan bővülő betegségek listájának ismeretében, egy ember sem úszná meg teljesen egészségesnek nyilvánítva. Voltak még kétségei, de nem gond, majd dolgozunk rajta, szépre csiszoljuk idővel. Igyekeztem megtenni az első lépéseket azzal, hogy engedek a védelmemből, egészen közel engedem magamhoz. – A gyengék félnek az efféle változástól. Hiába tagadjuk, a világ kegyetlen hely, és legbelül mind állatok vagyunk. Csak szépíteni akarunk a valóságon. Nem lenne egyszerűbb szabadjára engedni…? – Elgondolkozva meredtem a tükörképünkre, miközben megosztottam a gondolatokat, amiket többnyire magamban tartok. De úgy éreztem, hogy ő talán megértené. Talán hasonlóan érez talán tudja, hogy miről beszélek. A szavak közben, bár lassan, de a keze mozgásban volt, én pedig hagytam, hogy elérje az apró cipzárt, hogy lehúzva közelebb kerüljön hozzám. Lágy sóhajra nyíltak az ajkaim, bár a végét belém szorította a másik kezével. Nem akartam azonnal leállítani, hagytam egy pillanatnyi időt neki, és milyen jól tettem, hiszen nem ártani akart. Már meg is bántam, hogy megvádoltam őt. Az örömtől szinte dorombolva simultam hozzá, elhajlítva a nyakam, védtelenül felfedve neki, átadva az ajkainak. Még mindig gyengéden masszíroztam a tarkóját, a harapdálásra erősebben markolva a hajába. Halk morranással vettem tudomásul, hogy nem csak én kezdtem egyre feszülni. Az alsó ajkamba harapva pillantottam rá, közben mozdult a csípőm, lágyan simogatva az ágyékát, mintegy viszonozva az érintéseket, amiket én kaptam. A szívem egyre gyorsabban dobolta az öröm ritmusát, főleg a szavai halltára. Hasonlít rám. Erősebben harapok az alsó ajkamba, miközben tovább hallgatom őt, mámoros örömmel íva minden egyes szavát. Tökéletes. Közel tökéletes. – A bűnös élvezetek… mindenkinek vannak. – A tied mi, Dommiel? Ölni? A tekintetem az ágyékomra csúszott, figyelte a mozdulatot, ahogyan kicsatolja az övet, kigombolja a nadrágot… ez is a bűnös élvezeted? Sokakat megmozgat. Még mindig hagyva, hogy bábként mozgasson, ellenkezés nélkül fordultam szembe vele. Szükségünk lesz még egymásra. Mennyire igaza van. És mennyire örültem, hogy kimondta, őszinte mosolyt csalt az arcomra. – Játék? – Ravasz csillogással a tekintetemben kérdek vissza, bár tökéletesen hallottam, amit mondott. Igaza van, a szórakozás kell. Hogy élvezem-e? Nem mindenkit mozgatnak egyforma erővel a testi vágyak, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs rám hatással. Hallhatta a morranásaim, a pillanatnyi megrekedt lélegzetvételeket, érezhette, ahogyan a karjai közt lazulok el és feszülök meg a testem különböző pontjain. Adjam át neki magam? Előbb csak egy mosoly a válasz, amit szavak helyett egy apró mozdulat követ, közelebb hajolok hozzá, az ajkaim simogatják ajkait. – Szeretnél? – Nem hagyok időt válaszra, az ajkaim az övéire tapasztva belerekesztem a szavakat, s később is csak fájdalmas milliméterekre válok el tőle. A kezem erősebben markol a hajába, enyhén meghúzva a tincseit, ez volt az egyetlen pont az ajkain kívül, amit kényelmesebben el tudtam érni rajta, azért nem is engedtem el idáig. Ha ez is egy erő, ami mozgatja őt… a karjaiba engedhetném magam, ezzel is megpecsételve a kettőnk titkos szövetségét, egyúttal elpusztítva a fennmaradt bizalmatlanságokat is, hiszen meztelenül egymásnak feszülve könnyebben meg lehet tenni, mint prűd módon, ruhák takarásában. Nem tudtam pontosan mennyi ideje lehet az intézet rabja, de a hallottak alapján régi lakója, ami alapján aligha lehetett esélye sok hasonlóra a közelmúltban, vagy akár évek óta. A gondolat közben az ujjaim ismét simogatni kezdték őt, de a mozdulat eszembe juttatott egy képet, nem is olyan régről, ahogyan magához vonta a civil ruhás fiatalt, s nem engedte. A mosolyom kiszélesedett, az arcvonásaim még örömöt tükröztek, de a tekintetemben valami fenyegetőbb, szigorúbb villant a felfedezéssel egyidőben. – Ugyanezt kérted a sráctól is? Őt is így akartad? – A kép összeállt, a hiányzó idő, az ok, amiért nem menekült tovább… az ok, amiért egyetlen személy élte túl a vele való találkozást. Az egyedüli ilyen személy pedig jó erőben levő, jóképű fiatal. Elég indok lehet egy évek óta bezárt férfinak, hogy megálljon pár percre a menekülésében. Így történt, Dommiel? – A karszalaggal is te ajándékoztad meg? Meg szeretnéd tartani? – Hiszen látszott rajta, ahogyan simogatta, ahogyan a testével védte, nem a túszok brutalitásával, inkább a szeretők gyengédségével. Nem volt szemrehányás a hangomban, hiszen a fiú sorsa még mindig nem érdekel, számomra nem elég hasznos hozzá… az, viszont, hogy őt próbálná helyettesíteni velem, az mélységesen megsért. Ilyet nem tehetsz egy istennel, Dommiel. Még akkor sem, ha te is hasonlóan hatalmas vagy. Te mondtad, hogy mi lesz abból, ha két isten összecsap. Világok dőlnek össze, s újak születnek… de előbb mindig a pusztítás jön. Hatalmas, kegyetlen mészárlás. Csak akkor hagyom, hogy kihasználjanak, ha eleget nyerhetek belőle. Egy csoda vagy, Dommiel, de ha megsértesz… nem szívesen harcolnék veled, de ha kényszerítesz… ne kelljen rájönnünk, hogy ki az erősebb.

Déti	Előzmény | 2019.09.04. 00:56 - #21

Dommiel   - S milyen kár, hogy ezt senki nem veszi figyelembe. Ahelyett, hogy megvonnák tőlem a havi egy szelet krémest, inkább fordítanának több figyelmet azon betegekre, akik már az ágyukból se képesek kikelni. Ezek az intézetek már először sem a rászorultaknak való segítség nyújtásra épültek, hanem a magaslatokig el nem jutó, de telj hatalomra vágyó őrülteknek, akik ocsmány módon a legkiszolgáltatottabbakon élik ki maguk, mitől aztán egészen felsőbbrendűnek érzik maguk. - magyaráztam, attól sem igazán tartva, ha ezek a "felsőbbrendűek" meghallják.   - De megfigyelhető azért a dominó elv is. Az igazgató feszültsége az orvosokra csapódik, ők aztán az ápolókat búntetik ezáltal, akik a betegeken élik ki maguk. De csak azokon, akik fölött nyerhetnek is. Szerencsésnek érzem magam, hogy a papíromon ijesztő szavak és jelentések tömkelege áll, így még rám nézni is félnek olykor. De persze tudom, mostmár, akadnak kivételes alakok ebben a fertőben. - mosolyogtam rá, egy fajta bókként közölve tényeket, mit ápolóként ő talán még jobban át lát. De nézze el, ha csak olykor olyasmiről beszélek, miről neki is van tudomása. Két oldali cella társaim nem az intelligenciájukról híresek, szembe szomszédom pedig ez idáig csak egy volt, az is elharapta a nyelvét egy rövid farkas szemezést követően. Kezdtem azt hinni pusztán rossz társaság vagyok. Szavának megerősítése sem tűnt bizalom gerjesztőnek, hiába mosolyodott el. E szavak mind addig üresek, míg valós cselekedetté nem válnak. Saját tapasztalatból mondom. Ugyanezen szavakkal éltem, mikor karjaimban tarthattam első szülött gyermekem. Kicsivel később jöttem csak rá, hogy a fenének sem hiányzik az apaság és a családosdit sem nekem találták ki, így hát nem éppen a megszokott módszerrel egyszerűen kihátráltam belőle. Megakartam akadályozni a felesleges magyarázkodást, a hamis hitegetést, a gyerektartást stb. Egyszerűbb volt őket megölni. Nekik sem kell nélkülözni, s engem sem zaklatnak, igaz, most örülnék csak igazán a társaságnak, de biztosan nem az övükének. Ellenben egy Amunhoz hasonló fickóval szívesen megosztanám a szobám. Legjobban neki és Leonak örülnék, de ápolóként nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy olykor-olykor besurranjon hozzám az éj leple alatt egy gyors légyottra. Illetve úgy hiszem, Leonard, ha nem gyűlölködne legalább az elején, akkor a legtávolabbi sarokba kuporodva kerülne engem, akárhányszor hozzá akarnék érni. A halálom lenne, ha így kínozna. Pedig vigyáznék rá, mint a szemem fényére, mint a... na jó, a kislányom éppenséggel rossz hasonlat volna. Tetszett az óvatlan és fokozottan veszélyes, ám annál izgalmasabb játékunk. Egyikük sem lehet biztonságban, mindenki éber. Semelyikünk nem érez félelmet, ellenben bizalmat akarunk kelteni a másikban. Isten léte ellenére hagyja, hogy kedvem szerint tegyek vele, ami ha ideiglenes is, borzalmasan izgató.   - Különös, hogy ezt mondod. Én születésemtől fogva ezen elmélet szerint élek, ezt hírdetem, s mégis itt vagyok. Rám nyomták a bűnösség bélyegét, de vajon tényleg engem illetnek a gyűlölködő szavak? - gondolkodtam el szavai mentén hangosan semmint fejben. Hiszem, hogy a kezeire tapadt vér csupán hamis látomás, valójában nem én vagyok az igazi bűnös. Nem féltem ha csiga tempóban is, de haladni a mozdulatokkal. S nem csupán a sóvárgó szükségleteim kielégítésére, de egyszerűen szórakoztatott és izgatott is ez az egész, mintha csupán egy teljesen új ízvilágot próbálnék ki. Sliccén pihenő kezem végül lehúzta a cipzárt, majd finoman becsúsztatva egész kezem közöttük kedveskedő simogatással kezdtem kényeztetni alsón keresztül. Addig fentebb lévő kezemmel először finoman rászorítottam nyakára, míg legalább egyszer nem érezhettem ujjaim közt, ahogy nyel egyet vagy ahogy a nyakán végigfutó ereken keresztül nem éreztem pulzusát, majd engedvén a szorításból a nyaka és a válla közti részbe csókolta, ami apróbb harapásba ment át. Nem tudom ő miként érezte, de az én nadrágom lassan feszűlni kezdett, mit csak felgyorsított a tudat és az érzés, hogy mindezt a hátsójához nyomódva teheti meg.   - Én sem hiszem, hogy ezek a megnevezések léteznének, s nem csupán egy teljesen más szemlélet, irigykedő, ellenvetést nem tűrő szinonima. De ezekkel a szavakkal lehet csak dobálózni, mert az ember másból nem ért. Bár tudom, te átlátsz mindezen, de mókás a játék, ha nem leplezzük le ezen részeinket egyből. Mégha tudjuk is a másikról. - mosolyodtam el felhagyva nyaka bőrének fogaimmal való karcolgatásával. - S nem minden bűn érdemel halált, Amun. De köszönik, egyelőre nem kérnek a mi elméleteinkből. Én pedig nem hajtok fejet az ostobaságnak. Amit tettem, nem bánom, hisz azért tettem, mert ezt akartam. Talán önön élvezetből, de nincs olyan lény a világon, ki ne merűlne el olykor a bűnös élvezetekbe. - hajoltam vissza nyakához forrót lehellve rá, miközben alulról kihúztam kezem és ha nem gátolt meg benne, kigomboltam nadrágját, majd az övtől is elkezdtem megszabadítani. Addig nyakán pihenő kezemmel álláig simítottam, mit megfogva kicsit felém fordítottam vele arcát, hogy újfent szemeibe nézhessek sötét vigyorral arcomon.   - Ó, eszem ágában sincs fenyegetni. Hiszem, hogy szükségünk lesz még egymásra a jövőben. Ha pedig összecsapna két nem evilági erő, talán elhozná az emberek pusztulását, a világ megtisztulását. Nem harc ez, csupán egy játék. Jár a szórakozás. Ne mond, hogy nem élvezed... - hajoltam ajkaihoz, de csók helyett csak finoman beleharaptam alsó ajkába.   - Add át magad nekem... - súgtam utána ajkaira.   Dorian Jókat mosolyogtam, ahogy maga alatt vágva a fát üvöltött és mondanom sem kell, mindenki elszörnyedve és még engem sajnálva figyelte, ahogy átmeneteltünk a veszélyes zónába, ahol a kellemetlenségek után még többet járták a folyosót a biztonságiak és az ápolók. Az egyik vizsgáló teremben, hamar letudtam az általános vizsgálatokat, már amennyire egy hibbant kis gyereknél ezt le lehet hamar tudni, majd a megszokott procedúrák szerint néhány gorilla ápoló és nővér lefürdette, amit én inkább kihagytam, mert a piszkos munka ezen része kicsit sem vont. S mire kivonszolták a fertőtlenítésből, már félig nedves, rosszul szárított hajjal és a csini kezeslábasában mutatkozott előttem. Nem tudom volt-e még ereje hadakozni, de a biztonságkedvéért az erős ápolókkal kísérve mentünk fel az emeletre, ahol aztán a csuklóján lévő számsor szerinti szemből üveg falú cellájába cipelték és az ágyra tették, már ha nem ellenkezett, mert hogy hova teszi a popóját az ő dolga. Mivel a szembeni cellában még javában mosták fel a vért és a biztonságiak a közben kiérkező rendőrökkel a félig becsomagolt ex alkalmazott fölött dumcsiztak, én sem mentem onnan és kértem az ápolókat, hogy addigis maradjanak ott velem figyelni rá.

Venus

Előzmény | 2019.09.03. 21:47 - #20

- Az ilyen intézmények hajlamosak visszanyúlni a régi, mára már általánosságban morálisnak nem nevezhető módszerekhez, a modern kezelések őseihez. – Csak az őszinte tény mondtam ki, személyes vélemény nélkül. Ismerek olyan embereket, akik nagyon is megérdemelnék azokat a kezelési módokat. Az élet kegyetlen és az is marad, nem kell szépíteni. Az elhullatott részletek alapján egyre kíváncsibb lennék a teljes kórlapjára. Valóban ennyire veszélyes páciens? Igaz, a legjobban őrzöttek közt volt, de az ilyen helyek hajlamosak elferdíteni az igazságot. Remélem kellemes meglepetést fog hozni. A hangjában enyhe csalódást éreztem, félreértette a szavaim. – Átmenetiek. – Ennél többet kint nem mondhattam, csak egy rejtett mosolyt küldhettem felé. Ha ő is olyan, amilyennek sejtem, akkor nem fogom hagyni, hogy itt haljon meg, ennyi gyűlölet és lenéző tekintet közt. Akkor ennél sokkal többet érdemel, megérdemli a szabadságát és az élet lehetőségét. Nincs joguk megfosztani ettől… - Nem foglak magadra hagyni. – Főleg, ha olyan, mint én. De még ha nem is így van, egy ideig még az intézetben leszek, addig vele is foglalkozni fogok – így vagy úgy, de nem hazudtam neki. Szerencsére már csak pár lépésre voltunk a teremtől, egy védett helytől, ahol feszengés nélkül tisztázhattuk a helyzetet. Kettesben. Ugyanis Jesst még a sétánk elején maradásra intettem. Nem tudom, hogy hogyan fog lezajlani az ismerkedésünk, számítanom kell az esetleges kiszámíthatatlanságára is. Nem akartam, hogy Jess védelmezően közénk álljon majd, ha elfajulna a helyzet. Őt sosem keverném bajba. Ki a vad és ki a vadász? Egyelőre mindketten csak kerülgetjük egymást, méregetjük a másik erejét, tapogatjuk a szándékait. A bizalmassági játszma kezdő lépéseit táncoljuk… de ki fog felülkerekedni? Nem uralni akarom őt, hiába az istenek királya cím, nem, én ennél többet tervezek. A magányos uralkodások törékeny dolgok. – De ennek nem kell mindig így lennie, Dommiel. Vannak olyan lények, akiket bűn ketrecbe zárni, akiket vétek korlátozni. Olyan erők, amiket szabadjára kell engedni… nem gondolod? – A határozott, de nem elnyomó tekintetem beleveszett az övébe, miközben hozzásimultam. Nem kételkedtem abban, hogy már rég óta a hely rabja, hiszen már ilyen közelségből éreztem, hogy magába szívta az itteni illatokat. Zavaró lehetett volna, de az évek alatt már hozzászoktam, szinte természetesnek hatott, mégis, arra mindig ügyeltem, hogy amikor beléptem az intézménybe, a jellegzetes illatoknak nyoma sem legyen rajtam. Apró részlet, de mindig figyeltem az ilyenekre, legyen szó a megjelenésemről vagy a környezetemről. Éreztem a mellkasának ütemes mozgását, a légzése gyengéd simogatását a nyakamnál… annyira… élő. A tekintetünk még mindig összezárva, mintha egy láthatatlan erő tapasztaná egymáshoz, mikor a keze lennebb csúszik, de még ekkor sem moccanok, a légzésem szabályos, a szívverésem nyugodt, nem érzem fenyegetve magam a közelségétől. A mosolyom lassú helyesléssel szélesedik, miközben a szavait hallgatom. Igaza van, a valóságnál kevés dolog ijesztőbb. Szinte hallom a felgyorsult szívverését, a gyengéd érintésem visszhangját. Zavartalanul hagyom a kezét a cipzárig kalandozni, az ilyen dolgok sosem hoztak zavarba. Ezek sem. Nem engedtem el őt, de nem is szorítottam, csak gyengéden masszíroztam a bőrét, türelmesen várva, hogy mit tervez. Egy arcizmom sem rándult amikor a nyakamra simultak az ujjai, bár a megelőző érintésektől a szívem gyorsabb ütemre váltott. Már a második bizalmi jelem adom, hagyom, hogy két igencsak gyenge pontom irányába nyúljon. Mennyi jelet adjak még? A helyzet ellenére töretlen nyugodtsággal mosolyogtam rá. Ritkán vesztettem el a hidegvérem. A fülembe duruzsoló mély hangra a testem kéretlenül is reagált, a szívverésem nem csillapodott vissza. Ha az arcom és testtartásom nem sugallt volna töretlen nyugalmat, még azt hihette volna, hogy félek. De nem félek. – Szociopata gyilkos? – Révetegen sóhajtok fel a szavakra. – Biztos vagy te ebben? Nem csak egy újabb ostoba bélyeg, amit a tudatlan emberek elrontottak? Nem minden halál bűnt, Dommiel. – Kíváncsi voltam, hogy ő hogyan jellemezné magát. Őt mit gondola arról, amit tesz? Szerinte is csak egy szociopata gyilkos lenne, semmi több? Ilyen kevésre becsüli önmagát? Ne okozz csalódást, Dommiel… - Vajon okos dolog fenyegetni azt, aki segítséget kínál? Vajon mi történne, ha két isten összecsapna? Vajon nem lenne jobb, ha együtt harcolnának, mintsem egymás ellen? - Köszönöm, doktor úr. Igazán örülök, hogy önre bízhatom Leonardot. – De még menyire örült, el sem tudná képzelni, milyen hatalmas örömöt okozott neki az orvos. – Ó, nem is feltételeztem. Ha így lenne, nem engedném az intézménybe a fiút. Mint már mondtam, a legjobbakat akarom neki. Fiatal, erős és egészséges. Sokra viheti még. – A szavaik inkább hangzottak eladásnak, mind megvédésnek. Remélte, hogy kölcsönösen egyet értenek abban, hogy a fiú bírja a gyűrődést, bátran be lehet törni egy kicsit. Vagy nagyon. Bár rendkívül élvezte a csevegést, egyszer annak is vége szakadt, de az öröme nem múlt el, egész úton elkísérte az intézetig, ahol végre aláírhatott minden szükséges iratot. Aggódást színlelt, törődést játszott, pedig legbelül már rég a győzelmét ünnepelte. Nehéz volt feldolgozni a hallottakat, nem akartam elhinni, nem akartam elfogadni, nem lehet igaz!!! Miért csinálnák ezt velem? Mitől rühell annyira az az öltönyös pasi? Tény, hogy megnehezítettem az életét, de nem ennyire! Ráadásul bevétele is volt belőlem bőven… de akkor mi baja lett? És miért nem vettem észre?! – MÉGIS MILYEN ÚJDONSÜLT BARÁTOK?! ITT NINCSENEK SEMMILYEN BARÁTOK. ÉS TULAJDONKÉPPEN NEM IS KURVÁRA NEM ITT KELLENE LENNEM!! MÁR RÉG ÚTON KELLENE LENNEM A KÖVETKEZŐ FOTÓZÁSRA! VÁRNAK RÁM! NEM ITT VAN A HELYEM! NINCS SEMMI GOND VELEM!! – A düh teljesen elvakít, hiszen elárultak, a férfi, akit a családom részének tekintettem, cask úgy eldobott magától, ráadásul pont egy ilyen helyre, ahonnan nincs kiút… mert amilyen számító alak, biztosan úgy oldotta meg, hogy a már bezár, akkor itt dögöljek meg. Csak rám ijesztene? Nagyon vágytam rá, hogy cask egy elcseszett vicc legyen az egész, hogy bármikor felnevessen az orvos, ideadja a ruháimat és elmehessek, de nem, ehelyett az ellenkezéseim miatt két ápolót kaptam, akik akaratom ellenére kényszerítettek, hogy az orvos után menjek, még mindig ordítva, szidva mindent és mindenkit, ami csak az eszembe jutott, kicsit sem könnyítve meg a kísérőim dolgát. Ó, dehogy, a szavak látszólag végtelenül ömlenek belőlem, de egyszer mégiscsak vége szakad, hiszen senki sem figyel már rájuk, visszapattan a falakról, belevesz a többi őrült kétségbeesett ordításába. Elhallgatok, de nem nyugszom le, a tekintetem lyukat éget az orvos hátába, kegyetlenül gyilkolja, őt okolja, őt és a menedzseremnek nevezett férfit. Hogyan történhetett ez meg??!

Déti	Előzmény | 2019.09.03. 20:01 - #19

Dommiel   Összevont szemöldökkel hallgattam, bár belelátnom fejébe nehéz is volna. Magamból kiindulva én biztosan nem jönnék ilyen intézmények közelébe. Inkább a hivatalokra vetnék szemet. De persze kinek mi a célja, ugye? Végülis isten útjai kifürkészhetetlenek. Abban viszont megerősített, hogy szimatom nem állt távol a valóságtól, hisz valóban menekült valami vagy valaki elől. Utóbbira szavaznék.   - És ezzel finomam fogalmaztál. Mindenesetre kissé törvénytelennek találom az itt kezeltekkel való bánásmódot, igaz, ha a törvényes oldalt képviselné az intézet, én már biztosan hamuként táplálnám az anya természetet, vagy a kivégzések után jár a temetés? Ki tudja... Végtére is egyre megy. - intettem egyet, tovább is gördülve a témán. Hasonszőrűnek éreztem, ez pedig roppant érdekessé tette. Nem hittem volna, hogy hasonló problémákkal küzdők is képesek együttműködni, sőt jól kijönni, nárcizmus ide vagy oda.   - Átmenetiek? - kérdeztem vissza, bár elsőre is jól hallottam, csak nehéz volt elhinni. Már most úgy érzem, hogy ezen kijelentéssel be is zárta előttem a szabadságra nyíló ajtót.   - Képes volnál magamra hagyni? - néztem rá hitetlenkedő hangsúllyal kérdőre vonni, talán csöppet túlzásba is estem. E percben a kamerák kereszt tüze sem tudott volna meghatni. Ha válasz nélkül hagyott is, nem emésztgettem sokáig, főleg, hogy elértüka helyiséget és kettesben immáron igazán megnyílhattunk a másiknak. Nem szándékoztam azonnal rámaszni, az istenségeket amúgy is illik tiszteletben tartani, ugyanakkor ezt még akár egyfajta behódolásnak is veheti, míg végül én nem vezetem a macit a málnásba. Azonban sajnáltam, amiért bújkálásra kényszerült, így maszkot maszkra húzva járt egyik helyről a másikra. Fárasztó lehet és megterhelő, főleg ha az ember egyedül van. Apropó egyedül, vajon a kutyáját merre hagyta? Nem mintha akkor állatbarát lennék, de úgy tűnt nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Mindegy, kettesben még jobb, mint egy rosszat kiszimatoló bundással. Nem fűztem hangosan semmit a megjegyzéséhez, bár csak azért nem, mert abban a tudatban voltam, hogy észre sem vette, hogy már mögötte vagyok. Én bolond, átverni egy istenséget?? Naiv gondolat. Attól viszont egy percig sem vonakodtam, hogy a kihívásokat rejtő tekintetébe vesszek, miközben mágnesként vonzódva hozzá karoltam át és simítottam állam a vállára egy halovány mosoly kíséretébe. Így közelről éreztem csak igazán bőrének kölni alatt megbújó illatát és az ezzel keveredő ruhájából áradó fertőtlenítőét, ami nos igen, némileg rontott a hatáson, de nem panaszkodom. Ez amúgyis egy olyan kis probléma, amit egy lehúzással megoldhatunk majd.   - Az emberek félnek az ismeretlen és erősebb dolgoktól, így azokat vagy bezárják vagy elpusztítják. Sajnos, ebben a világban ez a legtermészetesebb dolog. - válaszoltam a tükörből fúrva tekintetem az ő már-már világító kékjeibe, majd kissé oldalt fordítva fejem, még állam sem leemelve válláról felnéztem rá. Mindez csupán akkor ért véget, mikor hátrébb lépett. Akkor aztán elemeltem állam, hogy így is teljesen hozzám simulhasson és mellkasomon érezhessem lapockáinak minden mozzanatát. S ha tettem ráfordítottam tekintetem  keresve övét, miközben karjaim engedtek a szorításból, de csak annyira, hogy dereka helyett ismét hasa körül öleltem, közel - ó, nagyon közel - nadrágövéhez.   - Sokféleképp neveznek... de a valóság mindig sokkal félelmetesebb... - válaszoltam szélesedő mosollyal, majd macska módjára hunytam le szemeim, hogy élvezzem ujjainak államon csiklandós érzését, a hajamba való túrást. Légzésem csak eztán vált fokozatosan lassabbá, mintha csupán attól félnék, hogy elijesztem magamtól. Ugyanakkor szívem szaporább ütemet diktált. Egyik kezem lassan övcsattjához kalandozott, majd onnan egészen a cipzárjáig, míg másikkal ellenkezőleg, feljebb indultam el, komótos tempóban, měg el nem értem szabadon hagyott nyakát, amire finoman rátapasztottam ujjaim, de egyenlőre nem szorítottam rá.   - Vajon okos ötlet volt-e egy szociopata gyilkossal bezárkózni? - búgta neki. - Vajon okos dolog-e kétségbe vonni egy isten képességeit? - duruzsoltam tovább.   Dorian     - Egy pillanatig se aggódjon, jobb helyre nem is kerülhetett volna. Mindenkinek jobb lesz így... hogy ha kicsit megkésve is, de megkapja a megfelelő kezeléseket. - mosolyogtam lassan be is fejezve az adatok kitöltését.   - Ó, kérem, mi nálunk tiltottak a pácienseken való kísérletezés... Hiszen az annyira... tudja... törvénybe ütközik. Mi olyat nem teszünk. - vigyorogtam. Tetszett a menedzser hozzáállása. Nem is húztam az időt, a telefon után, leadtam a nővérnek az aláirandó papírokat, hogyha bejönne az illető, ott helyben aláfirkanthassa őket, én pedig addig le tudom az általános dolgokat, na meg a páciensem mielőbbi betörését. Mókás volt figyelni kirohanását - mit igyekeztem mindvégig komoly fejjel hallgatni, olykori elmosolyodásom mellett - mi tulajdonképp jóval gyakoribb itt mi nálunk, mint hinné. De legalább maga teszi a pontot az i-re, azzal, hogy idebent maradjon, nos a kísérletek közbeni elhalálozásra való tekintettel, ha nem is örökké, de sokáig.   - Kérem, Leonard, ne nehezítse meg újdonsült barátai dolgát és az enyémet sem. Legyünk jófejek egymással, ezt mindkettőnknek előnyösebb.   - A mendezsre e percekben tér majd be hozzánk, hogy letudja a papírokat, de immáron hivatalosan is páciens, még hozzá egy mindenkire veszélyes páciens, szóval kérem viselkedjen, hogy legalább a lenti szintek egyikébe kerüljön, így pedig még esélye is lesz arra, hogy talán egy nap, gyógyultnak nyilvánítsuk. Én hajlandó vagyok együttműködni ha maga is, és a jómagaviseletért itt is jutalom jár. De ugyanakkor a szabályszegés is von maga után kellemetlen büntetést. Na jöjjön, mutassa meg mindenkinek, hogy maga igenis képes a gyógyulásra... - léptem odébb, majd ha láttam rajta, hogy hajlandó követni, úgy elindultam oldalamon vele a szigorúbban őrzött szárnyba, ahonnan tulajdonképp elindultunk, csak egy szinttel feljebb, ahol a sorozatgyilkosaink laknak. Ha nem jött magától, két ápolónak intve cibáltattam magam után. Egyenlőre megkímélném a gyógyszerezéstől, mert az csak rontaná a megfelelési esélyeit a kísérletben.

Venus

Előzmény | 2019.09.03. 09:28 - #18

A menedzser kárörvendve bólogatott a vonal túloldalán, bár ez aligha volt észrevehető, ellenben a hangjában egy idő után már egyre nehezebbé vált elnyomni az örömöt, főleg, amikor hasonlót érzett az orvos oldaláról is. Úgy érezte, hogy egy virágzó titkos szövetség kezdete ez köztük. – Oh, reménykedjünk, hogy a fiú számára még nem késő. Szép jövő állt előtte, igazi… tragédia lenne, ha nem épülhetne fel ebből az igazán súlyos állapotból. De, mint már mondtam, sajnos ez nem most kezdődött. Korábban igyekeztünk magunk megoldani a problémát, de sajnálatosan be kell látnom, hogy ideje professzionális segítséget kérni. Hiszem, hogy önnél jó kezekben lesz. És kérem, tegyen meg mindent a fiú felépülése érdekében. Nem számít, ha… a módszer még kísérleti is, akár. Szeretnék mihamarabb, egészségesen viszont látni a fiút. – Hazugság, színtiszta, fénylőre csiszolt, jól tervezett hazugság minden egyes szó ami elhagyja az ajkát, a megfelelő részeket pedig figyelmesen hangsúlyozza, hogy ne legyen félreértés: tegyen amit akar a fiúval, de ne engedje többé ki. Így ő moshatja kezeit, hiszen a piszkos munkát nem ő fogja elvégezni, majd megoldja helyette az orvos. – Ó, az idő… kellemetlen, de ha szükséges… - Hát alakulhatott volna ennél is jobban a napja? Karácsony és szülinap egyben. – Örömmel hallom. – Elfoglalt ember volt, de mégis szakított időt a személyes ügyintézésre, hogy biztosan teljhatalmat adhasson az orvosnak, így is megpecsételve Leonard sorsát. A – többnyire – ártatlanok teljes nyugodtságával várakoztam, hiszen elhittem, hogy minden a legnagyobb rendben fog menni. Meglepett, amikor a dolgozók váratlanul riasztott rajként eredtek szét, de ez az orvos közeledtét jelentette. Fölényes mosollyal pillantottam rá, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ő húzta a rövidebbet. A mosoly viszont gyorsan ráfagyott a képemre, előbb bamba döbbenettel, majd mély felháborodással nézve rá, majd a kezembe dobott anyagdarabra. – Mi a fasz?? – Az egyetlen értelmes dolog, ami kicsúszott a számon, miközben a méretembe válogatott ruhát figyeltem, majd az orvost. – Tudja, hogy ki vagyok?? Nem…nem lehet. – Váratlanul felröhögtem, miközben felálltam. – Haha, nagyon, nagyon vicces volt, egy pillanatra még el is hitette velem. - De nem tűnt el a mosolya, az az idegesítő mosoly… komolyan beszélt? Tényleg… bezárnak ide? Az nem lehet. Miért? Azért, mert kíváncsi voltam? Az nem elég ok!! Nem tehetnek… ilyet nem tehetnek, ez csak a filmekben történik meg, a valóságban nem így működnek a dolgok… nem?? – Ne szórakozzon velem!! MINDKETTEN TUDJUK, HOGY SEMMI BAJOM! NEM ZÁRHAT CSAK ÚGY BE IDE! NEM TARTOZOM IDE!! NINCS JOGA HOZZÁ! NEM VAGYOK ŐRÜLT, TELJESEN NORMÁLIS VAGYOK!! – Az elvakító dühtől azt észre sem vettem, hogy felhívtam magunkra a közeli ápolók figyelmét, akik valószínűleg csak úgy vették le, hogy egy újabb problémás beteg vagyok, akinek lejártak a józanabb pillanatai.

Venus

Előzmény | 2019.09.03. 09:28 - #17

Mosolyogva hallgattam őt, hiszen elsőre kissé félreértett, vagy talán pont így próbálta kiszedni belőlem az igazat, legalább is egy részét. – Nem hiba volt ez, hanem tervezés. A menekülő napjaimnak már vége. – Egy időre. Bár, ha így folytatom, újra meg fog történni. És akkor ismét költözni fogok, másik megye, vagy más ország, másik személyazonosság. Már ismerem a forgatókönyvet. A gondolat kiült az arcomra is, s talán ő is láthatta, amennyit a festékréteg látszani engedett az arcizmok apró, hamis mosolyba rezdüléséből. A meglepettsége a leheletnyi késleltetett reakcióval láthatóvá vált, jó is, szeretem ezt a hatást kiváltani az emberekből. Lepődjenek meg, újra és újra, hiszen még számtalan meglepetést tartogatok számukra. Megvannak a módszereim. Mint már mondtam, nem ma kezdtem. A “problémás” betegekkel való éves hátterem pedig hatalmas pluszt jelent egy ilyen pozícióhoz, főleg, mivel a leendő cinkostársam kissé megüresítette a pozíciót. Hát hogyan neheztelhetnék ezért rá? Jelentősen felgyorsította az elhelyezésemet. Minél éberebb, annál veszélyesebb. Az igazság nevetésre fakasztott, miközben bólogatva helyeseltem. Az éber emberek veszélyesek. Gondolkodnak. A gondolatok pedig nagyon erősek tudnak lenni, főleg, ha cselekedetté válnak. Szóval az ápolók csoportosan járnak hozzá? Engem pedig egyedül elküldtek, hogy vigyázzak rá? Egyrészt hízelgő, másrészt felelőtlen, de nekem kapóra jött, szükségem van pár nyugodt percre, vagy többre, vele. Bármekkora szörnyetegnek is állítja magát, hiába a burkolt vagy kevésbé rejtett utalások, töretlen nyugalommal haladok tovább mellette, hiszen nincs félnivalóm. Egyrészt, nyugodtnak tűnik, másrészt, egy rossz napján is tudnám kezelni. De talán már felkeltettem az érdeklődését annyira, hogy ne akarjon túl gyorsan véget vetni a beszélgetésünknek. – Áh, teljesen érthető. Az itt dolgozók néha… túl feszültek. Hajlamosak pánikból cselekedni, vagy… túlreagálni a helyzetet. Nagy örömömre elfogadta a tegeződést, de az igazi meglepetést csak ez után hozta. Hát ismeri. Hát… ismer? Csak az a kérdés, hogy komolyan beszél, vagy csak próbálja elviccelni a témát. Reméljük, hogy inkább az előbbi. Igazán lenyűgözne vele. Különlegesebb, mint gondoltam. Tényleg igazi kincset találtam itt? Akármelyik is legyen, a reakcióját őszinte mosollyal fogadtam. – A körülmények átmenetiek. – Főleg, ha ő is egy azok közül, akiket keresek. Akkor velem fog jönni. Őt nem fogom elveszíteni. De a kamerák, mindig a kamerák, egyre zavaróbbak… de szerencsére már nem kellett sokáig halasszuk a beszélgetésünket. De még egyetlen apróság az utunkban állt. A felfestett álarc, aminek az eltávolításával egyszerre talán a bizalmi problémánkon is javíthatok. Hiszen hogyan várjam el tőle, amíg én rejtőzködök? -  Ez igaz… de egy réteggel kevesebb, egy réteggel közelebb a mögötte rejlő csúnya igazság… de nem szeretek egynél több maszkot viselni. – Így vagy úgy, de a szándékaim szeretem előre láthatóvá tenni, főleg az ilyen helyzetekben. Megalapozza a kritikus bizalmat, ráadásul nincs félnivalóm a hatba szúrásoktól. Még ha őszintén is játszom, az egyszerű emberek aligha árthatnak nekem. Még egyszer rápillantok a tükörből, mielőtt a tenyerembe temetve az arcom elkezdek megszabadulni a festéktől. A sebezhető látszat ellenére éber voltam, figyeltem a közeledő lépteit, de nem állítottam meg. Bizalom. Reméltem, hogy nem fogja eljátszani. És nem kellett csalódnom, egyelőre. Lassan felegyenesedtem, már letisztult arccal, és belemosolyogtam a tükörképünkbe. Ne tegyél semmi olyat, amit én sem tennék… Egy pár pillanatig elvesztem a tükörképünk közelségében, ez az idő pedig pont elég volt neki, hogy még közelebb kerüljön hozzám. Érintsd meg az istened. A megjegyzésére keserédes mosoly volt a reakció, rátapintott a keserű igazságra. – De reményt ad, hogy nem vagyok egyedül. Vannak még hozzám hasonlók. De a legtöbbjüket visszatartják, megfosztják a szabadságuktól… - A tükörképe szemeibe bámulok. Ő is egy közülünk? Ő is olyan, mint én? Bár az arckifejezése kissé túlzott volt, mégis… ez nem feltétlenül intő jel. Az ilyen helyek megtörik a lelkeket. Tudom. Láttam. Túl sokszor és túl sokat. Egy átlagos ember már rég ájuldozott volna a félelemtől, amikor egy hasonló hírnevű, elmebetegnek nyilvánított ember ilyen közelségbe kerül hozzá, de én nem féltem, az ölelés gyengédségébe belesóhajtva léptem hátrább egy kicsit, zavartalanul eltörölve azt a leheletnyi távolságot is, ami még közénk állt, a testéhez simítva a sajátom amennyire lehetett. – Mondd… ki vagy te? – Ki ő valójában? Csak egy beteg a sok közül, vagy valóban több annál? Valaki, akit régóta keresek? Kérlek, legyél egy közülünk. Túl rég óta vagyok egyedül… Mindez talán ott volt a tekintetemben, valahol mélyen, miközben az övét tanulmányoztam, jelekre várva. A kezem lassan indult el felé, finoman végigsimítva az álla vonalán, hátraérve majdnem a tarkójáig, hogy gyengéden a hajába túrhassak. A válaszod pedig…?

Déti	Előzmény | 2019.09.02. 22:07 - #16

Dommiel   - És ez látszik is bizony. Vajon mi vesz rá valakit arra, hogy ugyanabba a hibába essen? Ha csak... nem menekül valahonnan... - puhatolóztam, valódi választ nem is igazán várva. Elég ajkainak apróbb rezdülése vagy egy izmának kisebb rándulása és tudni fogom, hogy nem én vagyok az egyedüli, aki rosszban sántikál. Kíváncsian hallgattam, noha engem még az is meglepett, hogy arcfestett alkalmazottak is vannak, nem hogy még elő is léptetik őket. De a felsőbb szintn lévő elhelyezés csak egyet jelentett: fogunk mi még találkozni. Ezen gondolatmenetem vegyes érzések kerítettek hatalmába, hisz válhat ez előnyömre is, ahogy hátrányomra is akár. A túlzott engedelmesség pedig nem az én stílusom, igaz, eddig nem is tűnt lehetetlen alaknak, így megengedtem magamnak egy széles mosolyt. S ha még Leonard is szembe szomszédom lesz, igazán nem lesz okom a panaszra.   - Minél éberebb az ember annál veszélyesebb, nemde? - somolyogtam rá szélesen. Nekem meg van az a luxusom, hogy nem kell titkolnom a nyilvánosság előtt, mekkora szörnyetegnek tartanak, de csak miatta azért ügyeltem rá, hogy ez a beszélgetés lehetőleg kettőnk közt maradjon. Persze értem én mire célzott, így gondoltam viccesen fogalmazom meg a választ.   - Fene sem érti, de az ápolók még többed magukban sem szívesen lépnek be a cellámba, így mindig megúszom az injekciókat vagy pirulákat. Ki érti ezt... - vontam meg a vállam még mindig mosolyogva. Mondanám, hogy adtam már rá igazán véres okot, de ez azt hiszem most először fordult elő. - ...de köztünk legyen szólva, nem is bánom, egy percig sem. - tettem hozzá kicsivel később. Nem volt nehéz észrevenni, ahogy figyeli a válaszom mögött rejlő jeleket, és talán azt sem, hogy én ugyanígy tettem, noha meg kell hagyni, az arcán lévő sötét festék nagyban megnehezítette a dolgom. Helyeslően bólogattam egyetértésére a bemutatkozást illetően. És az különösen tetszik, hogy noha nem tűnik annak a túlzottan modoros férfinak, az én kedvemért még ezt is magára ölti. Így hát egye-fene, én is beadtam a derekam.   - Legyen, maradjunk a tegezésnél. - forgattam meg szemeim, de cseppet sem bánkódva, hiszen végig ott volt a mosolyom is. Nevét hallva azonban magasba szökött szemöldököm.   - Csak nem az Istenek királya? - kerekedtek el szemeim, inkább örömömben, de rá is csodálkoztam, mosolyom pedig széles vigyorrá vált. - Micsoda megtiszteltetés... Ha tudom, hogy egy napon összefutunk, máshol és másképp fogadlak. - bosszankodtam enyhe száj húzással. Akárhogy is, ez sem közönség téma, így mielőbb elértünk az ajtóhoz, amin egy halk köszönömmel be is léptem, majd nem túl távol sétálva feléfordultam az egyik fém asztalnak dőlve és onnan figyelve féloldalas mosollyal. Nem tagadom, a rövidke szünet után, sikerül neki is igazán lázbahoznia ezzel a kisugárzással, amin csak növelt azzal, hogy kettesben maradtunk egy magányos kis helyiségben. Kijelentése sem bizonytalanított el, noha roppant mód érdekelt mifélékről is társalogna. Még a végén ő lesz, aki megszöktett. Nos az nagyon romantikus volna.   - Mindenki visel álarcot, Amon. Csak sajnálatosan nem mind lemosható. - válaszoltam, s mialatt ő a kagylóhoz lépett, úgy én lassan mögé. Éppen csak annyira közel, hogy ne érintsem meg testemmel, de alig legyen köztünk néhány centi távolság. Mikor felemelkedett már én néztem vissza rá a tükörből a válla mögül. Persze, ha megfordult, úgy csak centikre egymástól farkasszemeztünk, ám ha mégsem fordult meg, úgy ugyanezt a tükörből tettük meg, miközben kezeimmel lassan átkaroltam derekánál, állam pedig a vállára támasztottam.   - Sanyarú sors, ha egy istenségnek bújkálnia kell a halandók közt. - biggyesztettem le ajkaim, hogy fokozzam a hangsúlyt, noha ettől talán mókásabbnak hathatott. Kezeim közben teljesen átkarolták annyira, hogy két oldalt elértem derekánál.   Dr. Fisher Tagadhatatlan, hogy nagy volt az örömöm. Nem, hogy nem kell lefizetnem, de még ki is fizetik a kezeléseket. Azért ez szerencsésebben nem is történhetett volna. Még hogy mindig a jók győznek... hülyeség.    - Természetesen, számunkra a felépülése az elsődleges. Így mindent megteszünk annak érdekében, hogy mielőbb rendbe jöjjön. - válaszoltam a telefonba, miközben kitöltögettem az adatokat, már amiket találtam róla. De meg kell hagyni a hírnév bizony igen csúnyán nyilvánosságra hoz mindent rólunk, így könnyen ment a dolog, és persze nem felejtettem el odabiggyeszteni azokat a jellemzéseket sem, miket a telefon túloldalán lévő közölt.   - Tudnia kell, hogy a legjobb kezek közt lesz a fiú, ám nem ígérhetem semmit. Vannak esetek, mikor sajnos visszafordíthatatlan a károsodás. - tettem hozzá, bár hangjából úgy vettem ki, mindketten jól szórakozunk a másik színészi képességén.   - C nélkül, igen és ne aggódjanak, a jó kezelés ugyan rengeteg sok időbe tellik, de azért nagy részében jó esélyei vannak. - hazudtam, majd hogy nem belenevettem a mondatba. Tulajdonképp rosszabb esélyei vannak, mint egy agydaganatos betegünknek, hiszen ami nincs, azt bizony nehéz lesz kikezelni.   - Ó, én hiszem, hogy mind ez egy gyümölcsöző barátság kezdete. - somolyogtam, majd lebeszélve az időpontokat, el is köszöntem, hogy közölhessem a legújabb betegemmel a jó hírt. A karszalag pedig még a szobájának kiválasztását is megspórolta. Én meg még azt hittem egy igen szar napnak nézek elébe. Kezemben a méretének megfelelő beteg kezeslábassal léptem be a társalgóba, majd felé, ahonnan szét is reppentek a közeledtemre az alkalmazottak, természetesen közben erősen visszafogtam kárörvendő mosolyom.   - Van egy jó és egy rossz hírem. - kezdtem bele. - ...A rossz hírem, hogy sajnos nem nyert. - dobtam ölébe a ruhadarabot, miközben fejem csóváltam. - ...A jó pedig, hogy már foglaltak is neked egy szobát, és ismerős arc fog rád várni... - haraptam be alsó ajkam elfojtva az örömteli és gonosz nevetésem.   - A menedzsered hamarosan bejön, hogy aláírja a papírjaid, miszerint ránk bízza a kezeléseid, én pedig leszek olyan drága és átveszlek, mint pácienst. De hé, abban igazad volt, hogy könnyen rád találtam a neten. Csodálom is, hogy a bíróság nem utaltatott még be hozzánk, dehát ennek is eljött az ideje... - mosolyogtam, fenébe az álcával, én ezt baromira élvezem.

Venus

Előzmény | 2019.09.02. 16:50 - #15

A váratlanul érkező bókra rápillantva elmosolyodtam.  – Nem ma kezdtem. – A pillantásom egy röpke másodpercre nosztalgikussá vált, ahogyan eszembe jutott, hogy hogyan jutottam el idáig, hogy ebben az intézetben dolgozzak, ilyen beosztásban... a történet nem így indult, de ide kötött ki, a megbánásnak pedig nyoma sem volt rajtam. Ez mind a terv része. – Viszont itt tényleg új vagyok. Ha a mai akció után sem történik túl sok változás, akkor a felső szintre fognak helyzeni. – Az ő szintjére. Így könnyebb lesz gyakrabban látni őt és az oda rejtett hasonló betegeket. De vajon találok köztük hozzá hasonlót? A személyében ritka kincsre leltem, hiszen az olyan lelkeket, mint az övé, többnyire gyorsan megtörik. És ha már megtörésről van szó... talán a lényegre is térhetünk lassan. – A veszélyességi szintedhez képest rendkívül éber vagy. – A mosolyom töretlen, miközben az arcát fürkészem, a szemrehányás szemernyi morzsája nélkül, hiszen nem vádolni akarom, dehogyis. Viszont talán jogosan gyanakszom arra, hogy valaki esetleg kihagyta a reggeli gyógyszerét, nem igaz? Persze, semmi oka bízni bennem, akárcsak fordítva... ezen a pontok még dolgoznunk kell egy kicsit, hogy ha a sors úgy hozza, szövetségesek lehessünk. De, bár az idő alkalmas, a hely a beszélgetésre lehetne jobb is, valahol, ahol kevesebb kamera figyel, ezért a megjegyzésem halk volt, ügyeltem arra, hogy a kamerának háttal ejtsem a szavakat. Nem akartam túl paranoiásnak tűnni, de voltak már gondjaim a múltban, s bár magam mögött hagytam őket, tanultam belőlük. Van, amikor jobb óvatosnak lenni, főleg, ha nagyobb dolgokat tervezünk a jövőben. Nem gond, ha nem válaszol. Egy apró jel is elég. Az sem gond, ha még nem mondana semmit az ügyről, az is egy jel arra, hogy jobban meg kell küzdenem a bizalmáért. A zavaró megfigyelőrendszer miatt nem is nyújtottam tovább a témát, úgy gondoltam, hogy a teremben is lesz időnk megbeszélni. Mosolyogva hallgattam a bemutatkozását, főleg a megszólításos rész szórakoztatott. – Valóban udvariasabb úgy. – Annyi monden történt, hogy a bemutatkozásról meg is feledkeztem, jogosan rótta fel ezt a hibát, hiszen nagyon fontos, hogy tudjuk egymás nevét... és sokkal jobb így, mint lelesni a kártyáinkról. - De nem lenne egyszerűbb tegeződni? – Csak egy barátságos felvetés volt, ha nagyon ragaszkodik hozzá, akkor egyelőre jó lesz a Mr. Lloyd is. El fog jönni az a nap, amikor tegeződni fogunk. – Zain Amon. – Megálltam egy pillanatra, hogy a kezem nyújtsam felé, ha már az illemről beszéltünk, valamint kíváncsi voltam, hogy elfogadná-e. Bár az arcfestés elfedi a külföldi vonalakat, a hibátlan kiejtés nem ébreszt gyanút, a nevem már sejteti a származásom. Választhattam volna más nevet is, de legalább egy ennyit meg akartam tartani a származásomból, mintegy emlékeztetőnek. – De általában Amunnak neveznek, vagy Amonnak. – Ősi istenség. Aki rejtve van. A teremtő. Ha jól emlékszem, az eredeti nevemben is benne volt... de ha nem is, mára már a részem. A sorsom. A vizsgáló ajtaja zárva volt, de a belépőmmel ez nem okozott gondot, mivel erre a pozícióra szántak, már volt hozzáférésem a teremhez. Előre engedtem a férfit, magunk után pedig visszazártam az ajtót, hogy késleltethessem a ki és bejárást a szobába. Bár kezdett szűnni a gyanúm, hogy szökni próbálna, ettől még nem lankadt teljesen a figyelmem. A kártyát a zsebembe rejtve fordultam szembe vele, majd körbepillantottam a mennyezetet fürkészve. Sehol egy kamera. Nagyszerű. A szíjazott asztal és nehéz fémbútorok nem a legbarátságosabb benyomást keltették, de legalább kettesben voltunk. – Itt már valamivel nyugodtabb körülmények közt beszélhetünk. – Elégedett mosollyal pillantottam rá, elsőre az indokoltnál talán jobban feldobott a gondolat. De a bizalom fontos. El kell érnem tőle. Minden oka megvan, hogy gyanakvó legyen velem. – De előbb lemosnám ezt az arcomról. Nem a legjobb úgy ismerkedni, hogy az arcom jelentős része rejtve van, nem igaz? – Még mindig őt figyelve indultam el a kagyló irányába. Bár kicsit veszélyes figyelmen kívül hagyni amíg elvégzem a műveletet, a kölcsönös bizalom érdekében áldozatokat kell hozni... ezt pedig nekem kell elkezdenem, hát hátat fordítottam neki és megengedve a vizet elkezdtem lemosni a sminket magamról. Nem volt teljesen vízálló, bár így sem volt teljesen egyszerű, egy alapos dörzsölés után már a megszokott arcom nézett vissza rám, s ha nem tett semmi őrültséget közben a jövőbeli bűntársam, akkor már smink nélkül fordultam vissza hozzá.   Bár szavak nem jöttek ki a torkomon,helyette minden más porcikám ordított a nemtetszéstől amit a helyzet miatt keletkezett. Kellemelten volt, én pedig dühös, valahol mégis úgy gondoltam, hogy nem lesz túl rossz vége az egésznek. Még egy botrány a számtalan többi mellé, de legalább ezt már tényleg én okoztam, és nem csak rámkenték. Sőt, ezt talán sikerülhet itt helyben elsimítani, végül is, valószínűleg ők sem akarják, hogy túl sok kikerüljön az egész szökésről, nem? Reméltem, hogy így van, mert ebben az esetben több esélyem van szépen megúszni a csúnya helyzetet. Ahogy telt az idő, egyre nyugodtabban várakoztam, sőt, már egy feszélyezetlenebb beszélgetésbe is belekezdtem az ápolókkal, nekik is lemondva a történteket. Bár megértés helyett nagyrészt szánakozó tekinteteket kaptam, kevés hittel, amikor más irányba terelődött a beszélgetés már jobb hangulatban telt a várakozás, és nem éreztem magam valóban egy őrült betegnek. Arról viszont még csak sejtésem sem lehetett, hogy a megejtett telefonhívás során, a vona másik felén, a menedzserem nem az elvártak szerint fogadta a hívást. A hangja sietős volt, dühös, hogy miért zaklatják, ám amikor megtudta, hogy miről lenne szó, váratlan fordulatot vett. Egy pillanatnyi elnézést kért, amíg egy nyugodtabb helyre vonul ahol beszélhetnek. Aggodó hangon folytatta a beszélgetést, a hogylétem felől érdeklődve, a felvázolt kórképekre elszörnyülködést tettetve, majd fokozatosan kezdett mesélni ő is a különféle pletykákról a saját szemszögéből, alátámasztva az orvos érveit, sőt, újakat is adva neki, kitalálva egyéb történeteket, amik nem kerültek a média tudomására... merthogy igazak sem voltak. - ...de természetesen, nekem a legfontosabb Leonard jóléte. Úgy tűnik egyetértünk abban, hogy a fiúnak segítségre van szüksége. Hiszem, hogy az intézményük... megfelelő kezelést tudna biztosítani számára. Mit is mondott, hogy hívják? Dr... Fischer? Természetesen a kezelés költségeit utaljuk önnek. Személyesen fogok gondoskodni arról, hogy zavartalanul zajlódjon az áthelyezése a részünkről. ...de gondolom, hogy ilyen súlyos tünetekkel... hosszabb ideig fog ez tartani, nemigaz? – A hangja nem kérdést sugallt, inkább kérést. Nem érdekli meddig, de a lehető legtovább zárjanak be. Ezen a ponton már nem tudta elrejteni az örömöt a hangából, amiért a kedvére alakult a helyzet. – Remélem, hogy a jövőben remekül együtt fogunk tudni működni, doktor úr. - Hasonlót tervezett, de örült, hogy a sors megoldotta helyette a problémát. A beszélgetés után azonnal intézkedni is kezdett, és megígérte, hogy megkapják a szükséges aláírást, hogy akár örökre is bezárhassanak. Személyesen tervezett elutazni az intézményhez, s kimondatlan hátsó szándékkal, hogy lefizesse az orvost, és megköszönje a fáradalmait.

[34-15] [14-1]